Szemirámisz függőkertje

A világ hét csodája sok kis diák számára valamilyen rejtélyes fogalomnak tűnik.

Az építményt Nabúkudurri-asszúr király, a hódító ajándékozta feleségének, egy perzsa hercegnőnek.
Persze nem kell nagyon törni a fejünket, hogy rájöjjünk, miért is nevezték ezt kertnek. Azon azonban már inkább el kell gondolkodnunk, hogy mit is jelent a "függő" elnevezés.
Némi fejtörés után könnyen rájöhetünk, hogy az építmény hét óriási lépcsőfoka utal már arra, hogy az épület honnan kapta a nevét. Bár a hét szint mindegyike egy önálló kertrésznek számított, mégis egy egységes egésszé fogta össze az építményt. S miután a vízelevezetés is megoldottá vált, következhetett a növények telepítése. A teraszok szélére olyan növényeket ültettek, amelyek indái befutották a várfalat és lecsüngtek az alattuk lévő szintekig is. 

Egy hatalmas, meredeken emelkedő hegyet, amelyet teljesen benépesítenek a fák, bokrok, virágok. Kicsit olyan érzésed lehet, mintha a növények a levegőben lebegnének, függenének.
S ha jól dolgozott a fantáziád, akkor már te is tudod mi tárult az ókori emberek szeme elé, amikor egy ilyen kertre ránéztek.
Persze nem ez volt az egyetlen ilyen kert, amelyre Babiloniában ráleltek a kutatók. Az ókorban más királyok is készítettek ilyen kerteket, hogy ellensúlyozzák a királyi paloták kopárságát. A - hagyomány szerint - kicsit tébolyult asszír király, Szin-ahhé-eriba is alkalmazta a függőkerttel való díszítést, az asszír birodalom főistenének, Marduk temploma köré.
Ezek a kertek még Nagy Sándor hódításakor is virultak, de a vidéket később ellepte a homok, s ma már Babilon városának helyét is nehéz meghatározni.

 
Az Alexandriai világítótorony

Az ókori világ hét csodája közül az Alexandriai világítótorony volt az egyetlen, amely esztétikai szépségén és építészeti eleganciáján túl gyakorlati funkciót is betöltött. A tengerészeknek állandó biztonságot nyújtott a kikötőbe való visszatérésre.

A különböző korok építészeinek ezen felül sokkal többet jelentett, hisz sokáig a világ legmagasabb épülete volt. A tudósokat pedig a torony tetején található varázslatos tükör bűvölte el, amelynek tükröződését több mint 50 km-ről észre lehetett venni.

A világítótorony a mai Egyiptom területén állt.
Története egészen Nagy Sándor haláláig nyúlik vissza. Sándor halála után parancsnoka, Ptolemaiosz Szótér vette át a hatalmat Egyiptomban. A hadvezér tanúja volt Alexandria megalapításának és fővárossá alakításának. A városhoz közel fekszik egy picinyke sziget: Pharos. A neve a legendák szerint a Pharaoh szigetének változata. A szigetet gát köti össze a szárazfölddel, ezáltal kettős kikötőt biztosítva a városnak.
A veszélyes hajózási lehetőségek és a zátonyokkal teli partszakasz miatt szükség volt a világítótorony megépítésére.

I.e. 290 körül Ptolemaiosz Szótér határozta el és kezdett bele a világítótorony építésébe, de a munkálatokat már fia, Ptolemy Philadelphus fejezte be.
Az építész Euklides kortársa, Sostratus volt. Az építményt Ptolemaiosz Szótér és felesége, Berenice a Megváltó Istennek ajánlotta. Évszázadokon keresztül az Alexandriai világítótorony (melyet tévesen Pharos tornyának neveztek) messziről jelezte a kikötő helyét a tengerről érkezőknek. Éjszaka a tűz fénye mutatott utat a hajósoknak, nappal pedig a napsugarakat tükrözte vissza a torony hatalmas tükre, és ez segített a tájékozódásban.
A torony szerepelt a római pénzérméken is, ahogyan manapság is szokás a forgalomban levő bankjegyeket, érméket híres épületekkel, személyek arcképével díszíteni.

Amikor az arabok leigázták Egyiptomot, lenyűgözte őket Alexandria városa és annak gazdagsága. A világítótornyot folyamatosan említették a különböző úti beszámolóikban. Az új uralkodók miatt egyre inkább háttérbe szorult a város és a torony. Az új főváros Kairó lett, a torony pedig elveszítette gyakorlati funkcióját, amikor a tükör véletlenül összetört és soha többet nem javították meg. Ráadásul i.sz. 956-ban egy földrengés kisebb károkat okozott a toronyban, majd 1303-ban 1323-ban két nagyobb földrengés komoly pusztítást végzett az épület szerkezetében. Amikor a híres arab utazó, Ibn Battua ellátogatott Alexandriába 1349-ben, nem léphetett be a romos épületbe, még a bejáratig sem tudott eljutni.
Az utolsó fejezet a torony történetében, amikor 1480-ban az egyiptomi mameluk szultán, Qaitbay elhatározta, hogy megerősíti Alexandria védelmét. Középkori erődöt építtetett a világítótorony helyére, a torony köveit és márványait is felhasználva.
A világ hét csodája közül ma már csak egyetlen látható. A világítótorony volt, amely utolsónak tűnt el az emberiség szeme elől, ezért is lehetséges, hogy megfelelő számú ismeretünk van róla. A világítótoronyról a legtöbb információt egy arab utazó, Abou-Haggag Al-Andaloussi hagyta az utókorra, segítséget nyújtva a modern régészeknek az épület rekonstrukciójában.
Az ő leírása alapján az épület háromszintes volt: a legalsó egy négyzet alakú emelet, amely 55.9 m magas volt, a belsejében egy hengerszerű üreggel. (Ezt egyfajta "liftaknaként" használták, amelyben a tűzhöz szükséges anyagokat juttatták a torony tetejére.) A középső egy nyolcszögalapú szint, mely majd 30 m magas volt, a harmadik szint pedig, amelynek alakja egy körhöz hasonlatos, 7 m magas volt. Az alappal együtt az egész épület 117 m, amely egy mai 40 emeletes épületnek felel meg. Az épület tetejét Poseidon szobra díszítette.
Bár az Alexandriai világítótorony elpusztult, mégis építészeti szempontból számos későbbi építménynek szolgált modellként. Nyelvészeti szempontból nevet adott a világ összes világítótornyának. Meggyőződhetsz erről, ha fellapozol egy francia, olasz vagy spanyol szótárt és kikeresed a világítótorony szót.

Az olimpiai Zeusz-szobor

Zeusz, a görög mitológia szerint a főisten, az istenek és az emberek legfőbb uralkodója. Féltek és rettegve tisztelték őt az istenek és az emberek, mert mindenek feletti hatalma volt. Apja felett aratott győzelme emlékére megparancsolta, hogy rendezzenek az Ő tiszteletére Olimpia városában sportversenyeket. A város a mai Görögország nyugati részén, Athéntől kb. 150 km-re nyugatra található.

Az első játékot Kr.e. 776-ban rendezték és az ősi görög időszámítás kezdetét is ehhez az évhez kapcsolják. A főisten tiszteletére tartott játékokat hamarosan már olimpiai játékok néven emlegették egész Görögországban. Négyévenként tartották meg a versenyeket, melyeknek idejére megszűntek a háborúk Olimpia környékén és Ázsiából, Szíriából, Egyiptomból és Szicíliából egyaránt érkeztek atléták ünnepelni a játékokat és dicsőíteni Zeuszt.

Kr.e. 470-ben Görögország valamennyi csücskébe eljutott a hír, hogy hatalmas templom épül Zeusznak.
A hatalmas építkezés hihetetlenül sok pénzbe került, mégsem felelt meg mindenkinek. Az általános vélemény szerint túlságosan evilági lett az építmény, amely ezáltal nem fejezhette ki kellőképen Zeusz hatalmasságát. A probléma megoldását egy varázslatos szobor elkészítésében látták.

A kor leghíresebb szobrászát, Pheidiászt bízták meg a munkával. Ő készítette el a sokat csodált remekművet, mely a templom szívében helyezkedett el.
A mű vázlatát a szobrász a műtermében készítette el gipszből, fából és vasból. Ezek után megformálta az istenség fedetlenül ábrázolt testrészeit, az arcot, a kezet, a lábat elefántcsontból. Zeusz haját, ruháját, saruját aranyból mintázta meg.
Mivel a szobor hatalmas - mintegy 13m - volt, a méretek lehetetlenné tették, hogy egy darabban szállítsák el a közelben található szentélybe. A szobrász valószínűleg részekre szedette a remekművet, melyet egyenként vitetett át a Zeusz-templom belső kamrájába.

Az alkotás nemcsak nagyságában és szépségében volt egyedülálló. Különlegessége volt, hogy a korábbi istenábrázolásokban Zeuszt mindig félelmetes haragvó istenként ábrázolták, míg Pheidiász Zeusza egy erőt és hatalmat árasztó, mégis bizalmat ébresztő öregúr volt. Ez az ábrázolásmód emlékeztethet minket Michelangelo jóságos atyafigurájára a Sistusi-kápolna freskóján.
A szobor egy 1 m magas 6.5 m széles alapzaton helyezkedett el. Az egész szobor 13 m magas volt, ami egy mai 4 emeletes ház magasságának megfelelő. Zeusz fején olivaágakból font koszorú volt. Jobb kezében győzelmi figurát tartott, mely aranyból és elefántcsontból volt. Bal kezében jogarát tartotta, melyet mindenféle fémmel díszítettek. A jogar tetején egy sas gubbasztott. A saruja és a palástja is aranyból volt, Zeusz lábait pedig szfinxek és más szárnyas figurák díszítették. A ruhájára állatokat és liliomokat véstek. A trónt aranyból, drágakövekből, ébenfából és elefántcsontból készítették. 


Éveken keresztül látogatók és hívők százait vonzotta a templom a világ minden tájáról.
Az uralkodók és királyok alkalmanként ajándékaikkal díszítették a szobrot, melyek közül az egyik legjelentősebb az a gyapjú függöny, mely IV. Antiochus adománya volt. Az adományozó kilétét bizonyítja, hogy az ő nevét hímezték a függönybe jellegzetes asszíriai mintákkal és föníciai színezéssel.

Az I. sz.-ban Caligula császár megkísérelte áthelyezni a szobrot Rómába, de terve csúfos kudarccal végződött, amikor a munkásai által készített állványzat leomlott.
Kr. u. 391-ben I. Theodosius császár betiltotta a versenyeket, mert azokat pogány szokásoknak minősítette, emellett bezáratta Zeusz templomát.

Olimpia városát földrengések, földcsuszamlások és árvizek pusztították és a templom az V. században komolyan megrongálódott egy tűzvészben. Mára az épület alapjait sikerült feltárni, de csak szikla és törmelékdarabkák maradtak a templomból.
A szoborról többféle legenda ismert, az egyik szerint 350-ben fosztogatók rombolták le a remekművet, egy másik szerint pedig a görögök Konstantinápolyba hurcolták és ott egy tűzvész martaléka lett.

Számos festmény és rajz megörökítette a szobrot, beleértve a líbiai másolatát. Ezek azonban mind elpusztultak. Számos rekonstrukció elkészült az évszázadok folyamán, de nem lehetünk biztosak benne, hogy ezek hű másolatai az eredetinek.
Nekünk csupán az jutott, hogy ábrándozhatunk ezen a szobron, mely a görögök leghíresebb alkotása.

Kheopsz fáraó piramisa - "A Nagy Piramis"

Kheopsz fáraó (Kr.e. 2551 - 2528) egyiptomi uralkodó volt, aki elhatározta, hogy elődei hagyományát követve csodálatos sírboltot építtett magának. Amikor apja, Sznofru fáraó meghalt, az ifjú Kheopsz azonnal utasítást adott a piramis építésére. Természetesen azt szerette volna, ha az ő síremléke minden addigi piramisnál nagyobb és szebb lenne. Az építményt hatalmas méretei miatt "nagy piramisnak" is szokták nevezni. 


Magassága 146,6 méter, vagyis akkora, mint egy ötven emeletes felhőkarcoló. A piramis közel kétmillió mészkőtömbből áll. Mivel a kész piramis súlya meghaladja a 6 400 000 tonnát, fontos volt, hogy kemény sziklatalajt válasszanak alapzatul, amely képes megtartani ezt a hatalmas építményt. Egy Gíza nevű falucskától két km-re találtak rá a megfelelő helyszínre. Az építkezést gondos előkészületek előzték meg: először felrajzolták a piramis alaprajzát, majd vízmentesen záródó tégla- és vályogfallal vették körbe az egészet. A területet sakktáblaszerűen csatornákkal hálózták be.

A hatalmas előkészítő munka tíz éven át tartott. Hérodotosz görög történetíró beszámol arról, hogy a munkálatok további 20 esztendeig tartottak, ami alatt a gigantikus síremléken 100.000 munkás dolgozott.

Először Harun al Rasid, a hatalmas muszlim uralkodó fia, Abd Allah al Ma'mun kalifa hatolt be Kheopsz piramisába. Keserűen csalódnia kellett, hiszen a kamra nem rejtett semmit. Ettől kezdve a fosztogatók és a sírrablók elkerülték a számukra érdektelenné vált, üres piramis. 1168-ban a keresztes lovagok elől menekülő muszlimok felgyújtották Kairó nagy részét, mert nem akarták, hogy a város az európaiak kezére kerüljön. A háború után visszatérő egyiptomiak szétverték a Kheopsz-piramis hófehér mészkőburkolatát, és ezekből építették újjá házaikat. A piramis gyönyörű záróköve, a pyramidon is a nyersanyag-éhség áldozatává vált. Mindennek ellenére a piramis még mindig áll.

Rhodoszi kolosszus

Kr. e. 305-ben járunk, amikor Démétriosz, Phürégia és Lükia királya hadba vonul Egyiptom ura Szótér ellen. Démétriosz a rhodosziakat is csatlakozásra szólítja fel, de azok szembeszállnak a király erejével és nemet mondanak. Persze nyomos okuk volt rá, hiszen Rhodosz nem akart ellenséges viszonyt kialakítani legfőbb kereskedelmi partnerével, Egyiptommal.
A király nem bírta elviselni a visszautasítást és ezért ostrom alá vette a várost. A városok elfoglalójának is nevezett fejedelemnek azonban csalódnia kellett. A jól megépített falak, ellenálltak a támadásnak. Így a jó öreg Démétriosz sajnos, a saját csapdájába esett. Ugyanis nem tudott harcba lépni Egyiptom ellen, amíg a Rhodosz elleni háborút be nem fejezte.

A királynak valami új dologgal kellett előállnia, ha győzni akart. A feldühödött uralkodó megelégelte, hogy katonái hiába ostromolják a várost, ezért egy addig soha nem látott méretű gépezetet építetett. A szerkezet a városok rombadöntője, vagyis a Helepolisz elnevezést kapta.
Ez a romboló monstrum 44 méter magas volt és kilenc fakeréken gördült a kiszemelt célpont felé. A hagyományok szerint 430 ember vontatta a szerkezetet a város alá, amelynek belsejében olyan katapultok voltak elhelyezve, amelyek óriási sziklatömböket tudtak eljuttatni a falakon túlra. Az óriási szerkezet első bevetésén teljes sikert aratott. A rhodosziak teljes kétségbeeséssel nézték a pusztítás. Nem volt mit tenni, minthogy imádkozzanak legfőbb istenükhöz, Hélioszhoz, a napistenhez. Kérték, hogy ne hagyja cserbe őket és megfogadták, hogy a segítségért cserébe egy hatalmas szobrot építenek a tiszteletére. S miközben imádkoztak, remek ötletük támadt. A várfal elé egy mély gödröt ástak, amelyet faágakkal és földdel álcáztak. S hogy mire is kellett az a mély árok? Szerintem mindenki kitalálja. Hát lássuk, beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket.

Másnap reggel a katonák közelebb tolták a falhoz Helepoliszt, amelynek első kerekei megbillentek és a szerkezet ezáltal mozdíthatatlanná vált. Elzárta azt a lyukat, amelyet az előző nap sikerült a város falába ütni. Mit tehetett mást Démétriosz, minthogy békét kötött. A boldog rhodosziak pedig nem sokáig örültek sikerüknek, egyből nekiláttak a munkának, hogy felépítsék a monumentális szobrot. Az sem volt véletlen, hogy a nép Hélioszhoz imádkozott. Héliosz ugyanis Zeusz legkisebb fia volt. Zeusz felosztotta a világot gyermekei között, de ő valahogy kimaradt az osztozkodásból. Amikor visszatért szokásos földkörüli útjáról, annyit kért apjától, hogy legalább azzal a szigettel ajándékozza meg, amelyet hazafelé látott kiemelkedni az Égei-tenger vízéből. Ez a sziget volt Rhodosz, amelynek neve rózsát jelent. A szobor építése 12 évig tartott. Az építkezés Kr. e. 302-ben kezdődött. Az építőmester, Kharész egy vasszerkezetet készített, amelyet agyaggal vontak be. A belső szerkezet kialakítása után a művet egy földhányással vették körbe, hogy a félig kész szoborra ráhelyezhessék a bronzból készült fémlapokat.
Arról nem maradtak fenn adatok, hogy ezt a folyamatot hogyan végezték, de annyit lehet tudni, hogy összesen 12 tonnányi fémet használtak fel. A mű belsejét a stabilitás érdekében kövekkel tömték meg. A szobor a kezdeti 18 méter helyett, 36 méter magasságba emelkedett, tehát a rhodosziak méltán voltak büszkék az alkotásra. Hogy eltudd képzelni milyen nagyságról van szó, íme néhány viszonyítás. A Gellérthegy tetején el sem férne, viszont a tatai turulmadár nyugodtan megülhetne a vállán. Azóta is csak egyetlen szobor épült magasabbra, ez pedig nem más, mint New Yorkban a Szabadság szobor. Sajnos egyetlen ábrázolás sem maradt fönn a műről, így a régészeknek részben a fantáziájukra kell hagyatkozni, amikor megpróbálják lerajzolni a szobrot.
Van azonban egy vitás kérdés a témában. Mégpedig az, hogy vajon hol állhatott a szobor. Ma már kevesen hiszik azt, hogy a kikötő bejárat fölött tornyosult volna. Valószínű, hogy a szobor a városban állt és abba az irányba nézett, ahol a Nap felkel, vagyis Keletre.

Kr. e. 224-ben egy földrengés rázta meg a várost, amelynek következtében Héliosz térde eltört és a város épületeire zuhant. Ezek után a mű 900 évig feküdt a földön, mert egy jós azt mondta a rhodosziaknak, hogy nem szabad felemelni onnan, mert szörnyű csapások érhetik a népet. Kr.u. 653-ban arabok foglalták el a várost, akik nemcsak a várost, de a szobrot sem kímélték. Leszedték róla a bronz bevonatot és elszállították Mezopotámiába.

A világnak ez a hatodik csodája, és sajnos ez maradt fenn a legrövidebb ideig. Ma már nem is annyira a Rhodoszi kolosszus elnevezést használják, mint inkább a kolosszust. S ha ezt halljuk, akkor az emberek többsége egy óriásra gondol. Mi már tudjuk,hogy nem így van.

Artemisz temploma Epheszoszban

A görög mitológia szerint az emberek fölött sok-sok isten uralkodik, akik az Olümposzon élnek. Némelyek nagylelkűek voltak az emberekkel, de némelyikük nagyon gonosz és bosszúálló volt. Majd minden tuladonságnak, mesterségnek, cselekedetnek, helynek megvan a saját istene, mint ahogy a katolikus vallásban mindennek van egy védőszentje, így volt ez a görögöknél is. Külön istene volt a szerelemnek, a költészetnek, a bornak, a kovácsoknak, a tolvajoknak, stb. Artemis a vadászat istennője volt, aki egyben a szűzek, az erdők és a fiatal állatok védelmezője is volt. Nagy tisztelet övezte őt a görög kultúrában. Sőt a római kultúrában is jelen volt ez a személy, akit ott Diánának hívtak.
A görögök gyönyörű templomot emeltek az istennőnek Epheszoszban. Ezt a templomot csodálta az egész akkori civilizált világ.

Epheszosz városát ión hajósok alapították a Kr. e. 2. évezredben. A Szamosz szigetével szemben fekvő parton létrejött új város hamar virágzásnak indult. Kezdetben csak néhány kunyhót építettek a hajósok, de hamar megindult a fejlődés és pompás paloták és hatalmas templomok nőttek ki az egyszerű kunyhók közül, a kikövezett agórákat (piactereket) pedig jól kiépített, gondozott utak kötötték össze. Epheszosz az óvilág egyik legfontosabb városává, a kereskedelem és a kultúra egyik középpontjává vált.
A hellén telepesek a Kaysztrosz folyó torkolatának közelében, egy védett helyen rábukkantak az őslakók egyik szentélyére. A bennszülöttek itt áldoztak egyik istennőjüknek, aki egy gyönyörű természetistennőként ábrázolt alak volt. A görögök hamar azonosították ezt az istenséget az Ő Artemiszükkel.
A telepesek elhatározták, hogy városuk védelmére áldozótemplomot építenek az istennőnek. Azonnal építkezni kezdtek, és nemsokára egy nagyszerű építmény körvonalai bontakoztak ki az ősi fák tövében.
Bár az építkezést több háború is megakadályozhatta volna, nem vetett gátat neki egyetlen ellenséges uralkodó, idegen király vagy hatalom. Így történt például, hogy a Kr.e. 560-ik esztendőben Krőzus, lídiai király elfoglalta Epheszoszt, de nemhogy megakadályozta az építkezést, de még hatalmas vagyonából támogatta is azt.
A hellén világban sehol nem akadt még egy ilyen pompás építmény. Az új csodát Artemiszionnak nevezték el.

Az építkezéseket nagy gonddal megtervezték. Az alapozásra nem sajnálták sem az időt, sem az anyagot. Figyelembe kellett venni a helyi földrajzi adottságokat, hiszen Kis-Ázsiában gyakoriak voltak a földrengések. Éppen ezért az új szent helyet eleve egy lágy talajú vidéken építették fel. Azt gondolták ugyanis, hogy a puha föld még a leghevesebb földmozgások romboló erejét is elnyeli. Az épület 51 méter széles és 105 méter hosszúságú volt. 127, egyenként 18 méter magas márványoszlop tartotta a tetőszerkezetet. A tetőzet cédrusfából, a szentély magas, arannyal és drága festékekkel dúsan feldíszített, csiszolt szárnyas ajtajait ciprusfából készítették. A szentély belsejében helyezkedett el az istennő közel két méteres fából faragott szobra. Artemisz képmását arannyal és ezüsttel borították be.

A tragédia

Kr.e. 356-ban a templom teljesen elpusztult egyetlen éjszaka alatt. Egy Herostratus nevű ember gyújtotta fel a templomot és a tűzben lelte ő maga is halálát.

Plutarkosz történetírótól tudhatjuk, hogy a későbbi hódító, Nagy Sándor éppen ezen az éjszakán született, így - ahogy Plutarkosz szellemesen megjegyezte - túlságosan elfoglalt volt, hogy segítséget küldjön a pusztuló templomhoz. A leomló mennyezet maga alá temette az istennő szobrát, csupán a megfeketedett, megrepedt és megdőlt márványszobrok meredtek vádlón az ég felé. A romok között aztán a helyiek megtalálták a szobrot, amely csodálatos módon épen maradt a tűzvészben.

Az új templom

Epheszosz városa elhatározta: új otthont teremt szeretett istenségének, még szebbet, még nagyobbat, mint amilyen a lerombolt volt. Alexandros híres építőmestere, Deinokrates pedig olyan roppant nagy és pompás templomot épített a 356-ban leégett templom helyébe, melyet később a hét világcsoda közé számítottak.
Mindenfelől szállították az építkezésekhez az aranyat, az ezüstöt, a drága holmikat. A romok eltakarítása után kisimították a területet és a törmelékhalmokból alakították kiaz új alapzatot. Ezt az alapot melyet masszív márványtömbökkel vették körbe, így az épület alapterülete 65×125 méterre növekedett. A további munkák során azonban ügyeltek arra, hogy ne nagyon térjenek el a régi templom szerkezetétől.

Az építészmester törekedett arra, hogy az új templom kövesse az eredeti templom szerkezeti felépítését, ezért például a  régi, megrepedezett márványoszlopok helyére állítatta a 127 új tartóoszlopot. A bejárat felett található fríz 36 oszlopon állt és a hellén istenek és félistenek képei díszítették.
Az új templom építése több évtizedig tartott.

Az "átvert" Nagy Sándor

Kr. e. 334. egy újabb fontos évszám volt a város és a templom történetében.Ugyanis megjelent a már említett Nagy Sándor a város falainál. Nagy Sándor nem akarta lerombolni az épületet, sőt annyira lenyűgözte a templom szépsége, hogy arannyal, munkaerővel, tervekkel támogatta volna annak befejezését, cserébe, hogy a templom falára felkerül az ő neve is.
Az epheszosziaknak azonban nem kellett a makedón király aranya, ezért cselhez folyamodtak, és Sándor elé borulva kijelentették: a mindenkit leigázó makedón király maga is egy igazi istenség. Azt pedig senki sem gondolhatja megfelelő megoldásnak, hogy egy istennő templomát egy másik istenség építtesse fel.
Az ephezosziak jól számoltak, mert Nagy Sándornak annyira megtetszett a hízelgő ígéret, hogy kivonult a városból.
A munkálatok még ezek után az események után is évtizedeken át tartottak. Az újjáépített templom a vallásos élet központjává vált, ezenkívül valóságos új város nőtt ki körülötte a földből. Az Artemiszion a vidék legnagyobb bankjának számított, hiszen a hellén kereskedőknek természetes volt, hogy a templomban kereskedjenek.

A római birodalomban

Kr. e. 133-ban meghalt III. Attalos, pergamoni király, és Rómára hagyta birodalmát, így az ahhoz tartozó Epheszoszt is, mely Ephesus néven az újonnan alapított Asia provincia fővárosa lett. A rómaiak nem pusztították el a templomot, mert felfedezték, hogy a görög Artemisz nem más, mint Diana, a vadászat római istennője. Így a város és a templom egy valóságos aranykor beköszöntét ünnepelhette. A gyönyörű Artemiszion még három évszázadon át a vallási és gazdasági élet középpontja maradt, míg a Kr. u. 262-dik esztendőben az erre vonuló gót hordák áldozatává nem vált. A gótok kifosztották és részben lerombolták a pompás épületet. A templom aztán végleg elveszítette jelentőségét, amikor I. Theodosius római császár a kereszténységet tette meg a hatalmas birodalom államvallásává, és elrendelte a pogány szent helyek bezárását. Az Artemiszion ezzel végképp idejétmúlttá vált. Az építmény köveit a környék építkezéseire hordták.

A maradnányok

A 19-dik század közepe táján kezdtek kutatni először azon a vidéken. Európai tudósok az elsüllyedt város titkai után kezdtek kutatni. Először John Turtle Wood professzorra mosolygott a szerencse. Egy hat méter vastag sárréteg alatt bukkant rá az Artemiszion alapjaira. 1903-ban David Hogarth szenzációs felfedezést tett: megtalálta Artemisz istennő legendás kincsét! A pénzverés legelső emlékeinek számító, elektronból, egy különleges arany-ezüst keverékből készített fémpénz halmai, 3000 értékes igazgyöngy, fülbevalók és dísztűk kerültek elő. Amikor 1956-ban Pheidiász, a nagyhírű szobrász műhelyét is sikerült feltárni, a kutatók a korai Artemiszion szobrainak hasonmásaira is rábukkantak. Ezek a páratlan műremekek ma a törökországi Epheszosz és Szeldzsuk városok múzeumaiban láthatók.

Az ókori világ hét csodája közül a gízai píramis az egyetlen, amely még látható. A többi csoda csak a visszaemlékezésekben, képeken, rajzokon maradtak meg a számunkra.
Artemis templomának kincsei és a templom maradványai jóval látványosabb emlékek, mint a Rhodoszi kolosszus, amiből egy kőtömb sem "élte meg" korunkat , ráadásul semmiféle hiteles ábrázolás sem maradt ránk erről az építményről, emiatt számunkra csak az ábrándozás marad mindaddig, míg valaki fel nem találja az időutazást, ami a filmekben nagyon izgalmasnak tűnik.

Mauszólosz síremléke Halikarnasszoszban

Artemis gyönyörű templomáról szóló cikkünkben olvashattatok már Epheszosz városáról. Halikarnasszosz városa Epheszosztól csupán 110 km-re feküdt, de ma már hiába keresenétek a térképeken, atlaszokban, mert ilyan város nem létezik. Tudjuk, hogy a világ hét csodéja közül csak egyetlen maradt meg napjainkra, de lehetséges, hogy nemcsak egy csodás épület, de egy egész város eltűnt a múltból. Nem erről van szó. A város, ahol a híres mauzóleum állt, még ma is létezik, de a neve nem Halikarnasszosz, hanem Bodrum. Ez a török kisváros Kis-Ázsia délnyugati csücskében fekszik.

Halikarnasszoszt a Kr. e. 2000 körül hazát kereső görög hajósok alapították Epheszosz városával együtt. Mindkét város hamar jelentős szerephez jutott, hiszen mindkettő fontos kereskedelmi közpottá vált. A görögök uralma Kr.e. 546-ig tartott, amikor a perzsa II. Kürosz király elfoglalta az egész szárazföldet az Indus folyó, a Földközi-tenger, a Fekete-tenger és az Indiai-óceán között. Hatalmas volt a király birodalma, ezért sok helyen fejedelmek - ún. sztrapák - uralkodtak, melyek bár elismerték a király elsőbbségét, szabadon dönthettek mindenről a saját térségükben. Kis-Ázsia délnyugati része a káriai fejedelem birtokához, a partvidéki Szatrapiához tartozott. Sokáig a fejedelmek egy, a hegyek között fekvő Mülasza nevű városban laktak, de Hekatomnosz fejedelem nem találta elég szépnek a helyet, ezért székhelyét áthelyeztette Halikarnasszoszba. Az ő parancsára óriási építkezés kezdődött, és az apró kikötőváros fokozatosan nagyúri székhellyé alakult át.

A szatrapa azonban nem érhette meg a nagy mű elkészültét, ugyanis a Kr. e. 377-dik esztendőben meghalt. Az új székhelyen legidősebb fia, Mauszólosz ült a trónra.

Ha elég szemfülesek vagytok, akkor feltűnhet, hogy a Mauszólosz név és a mauzóleum mennyire hasonlítanak egymásra. Nem véletlenül. Az ő neve kapcsán alakult ki ez a szó és később, ha egy hírességnek hatalmas méretű síremléket állítottak (talán Leniné volt a leghíresebb és róla még Ti is hallhattatok), akkor azt mauzóleumnak nevezték.

Szóval az ifjú Mauszólosz fejedelem óriási elszántsággal folytatta apja megkezdett munkáját. A kikötőt körbefogó hegyek lejtőin fekvő várost erős védművekkel vette körbe. A település középpontjában hatalmas kiterjedésű piacteret (agórát) építtetett ki. A tér fölött Árész hadisten temploma emelkedett. Mauszólosz úgy gondolta, hogy az agóra és a templom közötti térségben épül majd fel az a jelentős épület, ami majd az idők végezetéig híressé teszi a nevét. A legtöbb perzsa király és szatrapa valósággal rajongott a görög művészetért, a hellén kultúráért. Ez alól Mauszólosz sem volt kivétel. A fejedelem úgy döntött, hogy síremlékét nem helyi mesteremberekkel építteti fel, hanem Hellász legjelentősebb építészeit bízza meg a nem mindennapi feladattal. Mauszólosz meghirdetett egy pályázatot, amelyre számos híres művész küldte el jelentkezését. A pályázat rendkívül nagy visszhangot váltott ki. Nem volt építész, aki ne akart volna részt venni a nagy erőpróbán. A művészek ebben az időben komoly megélhetési gondokkal küzdöttek. Lüszandrosz, spártai király ugyanis az athéniakat legyőzve Kr. e. 404-ben egész Görögország urává küzdötte fel magát, s szigorú kormányzási stílusa nem kedvezett a festőknek, a szobrászoknak, az építészeknek és az aranyműveseknek. Nem voltak megbízók, a városoknak nem volt pénzük ahhoz, hogy bármilyen műremeket is megvegyenek. A művészek még akkor is hálásak lehettek, ha a megrendelés nem a művelt Hellászból, hanem egy külföldi "barbár" fejedelemtől érkezett. A nagy feltűnést keltő pályázatot Szatürosz és társa, Phütheosz görög építészek nyerték meg. Elképzelésük szerint egy 33×39 méteres alapterületű földdarabra épül majd az öt óriási lépcsőfokból álló alapzat, melynek tetején jut hely a robosztus, 27×33 méteres alaprajzú, csaknem kocka alakú középső résznek. Az alapzat és a középső kocka együttes magassága a 22 métert is meghaladta. A középső rész fölött emelkedett a tulajdonképpeni síremlék. Belső kamráját 39, egyenként 11 méter magas oszlop fogta körbe. Az oszlopcsarnokot egy 24 lépcsőfokból álló, piramis alakú tető óvta az időjárás viszontagságaitól. A piramis csúcsát márványból faragott quadriga ( négyesfogat ) díszítette. A teljes síremlék 49 méter magas volt, nagyobb tehát, mint egy 16 emeletes, modern lakóház A fehérmárvány épület oszlopait helyi uralkodók képmásai díszítették, a tetején pedig négylovas harci szekér állt.

A különleges alakú síremlék felkeltette a kortársak érdeklődését, hiszen valóságos forradalmi újításnak számított az épület egyedülálló alakja. A hellén építészek ebben a korszakban inkább a földön, vízszintes irányban igyekeztek növelni az épületek kiterjedését. Mauszólosz síremléke szakított ezzel a hagyománnyal és magasba törekedett. A görögök azt is furcsának találták, hogy valaki fent, egy épület felső szintjén térjen örök nyugovóra, hiszen Hellászban a leggazdagabb, legelőkelőbb emberek holttestét is eltemették. Mauszólosz sokkal ősibb hagyományokhoz tért vissza, az építtető lelki szemei előtt az ókori Egyiptom piramisai és néhány perzsa nagykirály magasbatörő síremléke lebeghetett. Hatalmas terv volt, de mielőtt befejezhették volna a munkálatot Mauszólosz meghalt Kr. e. 353-ban.

Természetesen nem állt le az építkezés, hiszen akkor hogyan lenne benne a világ hét csodájában? Mauszólosz felesége, (valószínűleg, hogy teljesen egyesüljön férjével annak halála után, borba keverte férje hamvait is kiitta azt) Artemiszia parancsot adott az építkezés folytatására. Az asszony nemcsak felesége volt az elhunyt fejedelemnek, de egyben a húga is, mivel a kis-ázsiai fejedelmek a testvérházasság szokását is átvették a csodált egyiptomi fáraóktól. Artemiszia még egész fiatalon lett rajongva szeretett bátyja felesége. Férje halála után ő örökölte a trónt, ami ugyancsak az erőteljes egyiptomi hatásra utal. Artemiszia királynő magának is pompás emlékművet állított. A piramis tetejét ékesítő négyesfogat, a quadriga elé befogott lovakat nem egy személy hajtja, hanem kettő, Mauszólosz és Artemiszia. A történetírók szerint a fejedelemnek nem tetszett volna a dolog, de már kész helyzet előtt állt, hiszen elkészült a rendkívül szép quadriga. A sors a királynőhöz sem volt kegyes: Artemiszia két év elteltével követte férjét a holtak birodalmába. Az építkezés megtorpant, a mesterek megriadtak. Ami ezután következett, arra még nem akadt példa az ókori világban. Az építkezésen dolgozó építészek, kőművesek és kézművesek magukra vállalták a remekmű befejezését. Az örökkévalóság hosszú idő, ám évszázadokon át úgy tűnt, hogy a Mauszóleion az égi hatalmak védelme alatt áll. Amikor Nagy Sándor, a harcias makedón uralkodó Kr. e. 334-ben megostromolta Halikarnasszoszt, a Mauszóleionnak semmi baja sem esett. Az örökkévalóság a Mauszóleion számára kereken 1500 esztendőn át tartott. A Kr. u. 12. században egy hatalmas erejű földrengés lerombolta az építmény jelentős részét. Háromszáz évvel később a kereszteslovagok használták kőfejtőnek a romokat, mivel várakat kellett építeniük a török támadások miatt. Az épületből egy kő sem maradt a helyén. 1523-ban, három évvel a hazánk számára oly tragikus véget érő mohácsi csata előtt a leendő győztes török uralkodó, Nagy Szulejmán csapatai foglalták el Halikarnasszosz vidékét. A síremlék helyén a szultán katonái számára épültek házak. Csupán 1857-ben derült ki, hogy mit rejt a föld az itt épült török házak alatt. Brit régészek megvásároltak tizenkét épületet, és feltárták a mélyben megbúvó, ősi romokat. A síremlék helyén talált leletek ma a londoni British Museumban várják a látogatókat. A tudósok kutatómunkájának köszönhetjük, hogy az ókori költők által is megénekelt szépségű Mauszóleion emléke átvészelte az évszázadok múlását.

http://www.lemontree.hu/egyebkep/tortenelem.htm