Intelligencia1

"A második kereszt a kamaszkoré:
Egyik ágának a fölismerés,
másik ágának tévelygés a neve."
(Pilinszky János)


A költő szavai a lényegét ragadják meg annak a módszertani problémának, hogyan is közelítsük meg a 12-16 évesek világát - a sikereik, örömeik, bánataik, kudarcaik hátterét.

R. Fisher szerint a gyermekek kudarcai mögött sokszor az áll, hogy nem tudják feldolgozni, rendszerezni és hasznosítani a környezetükből áradó rengeteg információt. Védtelenek ezekkel szemben, nincs hatalmuk felettük. Aki ezzel küzd, az "Ötletszerűen reagál vagy tehetetlenül áll minden olyan feladat előtt, amelyet nem tud azonnal megoldani, vagy megérteni. Amennyiben az intelligencia az új helyzetekhez való alkalmazkodás képességét jelenti, az ilyen gyermek nem intelligens. Nem tanulta meg, hogyan rendszerezze tudását annak érdekében, hogy tanuljon saját hibáiból, és új helyzetekben használja az eszét." (R. Fisher: Hogyan tanítsuk gyermekeinket gondolkodni?) Ez vezet a kudarcaihoz, a társadalmilag elvártnak nem megfelelő, rossz eredményeihez, helytelen viselkedéséhez.

Mit tehetünk? Először felmérjük azokat a készségeket, amelyek birtokában előre juthat, összegyűjtjük a szükséges elemeket, társakat keresünk és belefogunk a munkába.

Különféle kutatások eredményeképp számos készséglista látott már napvilágot. A többség megegyezik abban, hogy a megelőzést szolgáló célok között a legfontosabbnak a hatékony kommunikáció, a kifejezőképesség és a kritikus gondolkodás elsajátítását tartja.

(Hatékonyan!) kommunikálni (hiteles, elégséges mennyiségű és minőségű!) információk birtokában lehet (érdemes stb.!)

A hatvanas évek óta fokozott figyelem kíséri a gondolkodással kapcsolatos kutatásokat, melyek szerint a gondolkodási készségek alappillére az ismeret. Ismeretekhez kérdések révén juthatunk. A kicsi gyerekek még sokat kérdeznek, aztán ez elmúlik. A környezet reagálása miatt elfogadják a tényeket, de az ítéleteket is. Ha előre kívánunk jutni, bátorítani kell őket a kérdezésre, meg kell tanítani őket kérdezni.

"Aki nem mer kérdezni, az szégyell tanulni" - tartja egy dán közmondás.

Mai kérdéseink:
Mit, miért kérdezünk gyermekeinktől?
Meghalljuk-e a kérdéseiket?
Vannak-e jó, illetve rossz kérdések?
Mikor van idő kérdezni - s akkor éppen van-e értelme?
Mikor nincs idő kérdezni - pedig akkor lenne értelme?

Intelligencia2

E téma nyitó kérdései:

- Mikor, mit kérdez a számítógép?
- Jók, vagy rosszak a kérdései?
Nos, mint azt nap, mint nap tapasztalhatjuk, a számítógép gyakran kérdez:
- Biztos, hogy törölni akarja ezt, vagy azt?
- Biztos, hogy ki akar lépni?
- Biztos, hogy ezt és ide akarja menteni?
- Újra akarja indítani, vagy ki akarja kapcsolni?

A gép működési logikája szerint ezek hasznos és célszerű kérdések. Mindig hibára, vagy hibalehetőségre figyelmeztetnek. A kérdések helye, formája állandó. IGEN - NEM - MÉGSE válaszra vár. A gép és felhasználó viszonyában ezek JÓ kérdések. Van-e mit tanulnunk belőle?

Az emberi kapcsolatok alapzata szintén kérdésekre épül. Csakhogy az EMBERI jelző megváltoztatja a JÓ kérdéssel kapcsolatos kritériumokat.

Egy kutatás keretén belül serdülőkkel gyűjtették össze a jó kérdések jellemzőit. Ezekből ízelítő:

- megközelítésmódjuk érzékeny,
- többszavas választ igényelnek,
- nem bántóak,
- világosak, érthetőek,
- bizalmasak,
- időt adnak a gondolkodásra,
- hatékonyak, építők,
- figyelemfelkeltők,
- újabb kérdésekre vezetnek.

Érdemes időről időre megállnunk, s elemezni a hétköznapok rohanásában használt kérdéseinket. Mennyire "gépiesek, vagy mennyire "emberiek?

Egy tréning során egy kiskamasz a következőt mondta: "Nagyon könnyű eldönteni, hogy jól, vagy rosszul kérdeztünk, azt megmutatja a válasz. Ha rossz a kérdés, a válasz összesen egy igen, vagy egy nem.

Ezen a ponton jutottunk el második témánkhoz.

"Akár azt hiszed, hogy tudod, akár azt, hogy nem, valószínűleg igazad van. (Henry Ford)

Napjaink nagy részében válaszok milliói nyüzsögnek körülöttünk. Ezekből kell válogatni, ezeket kell értékelni, s a szükségeseket felhasználni. "Az információs rendetlenség, melyben gondolatok kergetik egymást, tulajdonképpen elménk normális alapállapotának tekinthető. Ha nem tanulunk meg összpontosítani és nem vagyunk képesek az ehhez szükséges erőfeszítésre, akkor gondolataink terméketlenül szétforgácsolódnak. (...) Nem véletlen, hogy sok gyerek azért képtelen a nappali álmodozásra, mert még ahhoz sem tudja kellőképpen ellenőrzése alatt tartani figyelmét. A koncentrálás még több energiát vesz igénybe akkor, ha érzelmeink és motivációnk szándékaink ellen dolgoznak.� (Csíkszentmihályi M.: És addig éltek...)

A pszichológia tudománya sokat és mélyen foglalkozik a kérdéssel. (Nézzen körül könyvespolcunkon!)

A válaszválogatás hatékonysága függ:

- a problémaérzékenységtől,
- az aktuális érzelmi és értelmi állapotunktól.

Nagyon sok élethelyzetben (nehéz döntéseknél, szélsőséges érzelmi körülmények között) segítene, ha emlékezetünkre biztosan számíthatnánk. Aki a TISZTA FEJ - elvárást megfogalmazza, az általában tudja, hogy az emberek emlékezete sajátosan működik. "Az emlékezet, ha jól működik, erő forrása, ha nem, a gyengeségé. Legtöbb problémánkat emlékezetünk segítségével oldjuk meg, gyakran úgy, hogy felidézzük más, hasonló problémák megoldását.� (R. Fischer: Hogyan tanítsuk gyermekeinket gondolkodni?)

Csakhogy emlékeink speciálisan raktározódnak. Dale kúpja jól kifejezi, mire, mennyire emlékezünk :

"Akkor a legkönnyebb visszaemlékeznünk valamire, ha:
- fontos nekünk,
- személyes jelentőséggel bír,
- önmagában véve fontos,
- összekapcsolható valamivel, amit már tudunk,
- azonnal felhasználható,
- kezelhető,
- ismétlés által megerősített."

Emlékeinket egy bonyolult rendszeren keresztül tudjuk előhívni. A gyerekek is hasonlóan dolgozzák fel az információt, csak még kezdetleges technikával. Tulajdonképpen a gyerekek is sok mindent tudnak, csak azt nem tudják, mit kezdjenek mindazzal, amit tudnak. A túlterhelés egy természetes szűrő, de a túl elméleti, elvont problémák feldolgozását is igen gyorsan félreteszi a gyerekagy, sőt, ha magára hagyjuk, akkor is gyorsan rávágja: nem tudom!

Mindez összefügg a kritikai gondolkodással, a kreativitással, de leginkább a tanulási zavarokkal.

"A rossz emlékezet nem annyira pszichikai-fizikai működési zavar, mint inkább rossz tanulási szokás.”

Memória-ügyben úgy tűnik, a bűvös szám a 7. Hét - egymástól független - adatot tudunk gyorsan megjegyezni, hetes csoportokban vagyunk képesek memorizálni dolgokat stb. Komoly tudósok kutatásai igazolják a hetes szám misztikumát: 7 nap, 7 világcsoda, 7 csillag (pl. a Göncöl szekér is), 7 színű a szivárvány, 7 szűk esztendő követi egymást, 7 vezér volt, 7 fejű a sárkány, 7 törpe van hetedhét országban.

Ha nem véletlen ez a sok hetes, érdemes alkalmazni tanulás, memorizálás közben! Meglepő eredményeket fog hozni.

Tanulás

Reklámkritika gyűjteményében Michelberger Miklós felidéz egy apró részletet a "Brian élete" című filmből.

"A Monty Python vígjáték egyik jelenetében Jézus-Brian hatalmas tömeg előtt tart hegyi beszédet:

ˇ        Mind különböző egyéniségek vagytok! - kiáltja.

ˇ        Igen, mi mind különböző egyéniségek vagyunk! - harsogja kórusban a nép.

ˇ        Én nem - szólal meg halkan egyetlen, vékonyka hang.

Pontosan erről van szó. A jó reklám sohasem ordíthat együtt a többiekkel, saját, markáns véleménnyel kell előrukkolnia." (A lyukacsos tehén, 77. o.)

A szerző kiemelése azonban nemcsak a reklámokra igaz, az urbanizáció, a tömegben való lét miatti elszemélytelenedés, a rohanás, a technikai és információs robbanás összemossa az egyéniségeket, elszürkíti, monotonná teszi életünket.
Ha szántunk időt és energiát önismeretünk fejlesztésére, annak jótékony eredménye többek között az is, hogy felismerjük sajátos értékeinket, vállaljuk másságunkat, viszont megnő tolerancia szintünk is mások másságával szemben.
Ha tisztába jöttünk alapértékeinkkel, jellemzőinkkel, attitűdjeink hátterével, döntéseink, választásaink indokaival, nyitottan indulhatunk a világ megértésének célja felé.

Nos, ehhez "csak" tanulni kell. Mindenkinek. Mindent. Mindenhol. Mindig. A folyton "kezünk ügyébe akadó" közhelyeink bőséges tárházát adják a tanuláshoz való "össztársadalmi" viszony kifejezéseinek. "Egyszer mindent meg kell tanulni. (A tanulópénzt meg is kell fizetnünk érte.) Mindent meg lehet tanulni. Mikor ezt tanultuk, hiányoztam az iskolából. ... Lassan tanul, de viszont gyorsan felejt. ... Van, amire születni kell.... Amit én tudok, azt nem könyvekből tanultam. A legtöbbet az életből lehet tanulni. Az ember /meg a jó pap/ holtig tanul. ... bár én tanulhattam volna annak idején! Hol tanultad ezt, biztos nem az iskolában! stb." (Hernádi: Közhelyszótár)

Utazás közben manapság meggyőződhetünk arról, hogy a szülőtársak sirámainak tárháza új elemekkel gazdagodott, mikor is a csemete iskolai viselt dolgairól, a tanulásról esik szó.
A passzív tv-függők száma talán már stagnál, viszont ugrásszerűen megnőtt a számítógépek képernyőjéhez láncolt gyerekek mennyisége. Amennyire a tv-t egyoldalúsága miatt átkoztuk, ma a számítógépek hálózatán keresztül MINDEN lényeges információ begyűjthető: a válogatás tényleg és abszolút a befogadó bemeneti szűrőin múlik.
Pár év múlva biztosan terjedelmes tanulmányok jelennek majd meg a különféle korosztályok által látogatott oldalak elemzésével kapcsolatban. Látni fogjuk, hogy hiába halmozták fel digitálisan elérhetőre az emberiség kincseit - könyvtárak, múzeumok, kiállítások, hangversenyek, találmányok stb. teljes anyagát, a kultúra, sport, tudomány minden fontos tudnivalóját, a gyerekek a játék-, a zene, film és a társasági oldalakat keresik fel leginkább. Illetve bármit, amit megtiltanak számukra.
Elképedve hallgatjuk, hogy 13-15 éves fiatalok, akik egyébként az iskolában sikertelenek, feltörnek banki kódokat, forradalmian új lehetőségeket találnak fel az informatika területén. De aki nem zseni, az is fújja a slágerek szövegét, a TOP-listákat előröl hátra és vissza, a nyelvtanból, idegen nyelvből és minden másból bukdácsoló gyerek probléma nélkül, pár másodperc alatt rájön egy-egy angol nyelvű stratégiai játék lényegére.
Mi történik itt valójában?
Még annyira új a jelenség, hogy bátortalan találgatásokig mehetünk csak el ez ügyben. Azt sokan érzik, hogy az iskolák (itt, Közép-Európában) nem tartanak (mert számos ok miatt nem tarthatnak) lépést az informatikai robbanásból adódó feladatokkal. Egyféle indok, hogy pénz, pénz, pénz... de meg kell kockáztatni, hogy ahol van pénz, ott sem történt még áttörés e téren.

Ha időutaznánk, s bekukucskálhatnánk egy 30-40 évvel ezelőtti iskola ablakán, ismerős kép tárulna elénk: a közepes méretű teremben három sorban padok, egymás mögött, sorban. A tanulóknak bal kéz felől esve ablakok. Hátul egy szekrény, pár polc, rajta tágtűrésű növény (leginkább szárazságtűrő, krétaporálló) pletyka és anyósnyelv kókad. A középső sorral szemben a katedra, nagyobb intézményeknél emelten, a tanár feje fölött középen a címer, mellette nagy íróink, költőink fakuló fotója, vagy térkép, periódusos rendszer. Üdítő változatosságot a kisiskolások termei jelentenek, melyeket szorgos kezek (szülők is!) otthonossá igyekeznek tenni.
Különbség persze van: akkor sok helyen egyenruha, de mindenhol köpeny volt kötelező, nagyobb volt a rend, a fegyelem.
Ma, ha benézünk egy ablakon, ezt a környezetet látjuk, de tarka ruhás, nyüzsgő, élénk gyerekekkel. (Közismereti tárgyak oktatásához még az új intézményekben is ilyen termeket terveznek.) Joggal merül fel a kérdés: baj ez? Ha igen, miért? Ha nem, miért kerül terítékre mégis a reformmozgalmak nyomán újra és újra a változtatás igénye?
Nos, a tanulási szokások, stílusok, módszerek, lehetőségek vizsgálatával talán előrébb juthatunk a gondolkodásban.

Hazánkban a nyolcvanas évek derekára tehető az "alternatív" pedagógus továbbképzések megjelenése, illetve elszaporodása. Mindegyiket a szervezők azon igénye hozta létre, hogy a megismertetendő tanítási - tanulási módszereket működés közben, megélve és átélve lehessen bemutatni. Nagyon jól tudták, hogy az emlékezet működésének jellegzetességeit ki kell használni: azt jegyezzük meg leginkább, amit ki is mondunk, miközben tesszük. S a "tesszük"-ön van a hangsúly!
Melyik kolléga ne emlékezne a monoton, olvashatatlan fóliákkal kísért, izzadságszagú továbbképzésekre! Az ügyesebbje dolgozatot javított, vagy kötögetett, a lustábbja (vagy félősebbje!) csak révedt a semmibe. Aztán fordult a kocka - körbe rakott székeken kellett ülni, nem volt hátsó sor, meg annak a széle, nem volt sötét, s nem lehetett elbújni. Pár évvel ezelőtt többször hallhattuk a sóhajt egy ilyen terembe lépve: MÁR MEGINT? EZEK AZ IDÉTLENSÉGEK?! Bátran állíthatjuk, hogy manapság ez már szinte természetes - a képzések interaktivitásra épülnek, fiktív mini világokat teremtenek, a praktikumra építenek, nevelnek a nevelőkön. Az arra fogékonyaknak pedig minden esetben pozitív élményt adnak.

Hogy kerül a tanulási módszerek elé a továbbképzés stílusa? Éppen ez a kiindulópontja mostani és következő havi témánknak. Nézzük meg a hagyományos oktatás szereplőinek "dolgát"!
Mit vár a "hagyományos" oktatás a tanulóktól?

ˇ        hallgassa meg ( a tanártól ), illetve olvassa el ( tankönyvből, segédszövegből) az aktuális tudnivalót

ˇ        otthon VALAHOGY - (általában minden anyag esetében ugyanazzal a módszerrel) tanulja meg

ˇ        a következő órán a lehető legpontosabban idézze fel (szóban: kerek egészben, megállás nélkül, önállóan, írásban: tény és adatcentrikusan, teszt formában).

Ebben az esetben a tanulók passzív befogadók, cél a mások által válogatott kérdésekre adandó kész, helyes válaszok reprodukálása.
Csakhogy a hagyományos oktatás azt nem veszi figyelembe, hogy az emberek a tanulás szempontjából három nagy, azon belül nagyon sok, a keresztvariációk miatt pedig rengeteg kisebb csoportra oszthatók.
Sokan valóban a "hallók" csoportjába taroznak, de legalább ennyien a "látókéba" és ugyanennyien a "cselekvőkébe".

A hallók esetében fontos, hogy a hang forrása bármi lehet - nemcsak egy előadóé! A saját hang is hang, sőt a padtársé, egy művészé, vagy bárkié. Nemcsak élőszó van, nem biztos, hogy ülni kell közben, s sorolhatnánk tovább. S máris messze-messze járunk a tanórai tanulás szokásaitól.

Ha a cselekvőkről esik szó, beugrik, hogy vannak ám fizikai, kémiai szaktermek, nyelvi laborok, ténykedhet, aki akar. Csakhogy nem fér be minden osztály, macerás az előkészítés, drágák a vegyszerek s sorolhatnánk a kifogásokat. S mi a helyzet a többi tárggyal? A jegyzetelés maximálisan kimeríti a tevékenykedtetést - pláne, ha humán tananyagról van szó.

Ha elemeznénk a látóknak biztosítható lehetőségek sorát, szinte hallja az ember, hogy felszisszennek sokan - hány könyvet cipeltek már be órára, hány száz fóliát rajzoltak éjszakánként, s mit meg nem tettek... Egy ponton azonban megbicsaklik a dolog: mit kell tenni a felelőnek? Hol van akkor a könyv, hol a fólia, hol a film? De legfőképpen: hol van az "ELÉG IDŐ"?

Tévesnek gondolom azt az egyoldalú hozzáállást, hogy a különféle segédleteknek csak a magyarázatoknál, a tanulási tartalom megismertetésének első állomásánál van szerepe. A legfontosabb, hogy a megismerés útjait, módozatait - a tanulási folyamatban VÉGIG - kombinálni kell ahhoz, hogy hatékony, azaz eredményes legyen a tanulás. Hány meg hány szülő nem hiszi el, hogy zene mellett lehet tanulni! Hogy a filmek nézése közben, Internetezéskor stb. ragad HASZNOS információ is! Hogy ha firkál valaki a könyvbe, az jót is tehet! Hogy ha valaki angolul fújja a legújabb rap számot, érti a zenecsatorna angol műsorvezetőjét, attól még írhat egyes szódolgozatot!
Odajutottunk, hogy a mai gyerekek tulajdonképpen nagyon sokat tudnak, jóval többet, mint az előttük járó generáció ugyanebben a korában, csakhogy mást és másképpen, s ami a legfontosabb - az iskola szempontjából jobbára haszontalan dolgokkal van tele a fejük.

Ha a gyerekek a napi 6-7 óra alatt folyamatosan képesek arra, hogy figyelmet mímelve magazinokat olvassanak a pad alatt, folyamatosan - egész más témákról - metakommunikáljanak, művészi igénnyel tetoválják a tankönyv képeit, egy-egy beszólás, hirtelen esemény után gondolatban másodpercek alatt körbebarangolják a világot, s miután otthon "elolvastam, tehát tudom"-mal elintézik a szülőt és a tanulást is, éjjel 2-ig játszanak a számítógépen, mégse buknak meg 6-8 tárgyból rendszeresen - akkor nincs minden veszve!!

 Necc.hu