„… A folyó mintha menekülne a jeges fennsíkról, utat vájva magának a gigantikus gránitsziklák között. Az ösvényről felülmúlhatatlan szépségű táj tárult a szemünk elé... Szépsége oly sokszínű, s varázslatos volt, hogy a föld egyetlen más természeti szépségéhez nem hasonlítható. Havas csúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, szivárványszínű gránitsziklák, gigantikus szakadékok, melyek sok ezer méter mélységben szakadnak a habzó-zuhogó, dübörgő folyó medrébe, ugyanakkor a legcsodálatosabb színekben játszó orchideák, buján zöldellő fák és bokrok, a pompázatos növényvilág elhaló harmóniája, s az őserdő misztikus boszorkánykonyhája. Valóban szentélynek való hely!”

(Hiram Bingham)

Machu Picchu - Peru

A legendák szerint Pachacútec Yupanqui, az inka birodalom alapítója 1440-ben várost épített a felhők közé és Machu Picchunak, Öreg hegynek nevezte el. A város évszázadokig megközelíthetetlen volt, hiszen mélyen a dzsungelben, az Urubamba folyó közelében 2350 méteres magasságban fekszik.

A Machu Picchu minden bizonnyal a legnagyobb és legfontosabb dél-amerikai romváros, amelyet a spanyol hódítások óta felfedeztek - mondta egykor Hiram Bingham, aki elsőként kapaszkodott fel a hatalmas gránitból épült városba 1911-ben. Az utókor igazolta a felfedezőt, hiszen manapság minden évben közel 500 ezer turista látogat el Peru távoli szegletébe, hogy megcsodálja a 15. századi város maradványait.

Még ma is vitáznak arról a szakértők, hogy tulajdonképpen mi is volt Machu Picchu: egyesek azt gondolják, hogy az alapító király mauzóleuma, mások egy megerősített települést látnak benne, amelynek egyszerre volt gazdaságszervezői és védelmi feladata, sőt akad olyan elképzelés is, amely szerint Machu Picchu az inka nemesek egyfajta hegyi nyaralóhelye, vagy csillagvizsgáló lehetett.

A városban legfeljebb 750 ember élhetett egyidejűleg, de a környéken hatalmas területeket műveltek az inkák, így a városhoz több ezren kötődtek. Machu Picchu minden jel szerint rendkívül gyorsan néptelenedett el, amikor a spanyol konkvisztádorok az inkákat űzve Cuzco vidékére értek. Náluk is gyorsabban pusztított azonban a halálos himlőjárvány, s a lakosság 50 százaléka 1527-ig a betegség miatt halt meg: mire Pizarro 1532-ben megérkezett a Machu Picchuhoz, az jobbára már szellemváros volt csupán.

A Machu Picchu Cuzcóból vonattal közelíthető meg a legkényelmesebben. A végállomásig, Aquas Calientes városkáig tartó mintegy négyórás utat három különböző vonattal tehetjük meg. Ha nem turistacsoporttal érkezünk, érdemes egy éjszakát eltölteni Aquas Calientes-ben, így több időnk jut a romok felfedezésére.

Innen reggel fél 6-kor indul az első busz a romváros 15 percre lévő bejáratához. Ha valaki sajnálja a 6 dolláros egyirányú jegyet, gyalogosan is eljuthat a bejáratig. A kőlépcsőkön mintegy egy órás útra kell számítanunk. A hatalmas sorállás elkerülése érdekében érdemes már Cuzcoban, vagy Aquas Calientes-ben jegyet váltanunk a romokhoz. A bejárattól egy gyalogút vezet addig a pontig, ahonnan talán a legszebb - fotókról és képeslapokról ismert - kilátás nyílik a Machu Picchura. Ismertető feliratok jelölik a legfontosabb építményeket, de talán egy kicsivel több információt is szívesen vennének a turisták. A bejáratnál idegenvezetők ajánlják szolgálataikat: egy 20 perces vezetett túráért 15-20 dollárt kérnek, de sokkal több információt nem nyújtanak ezért, mint ami az útikönyvekből megtudható.

Egy másik cikk:

Machu Picchu, az Öreg csúcs rejtélyes kincse

Az egykori Inka Birodalom romvárosa (Machu Picchu, jelentése: Öreg csúcs) a perui Andok déli láncolatában, az Urubamba-folyó völgyében, a 2450 m magas Urubamba hegytetőn fekszik.

A kecsua nyelvet beszélő inkák a 13. században alapították államukat. A Machu Picchut hagyomány szerint az 1460-as években – az inka király – Pachacutec Inca építtette. A város fél évszázadig virágzott, majd mintegy 400 évig "pihent". A spanyol hódítás idején polgárháború dúlt a birodalomban, és miután a győztes trónkövetelő Atahualpát Pizarro kivégeztette, néhány év alatt az egész birodalom a spanyolok kezére került. Bár a hódítók tudtak egy Picho nevű hely létezéséről, amely a szóbeszéd szerint mesés kincseket rejt, de az odavezető utat sosem lelték meg.

A következő mérföldkő Machu Picchu "meglelésében" az 1865-ös esztendő, mikor is Antonio Raimondi olasz felfedező térképén feltűntette a várost, de ő maga személyesen nem jutott el oda. A világ 1911-ben ismerte meg a szentély nevét, mikor a Yale Egyetemről érkező történész, Hiram Bingham felfedte rejtélyét. Neki tulajdonítják Machu Picchu feltárását, viszont ezt a babért ő másnak adta át. Jegyzeteiben az alábbiak olvashatók: "Agustín Lizárraga a felfedezője Machu Picchunak…" Való igaz, hogy az egyik templom falán olvasható az "1902. július 14." bevésés, amit Lizárraga hagyott hátra első látogatásakor, de ő azon kívül, hogy járt ott, többet nem tudott tenni a misztikus helyért, mert mikor néhány évvel később elindult a romokhoz, az esős évszak miatt veszélyesen örvénylő Urubamba folyó a halálát okozta.

Bingham, az akkori kormányzó, Augusto B. Leguía y Salcedo elnök engedélyével mintegy 4 esztendeig kutatott az "őserdő misztikus boszorkánykonyhájá"-nak kincsei után. Birgham ásatásai során összesen 107 sír, 555 kerámia, mintegy 220 bronz, réz és ezüst eszköz (karkötő, füldísz, dísztű, kés, fejsze), valamint 109 női, 22 férfi és 4 gyermek csontváz került elő.

Az első épület, amit Bingham meglátott, a ma Torreón néven ismert barlang volt, amely korábban királyi temetkezési hely lehetett.

Machu Picchu két, egymástól jól elkülöníthető részből áll. Délen a mezőgazdasági szektort, az északi oldalon pedig magát a várost találjuk. Gránitból épült házakat, vallási- és szertartási célokat szolgáló épületegyütteseket találunk itt. Az inkák egyébként nagyszerű építőmérnökök voltak, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a város épületei - tetejüket kivéve - mind fennmaradtak. Az építkezés során nem használtak habarcsot, masszív kőtömböket faragtak ki és azokat építették egymásra. A mezőgazdasági rész földteraszokból áll, amelyek csatornával rendelkeztek. Az élethez a vizet egyetlen forrás szolgáltatta. A lépcsőzetes földteraszok majd 4 méter magasak. Két szempontból is forradalmi újítás volt a teraszos gazdálkodás, hiszen így jelentősen megnövelhették a művelhető földterületet, másrészt megakadályozták a hegyoldal erózióját. Az altalajt kavics- és agyagrétegekkel alakították ki, amelyre termékeny talajt hordtak a folyómederből. A szinteket kőből épített támfal tartja. A támfalba óriási köveket ékeltek, amelyek lépcsőkként funkcionáltak. A mintegy 300 teraszon kokacserjét, burgonyát, kukoricát és édesburgonyát termesztettek.

Manapság egy átlagos nap, mintegy 1300-1400 látogató keresi fel az Inka Ösvényt, hogy a gyönyörű paloták, fürdők, templomok, sírok romjait megcsodálja. Csakis a romokat… A feltárt sírok ugyanis üresek; a megtalált használati tárgyakból, ékszerekből, földművelő eszközökből mutatóban sincs egyetlen példány sem a helyszínen. A leleteket anno, Birgham - Salcedo elnök jóváhagyásával - az Egyesült Államokba szállítatta, hogy a Yale régészeti tanszékének professzorai tanulmányozhassák a felbecsülhetetlen értékű kincseket, melyeket azóta is féltve őriz és sajátjának tud az egyetem.

Évek óta éles vita jellemzi a perui kormányzat és a Yale Egyetem tárgyalásait a 90 évvel ezelőtt elszállított kincsek visszatéréséről. A perui kormány szerint a leletek az államot illetik meg, míg történészek és régészek állásfoglalása az, hogy a leleltek jogos birtokosa az egyetem. Az álláspontok pedig egy cseppet sem közelednek. A perui Nemzeti Kulturális Intézet állítja: Machu Picchu kincseit "csak kölcsönbe" adta a perui elnök az amerikai felfedezőnek: "Bingham azt ígérte, hogy miután tanulmányozta, vissza is szolgáltatja a leleteket". (forrás: The Christian Science Monitor) A Yale vitatja a perui igénybejelentés jogosságát, és arra hivatkoznak, hogy "az expedíció idején hatályos 1852-es polgári törvénykönyv szerint a Yale egyetemet illetik meg a műkincsek az ásatások idején és azt követően is". Feloldhatatlan az ellentét.

Az UNESCO 1983-ban vette fel a Machu Picchut az Világörökség–listára, jelezvén: a világ és az emberi leleményesség egyik csodájáról van szó.