Az értelmező kéziszótár szerint:

Döntés: Az a cselekvés, hogy valamiben, valamiről döntenek. Határozat, végzés.
Aki dönt: Kétes, vitás dologban határoz valamiben, vagy valamiről. Ez fő érvként szerepel, végső megoldást hoz.

Napi gyakorlatunk szerint a döntés szóhoz a felelősség, pozíció, hatalom társul, de legalábbis egy vezető személy, akinek döntenie kell.

Ezt a társítást szeretjük is: imádunk áthárítani - más döntött (s bár nekünk karakteres véleményünk van a személyről is és a döntésről is), �hát ez már csak így van� felkiáltással elfogadjuk. Ezt kell tenni, ezt mondTÁK.

A döntés tudományáról számos könyv, tanulmány jelent meg. Fentiek miatt azonban ezek mellett simán elmegyünk: nem a mi dolgunk.

Csakhogy a döntés a) természete más, b) következményei minden pillanatunkat meghatározzák.

a) Mikor hozunk döntést és mekkorát?

Folyamatosan és piciket, legalábbis adott pillanatban picinek látszókat.

b) Minden olyan pillanatban, amikor a napi rutinunk elakad.

A lehető legegyszerűbb dolgokra gondoljunk:

- innánk egy kávét, de nincs otthon

- hazafelé elered az eső, de nincs nálunk ernyő, ráadásul szandálban vagyunk

- a gyerekre bíztuk, hogy vegyen gyümölcsöket, de elfelejtettük, hogy a zöldséges hétfőn zárva van stb.

Mi is történik?

1. Méregbe gurulunk.
2. Áthárítjuk mérgünket.

Kire is? Leginkább a vétlenre, aki persze - mivel a MI döntésünket látja hibásnak - visszahárít. Holott ő is hozott döntést azzal, hogy elfogadott valamit - egy döntést.

A legsúlyosabb helyzet, ha mi magunk vagyunk az áldozatok is és az eredeti döntés szülőanyjai.

Természetesen környezetünk ezt fokozottan szenvedi el, úgy zúdul rá a helyzet, hogy teljesen ártatlan.

Azért természetesen vannak kis és nagy döntések is. Azt kellene megtanulnunk, hogy mindegyikkel érdeme szerint foglalkozzunk.

Kis döntések: Mikor keljünk? Mit húzzunk fel? Reggelizzünk-e? Mikor vásároljunk be - mit - mennyiért? Felhívjuk-e telefonon X-t, Y-t? stb.

Ezeknek a kérdéseknek a megoldásával illik egyedül megbírkózni. Helyes döntést azonban anélkül nem tudunk hozni, hogy ne ismernénk a körülményeinket pontosan, a környezetünkben élő személyeket, viszonyainkat, lehetőségeinket, szokásainkat.

Ha pl. lakásvásárlásról vagy álláscseréről van szó, a jó döntéshez hosszú idő kell: alaposan át kell rágni az összes következnényt: előnyöket, hátrányokat is, s ez - tipikusan - egyedül nem megy.

Az �átrágást� tanítják: érdekes módon azok találkoztak először ezzel, akik a számítástechnikát 10-15 éve kezdték - programozás szinten - tanulni. A kettes számrendszer és az algoritmusok természetének ismerete az alapja mindennek. (Meg kell jegyezni, hogy most már �sima számtek� órán, vagy felnőtt tanfolyamokon ez már nem jön elő, mert jobbára áttértek az alkalmazás szintű oktatásra.) Szóval a programozás nem más, mint egyszerű igenek-nemek sorozatával rávenni a gépet arra, hogy az általunk kívánatosnak tartott eredményt kikombinálja. Ehhez nekünk ezerféle lehetséges eredményt meg kell adni, az ezerféle hozzájuk vezető úttal együtt. Ha jól működik a számítógép, ki az oka? A programozó.

Hétköznapjainkban is ez történik. Általában a fizikai létfenntartás rutinjaihoz tartozó döntéseinkkel ritkán van gond.

Ha családban élünk, s férjünk, gyerekünk, anyósunk, kutyánk van, ráadásul még dolgozunk is, tehát kollégáink és főnökeink vannak, akkor azonban megakad a gépezet.

Jó döntést hozni ugyanis csak tudatosan lehet. Minden akciónk döntés, ha legalább két alternatíva közül választani kell.

Évekkel, évszázadokkal korábban egyszerűbb lehetett a dolog, hisz a szűkebb környezet, de a társadalom is pontos mintákat adott a döntésekhez. A szokás, a hagyomány, vallás úgy beivódott mindenki vérébe, hogy évszázadokon keresztül elgurult vele a világ. Természetesen mindig voltak kétkedők, lázadók, nekik köszönhetjük az irodalmi alkotások tekintélyes részét, illetve a történelmi haladást.

A XX. század áttörést hozott:

1 - kitágult a világ - a beduinok is tévét néznek

2 - beszűkült a világ - a beduinok is ugyanazokat a tv-reklámokat nézik, mint mi

3 - nálunk a sokat átkozott �40 év� hozadékát is kiöntöttük, mint fürdővizet az ablakon, amiben a gyerek is benn volt: az emberek nagy többsége - a tervezhető jövő miatt - tudott pontos döntéseket hozni

4 - az utóbbi évtized összerombolt minden létező erkölcsi kapaszkodót, hagyományt, szokást. A demokráciára és a világméretű toleranciára hivatkozva bármilyen döntést hozhatunk, ezt bárki kritizálhatja, de a kritikát nem kell elfogadni.

Érdekes módon pont a kis döntéseknél kezd újra változni a dolog. Fizikai következmények esetében az érdekelt szenvedi el a hülyeségét (bocs: a rossz döntést) pl.: begyullad a tetoválás, vagy a piercing helye, kirúgják az iskolából, nem kap zsebpénzt egy belépőre, vagy vehetnénk bármi más, egyszerűbb példát.

Nagy döntések: létezik egy módszer arra, hogy előzetesen le lehessen mérni a tudományos következményeket: ez a hatástanulmány. Ez az, amit minden alapdöntés előtt el KELLENE végeztetni, csakhogy egyrészt általában nincs rá idő és pénz, de leginkább merő kényelemből csalhatatlannak hisszük magunkat, s ez ki is iktatja ezt a lépést.

Mint már többször utaltam rá, döntéseinket általában nem nagy magányunkban hozzuk és a hatása sem egyedül ránk lesz érvényes. A csoportban elfoglalt helyünk, szerepünk, viszonyaink, a csoport története, szokásai stb. erősen meghatározzák a döntés születését, s hogy mi is lesz annak utóélete.

Kérdezni kell, latolgatni, érvelni, s együtt értékelni. Ez sok esetben szinte teljesíthetetlennek látszik. Komoly tudományos műhelyek épültek erre a problémára, igen sok embertársunk keresi kenyerét azzal, hogy tudni véli a megoldásokat, a technika átadásának művészetét.

Mindez azt sugallja, hogy létezik megoldás, jó megoldás, ideális megoldás. Akkor mi a helyzet azokkal, akik bár tisztában vannak mindennel, mégis �lázadnak�, szembeszegülnek, tudatosan bár, mégsem tipikusan cselekszenek. Nos ők a rugói a változásoknak, a haladásnak. Ők a kreatívak.