>>>Üdvözlök minden halandót a portálomon:)<<<
Hello!
Hello! :)
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Menü
 
Emlékezzünk Heathre
 
Rólam
 
Saját történeteim
 
Emékezzünk Jackóra
 
Sorstalanság
 
Tüskevár
 
Történetek...
 
HP
 
Tesztek
 
Linkek
 
Egy életre szól
Egy életre szól : 11. fejezet - A titokzatos jövő I. - Önzés vagy önfeláldozás? (2/1)

11. fejezet - A titokzatos jövő I. - Önzés vagy önfeláldozás? (2/1)

K. Tímea  2008.04.13. 21:02

Készen van a 11. feji is:) Kiderül a Draco&Hermione kapcsolat végkifejlete. A 2 alternatíva közül melyik az igaz, azt a következő fejezetben meglátjátok:) Addig is jó olvasást.. és kritikáért esedezem:)

Lihegve rontok be a lányokkal közös hálószobába, azonban az ajtóban hirtelen megtorpanok. Őrült iramban kapkodom a levegőt, dobálom a mellkasom fel-le, fel-le.

A találkozó.

Nézek jobbra, majd balra. Ijedten forgatom a szemem, hisztérikusan keresek valami kapaszkodót, amire hivatkozva nem kell elmennem a Szükség Szobájába. De nincs ilyen.

Ez talán az utolsó alkalom, hogy tisztázni tudjam vele a helyzetet. Nem szalaszthatom el.

Megfordulok. Véletlenül leverem az ajtó mellett álló komódról az éjjeli lámpát, mire Lavender felriad.

 - Mi az, Hermione? – nyöszörgi álmosan, majd visszahanyatlik az ágyára, és szuszog tovább.

 - Reparo – suttogom, mire a lámpa sok mozaikdarabkája összeáll egy egészbe, és visszaugrik a helyére. Időm sincs megcsodálni új művemet, mert gyorsan megfordulok, és lerohanok a lépcsőn, ki a portélyukon, egyenesen a harmadik emeleti folyosót megcélozva.

 

Nem merek fényt varázsolni, nehogy észrevegyenek, ezért sötétben botorkálok, a megérzéseimre hagyatkozva. A portrék lakói fel-feleszmélnek, de nem látnak. Némelyikük felsikkant ijedtében, de van, aki tettetett bátorsággal utánam kiált: - Gyújts pálcát, s mutasd arcod. Ki gyáva, az nem méltó a nevéhez.

Nem törődve velük, tovább bandukolok.

Éjfél már biztosan elmúlt. Talán már fél egy is van. Vajon megvár?

Hirtelen egy furcsa, ijesztő zajra leszek figyelmes. Gyorsan beiszkolok az egyik páncélos lovag mögé menedéket keresve, aki hörögve ugyan, de elviseli a jelenlétemet. Óvatosan körbekémlelem a folyosót, mire egy alakot látok kijönni egy ajtón, amit miután becsukott maga mögött, felszívódott.

Ez ő lesz.

 

Megigazítom a ruhám, majd kilépek rejtekhelyemről. Kicsit megilletődve bámul rám, amikor felfedez.

Nem számított arra, hogy eljövök.

 - Késtél – jegyzi meg fukarkodva.

 - El sem akartam jönni – felelem szemrehányónak szánt hanggal.

 - Akkor minek jöttél? – kérdezi gorombán.

 - Mert beszélni akarok veled.

 - Beszélni? – elereszt egy mosolyt, majd újra felveszi a semmitmondó külsőt. – Jó indok.

 - Komolyan mondom – próbálom győzködni, de látom, hogy nincs semmi haszna. Nem hisz nekem. – Na, akkor bemegyünk, vagy itt akarod lezavarni? – váltok én is a hozzá hasonló stílusra.

Nem kenyerem a tétlenkedés. Főleg nem ilyen fontos ügyben.

Azonban nem az történik, amire számítok. Azt hittem, majd szó nélkül elkezd járkálni a fal előtt, de nem.

Már miért is tenne ilyet? Ő Malfoy. Nem fog meghunyászkodni senki előtt.

Megindul felém. Hátrálok. Jön. Még mindig. Amikor már elég közel érzi magát hozzám, megáll. Fölém hajol, miközben durván magához ránt. Selymes haja az arcomat simogatja. Kezével végigsimít a combomon, éreztetve, hogy ki az úr. Bárgyún elmosolyodik, majd megszólal:

 - Nekem itt is tökéletes.

 - De nekem nem.

 - Mégis mit számít egy sárvérű akarata?

Idegesen ellököm magamtól, majd lekeverek neki egy pofont.

Ajaj. Most viszont nincs itt se Harry, se Ron, hogy megvédjenek tőle.

Kipirosodik a dühtől az arca, és elszántan tesz egy lépést felém, ami pont elegendő ahhoz, hogy a közeli falhoz szorítson. Teljes súlyával rám nehezedik. Erősen megmarkolja a hajam, és kényszerít rá, hogy hátradöntsem a fejem. De még így is a szemébe nézek.

Nem adom fel.

 - Ha még egyszer meg mered tenni – sziszegi a fülembe, miközben egy erőszakos csókot lehel a nyakamra -, esküszöm, hogy az utolsó, amit látni fogsz ebből a világból, az az én önelégült mosolyom lesz.

 - Jól van, most már elég az erőd fitogtatásából. Inkább nyisd ki a Szükség Szobáját – utasítom minden bátorságomat összeszedve. Morog valamit az orra alatt, de elenged.

Úgy látom, ez hatott. Ha még valamit ki akar hozni ebből az estéből, nem bánhat így velem. Kár, hogy különböző terveink vannak egymással.

Hátat fordít nekem, majd háromszor elsétál az üres kőfal előtt.

Nem tudom, mire gondol, miközben rója a köröket, de nem is igazán akarom tudni. Nem hinném, hogy számomra kedvező körülményeket teremt.

 

Pár pillanat múlva elkezd kirajzolódni a már jól ismert piciny ajtó, amin pont beférünk. Ő megy elől, én követem. Amint átlépem a küszöböt, megcsap a múltkori rossz érzés, a szabadulni vágyás. A lábamnál gomolyog a füstfelhő, mintha valami földöntúli helyen lennénk. Az ajtók most is fáklyák között árválkodnak, és arra csábítanak, hogy kinyissam őket. Malfoyt láthatóan nem hatja meg az ismeretlen utáni vágy, ő csak masírozik előttem, mint valami arisztokrata.

De hisz’ az is. Az a peckes járása, a tekintélyt parancsoló tartása, széles vállai mind ezt igazolják. Azonban ha jobban megfigyelem, egy leheletnyi férfiúi büszkeség is elvegyül ebben a mozdulatsorban. Karja teste mellett ringatózik, csípője épphogy megmozdul. Ez a fekete talár tökéletesen kiemeli minden figyelemreméltó porcikáját. Kivéve formás fenekét.

 - Most már elég ebből, Granger! – Felém fordul, és elnyom egy mosolyt.

 - Mi? Mégis miről beszélsz? – értetlenkedem.

 - Ne játszd a hülyét – utasít.

Csak nem…?

 - De igen – feleli halál nyugodtan.

 - Oh… - Nem bírok mást kinyögni. Fülig pirulok.

Hogy lehettem ennyire idióta?

 - Számomra nem újdonság – fűzi hozzá unottan.

 - Mégis mióta?

 - Már egy jó ideje… - feleli enyhe nyugtalansággal a hangjában. – Ahhoz pont elég volt, hogy megismerjem minden vágyad.

 - De…

 - Elég, Granger!

Befejezem. Egyszerűen képtelen vagyok megemészteni a hírt, hogy képes a gondolataimban turkálni.

Ezek szerint egész végig tudta, hogy mire gondolok? Merlin Szakállára! Ez nem lehet igaz. Micsoda szégyen.

 

Beletemetem a fejem a kezembe, és úgy megyek tovább. Közben hallom Malfoy idegesítő kuncogását, miközben a gondolataim között mászkál.

Fejezd már be! – ordítom hangtalanul.

Azonban hirtelen megtorpan előttem, és figyelmetlenségemnek köszönhetően nekiütközöm.

 - Figyelj már oda! – emeli fel a hangját, mire felnézek rá.

Szállj le rólam! – próbálkozom megint a gondolatátvitellel. De ő csak néz, és nem válaszol.

Ilyenkor nem valami ütős visszavágással kellene illetnie? Nem teszi.

 - Na! – mondom.

 - Mi van? – néz rám most már valóban értetlenül. Ilyenkor bezzeg nem érdekel, hogy mit gondolok? – Nem mindig a te jelentéktelen hülyeségeiddel foglalkozom. Van nálad sokkal fontosabb is az életemben. Ne bízd el magad attól, hogy kiderült, értek az okklumenciához.

Nem válaszolok. Megvárom, amíg lenyomja a kilincset, és beljebb megyünk. Udvariasságát félretéve, nem enged be maga előtt.

Ennyit a híres Malfoy-vérről.

 - Ezt hallottam – szól hátra a válla fölött, de érdektelenül folytatja útját. Leül az első fotelbe, ami elé kerül, és úgy néz rám.

 - Na mi lesz? Foglalj helyet – teszi hozzá áludvariassággal, miközben a közeli fotel ülőkéjét kacéran megpaskolja. – Vagy nem beszélgetni jöttél? – kacsint rám cinkosul.

 - De, hogyne – felelem megilletődve, majd odasétálok mellé, és lehuppanok a szomszédos fotelbe.

 

Körbekémlelem a helyiséget, miközben a bézsszínű ülőalkalmatosság kényelmét élvezem. Karom a karfán nyugszik, és várakozva dobolok rajta az ujjaimmal.

A szoba a múltkori látogatásunk óta kicsit megváltozott. A kis asztal helyett most elegáns dohányzóasztal van egy kanapéval, és két fotellel. A szemben lévő falnál pedig még mindig ott áll az a kegyetlen baldachinos ágy.

Már meg sem lepődöm a választásán.

A fenti sötétségből, a láthatatlan plafonról több gyertya lóg alá, akárcsak a Nagyteremben. Azonban ez a szoba évezredekkel barátságtalanabbnak hat az előző változatnál.

Talán csak a végkifejlet miatt… Hiába a romantikus megvilágítás, a kényelmes bútorok, ha az összhang a ridegséget tükrözi. Vagy csak nekem van ilyen érzésem?

Hirtelen teljes valómat átjárja a borzongás. Kiráz a hideg, és elkezdek vacogni. Azt mondják a muglik, hogy ilyenkor átmegy rajtuk egy szellem. Talán még el is hinném, ha itt lenne Félig Fej Nélküli Nick. A varázsvilágban ennek más oka van. Teljesen más.

 

Bársonyos érintés fut végig az ujjaim között, majd kúszik fel a karomon. Egy pillanatig átadom magam a szenvedélynek, hagyom, hogy beterítse egész testem a jóleső bizsergés. Oldalra hajtom a fejem, és várom a végkifejletet.

Már jön is.

Halk recsegést hallok a mellettem lévő fotel felől, mire árnyékba borul előttem minden. Csukott szememmel is észlelem, hogy eltűnik a termet megvilágító gyertyafény, és helyébe érzéki szuszogás költözik. Egyre közeledik, már érzem hajának bódító illatát, amely a ruhától megszabadított vállamat cirógatja. A tarkóján talál alkalmi menedéket a kezem, majd folytatja felfedezőútját mézszőke fürtjei között. Forró lehelet borítja be nyakam, mire…

Kinyitom a szemem.

Mit művelek? Mit művel? Mit művelünk???

Egy gyors mozdulattal visszarántom a vállamra az észrevétlenül eltűnt talárt, egy másik még gyorsabbal pedig megragadom a vállát, és ellököm magamtól. Épp csak egy pillanatra, de elveszíti az egyensúlyát, és megtántorodik. A következő minutumban viszont már, mintha mi sem történt volna áll velem szemben. Komoly, tekintélyparancsoló kiállását röhejessé teszi égnek álló haja, azonban dühös pillantását látva még sincs kedvem kinevetni.

Uh… már megint megcsináltam. De nem érdekel. Én beszélgetni jöttem ide, és nem megint „azért”. Ugyanis többet nem dőlök be neki. Nem szeretem! És kész.

 

 - Oh, szóval így állunk? – Felvonja a szemöldökét, miközben karba tett kézzel felém néz. Egy apró fintort látok átsuhanni az arcán. – Csak szerelemből tudod „azt” csinálni? – kérdezi, gúnyosan kiemelve a mondat fő mondanivalóját. Pirulok. Veszettül.

 - Szóval szerelmes voltál belém – állapítja meg minden neheztelés, kárörvendés nélkül. Vagy csak nekem tűnik így?

 - Nem! – kiáltom kicsit hangosabban a kelleténél, mire visszakúszik az arcára az az őrjítő mosoly.

Átlát rajtam.

 - Ha nem szerettél, akkor most is csinálhatjuk „azt” – mondja. – Csak egy kis vonzódás kell. Felém lép. – Úgy látom ez megvan – fűzi hozzá észrevéve a rajtam átfutó borzongást.

 - Meg egy kis érzékiség. – Még mindig jön.

 - Szenvedély. – Jaj, nekem.

 - Gyengédség. – Végigsimít az arcomon.

 - Nem szabad – nyögöm.

 - Tudom – suttogja a fülembe.

 - Ne csináld ezt, kérlek – könyörgök. Nem hallgat rám.

Nem teheti meg.

Egy határozott mozdulattal megint eltaszítom magamtól. Megilletődve bámul rám.

 - Hát jó. Akkor beszélgessünk – vált hangnemet. Meglep ez a hirtelen jött változás, de inkább megpróbálok nem törődni vele.

 

Újfent lehuppanok a fotelbe, ő pedig csigalassúsággal a velem szemben lévő kanapéhoz sétál, és oda ül le. Eltántoríthatatlanul fürkész, végigmér tetőtől-talpig, ami engem világgá tudna kergetni.

Most fontos mondanivalóm van a számára. Nem szaladhatok el, csak úgy.

 - Szóval… - kezdenék bele, de közbevág.

 - Hallgatlak. – Őszinte érdeklődéssel nyugtatja rajtam kiéhezett szemeit. Elkezd mocorogni. A karját a kanapé háttámlájára fonja, így jelezve kitárulkozását felém, ennek ellenére bal lábát a jobb térdére rakja.

Nem értem. Most őszinte, vagy sem? Mire jó a testbeszéd, ha azt is tudja irányítani? Semmit nem tudok kiolvasni a testtartásából, a tekintetéből. Egy elejtett mozdulata sincs. Mindent megtervez. Semmit nem bíz a véletlenre. Nem árulja el magát. Pedig megtehetné – gondolom lemondóan.

 - Csak egyetlen kérdésem lenne, amire szeretném, ha az igazat válaszolnád – mondom enyhén remegő hanggal.

 - Ez bizony nehéz kérés – feleli sejtetően.

 - Mit akarsz tőlem?

 

Drámai csend lengi körbe a szobát. A gyertyalángok pislákolását is hallani vélem. Az ujjaimmal való dobolás hangja felerősül, és én csak várok.

Megint ugyanaz az érzés kerít a hatalmába, mint amikor pár hete a prefektusi fürdőben feltettem egy ehhez hasonló kérdést. Csak akkor féltem. Rettegtem tőle, a reakciójától, és a jövőtől. Azonban ez megváltozni látszik. Már nem félek.

A szívem dobogása is alábbhagy, nem kapkodok levegő után. Nyugodtan ülök a fotelben, és nézem. Kutatom a tekintetét, keresem a választ benne, de nem találom. Várok. Várom, hogy megtörje a csendet. Nem akarja. Csak ül ott velem szemben, mint aki jól végezte dolgát. És mosolyog.

Mi mást tenne? Ez a dolga. Tenni a szépet, a jót. Kihasználni mindenkit, majd eldobni, mint egy megrohadt húscafatot.

 

 - Tőled? … - Egy pillanatra mintha gondolkodóba esne, de ugyanabban a másodpercben rám néz, és folytatja alig hallhatóan. – Semmit.

Na, most fuccsolt be az előbbi gondosan megtervezett elméletem, miszerint nyugodt vagyok, és ez nem fog megváltozni.

Érzem, hogy kipirosodom. A dühtől, vagy a szégyentől? Magam sem tudom. Alig láthatóan megmarkolom az oly’ engedelmes karfát.

Hirtelen elfordítja a fejét, és a földet kezdi el pásztázni. A kezét is leereszti maga mellé.

Mi történik?

 - Te vagy az, akit akarok.

 

Nem tudok szóhoz jutni. Egy értelmes szó, vagy mondat sem jut az eszembe. Nyomorultul érzem magam. Akárcsak ő. Meglepően rosszul néz most ki. Persze a külsején most sincs semmi kivetnivaló. Az időközben megigazított hajába feldúltan beletúr, és idegesen dobol a lábával. Szánalmas látványt nyújt.

Nem szoktam hozzá ehhez a törékenységhez. Férfiatlan.

Miért nem tud most is olyan kemény és elérhetetlen lenni, mint általában? Miért mutatja meg emberi, érző énjét? Miért nem kegyetlen, s félemlít meg? Miért teszi ezt velem? Teljesen összezavar… Vagy talán ez is a színjáték része?

 - Komoly választ szeretnék hallani. Miért játszol még mindig velem? – kérdezem suttogva, lemondva a valódi válaszról.

 - Azt mondod, komoly választ szeretnél? – csillan fel a szeme határozottan a rosszabbik értelemben. – Tudod… Ez a véremben van – folytatja halálos nyugalommal, immár a szokásos arckifejezést magára öltve. – Lételemem a szenvedés kiváltása. És ha ez még kellemes időtöltést is jelent számomra, akkor örömmel vetem bele magam a megvalósításába – éli bele magát, és úgy mesél róla, mintha egy kisfiú lenne, aki most jár először a Vidámparkban.

 

Csalódottan vizslatom. Nem tudom elszakítani tőle a tekintetem. Csak nézem. Az összes gondolatom világgá futott. Üresen meredek magam elé.

 - Elégedett vagy?

 - Nem.

 - Mit akarsz még tudni?

 - Volt ebben valaha is több szimpla gyűlöletnél?

Nevet.

Kinevet? Mi ebben a vicces? Tényleg ennyire megalázó a szituáció? De ha egyszer szeretném tudni, hogy mi késztette, akkor mi mást tehetnék?

 - Ne nevettess, Granger! Hogy juthat egyáltalán ilyesmi az eszedbe? – Újra felrakja bal karját a fotel háttámlájára. – Nézz már magadra. Egy Malfoy nem érez semmit szánalmon kívül egy közönséges mugliivadék iránt. Röhej… - nevet, de mintha takargatna előlem valamit.

Szégyellem magam.

Igaza van. Mit is akarhatna tőlem? Én csak egy szerencsétlen sárvérű vagyok. Hogy juthatott egyáltalán ilyesmi az eszembe?

 

Vetek rá egy utolsó pillantást, majd felállok. Elindulok az ajtó felé.

Nekem ebből a beszélgetésből ennyi bőven elég volt. Nem akarom magam még jobban megalázni, kellemetlen helyzetbe hozni. Így is kimondhatatlanul felkavart ez a pár mondat. Még át kell gondolnom magamban mindent. Nélküle. A látványa nélkül. Talán majd utána letudom zárni magamban.

Már a kilincs felé nyúlok, amikor megérzek két erős kart a derekam köré fonódni.

Ne!

Időm sincs végiggondolni tettem helyességét vagy épp ésszerűségét, mert egy pillanattal később már áhítattal nézek lenyűgöző, kifejezéstelen, szürke szemeibe.

 

Nem szabadna ezt csinálnunk, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni neki, az érintéseinek. Teljesen megbabonáz a jelenlétével. Azzal a jéghideg, érzelemmentes pillantásával, amiben megannyi érzelem lapul. Csak fél kimutatni.

Még most sem hagyja abba. Hallja a gondolataimat, tudja mi játszódik le bennem. Teljesen kiszolgáltatott vagyok, nem tudok ellenkezni.

 - Te is tudod, hogy akarod – feleli, miközben a szemem mélyén kutakodik.

Az az átható tekintet… Nem akarom.

Egyre csak közeledik, és közeledik. Már csak pár leheletnyi választ el tőle.

Azok a gyönyörű ajkak...

Már érzem is az enyéimen. Óvatosan, vigyázva rá elkezdi ízlelgetni, majd harapdálni. Kényszerít rá, hogy utat engedjek hatalomra vágyó nyelvének. Én csak állok. A szemem is nyitva felejtem, holott nem ért teljesen váratlanul az esemény. Gyönyörű szemeit elrejti szemhéja, hosszú, bársonyos szempillája meg-megrázkódik.

Lehajtom pilláim. Átadom magam az élvezetnek. Engedem, hogy utat törjön magának. Remegve érintem meg sebezhető, ártatlan nyelvét, ami csak oltalmat kért tőlem, mire érzékien felsóhajt. Körüljárjuk egymást, ízlelgetve a másikat, mint akik most csókolóznak először.

Talán tényleg így van. Talán most először engedett fel először, és mutatta meg, mit is tud valójában nyújtani a szeretett lénynek. Talán nem is lenne olyan rossz. De már késő. Már döntöttem, mielőtt ide jöttem volna. Elkésett az önvallomással.

 

Sajnálom…

 

Érzem, ahogyan lassít a tempón, majd lassan, minél jobban húzva az időt elválnak ajkaink egymástól.

Most is olvasott a gondolataimban. Tudja, hogy már nem lehet közöttünk semmi. Elenged? Csak így?

 

Egy lépést hátrálok. Egy pillantás. Még sikerült elkapnom őszinte mosolyát, ami ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan jött, eltűnt. Újra a felsőbbrendű arckifejezés terül el arcán. Egy lépést hátrál. Megfordul. Elsétál tőlem.

Vége.

 

Újra, s talán utoljára megmarkolom a kegyetlen szoba kilincsét, és kilépek az ajtón. A rideg folyosón sietős léptekkel haladok. Azonban hirtelen megtorpanok. Megállapodik a tekintetem az egyik ajtón.

A kíváncsiság az úr. Elindulok felé. Megállok előtte, és még mielőtt átgondolhattam volna még egyszer, óvatos, halk nyikorgással elém tárja féltve őrzött titkát.

 

***

 

Vakító fény. Beljebb lépek. Hirtelen a szabad ég alatt találom magam. Ezer meg ezer csillag tündököl az éjfekete égen. A szél felborzolja a fűszálakat, és megannyi beleéléssel fújja tova az el-elhaló sikolyokat. A távolban megpillantom a Roxfortot. Azonban most nem világlanak az ablakok, nincs boldog csevely a Nagyteremben, nincs mosoly, sem jókedv. A robosztus faajtó helyett egy óriási berobbantott lyuk tátong, és azon özönlenek be halálfalók százai a világ legbiztonságosabb helyére. Elfog a rémület.

Mi történik itt?

Rohamos léptekkel megindulok életem legfőbb színtere felé. Lépteim mellett halomszámra botlom sebesültekbe, de nem tudok segíteni. Én itt csak egy árny vagyok. Megfigyelő.

Talán a jövő?

Már csak pár méter, és elérem a bejáratot, amikor Neville fut felém őrült sebességgel. A kinézetéből arra következtetek, hogy pár évvel többet írunk.

 

 - Neville – ordítom, amikor felfedezek utána futni egy halálfalót. – Vigyázz! – próbálom figyelmeztetni, mindhiába. Nem hall. Hátba találja egy átok, amitől eszméletlenül esik össze. Odafutok mellé, és lerogyok a földre. Próbálom kitapintani a pulzusát, de nem tudom megérinteni.

Nem tehetek semmit.

A könnyeimmel küszködve felállok, és elfordulok.

 - Ez nem valóság, ez nem történhet meg – győzködöm magam félhangosan. – Csak meg kell fordulnom, és ki kell sétálnom az ajtón. Akkor véget ér ez a rémálom.

A hátam mögé nézek, és elborzadva tapasztalom, hogy eltűnt az ajtó.

Ó, Merlin segíts! Nem tehetek semmit, tovább kell mennem. Ha végignéztem azt, amiért idejöttem, akkor biztosan visszamehetek majd. Kellett nekem kíváncsiskodnom.

Bizakodva visszafordítom a fejem. Nem kellett volna. Az előbbi halálfaló most Neville mellett térdel, és azt vizsgálja, meghalt-e. Csak most veszem észre, hogy a maszkját elhagyta, és csak a csuklyája takarja el az arcát. Az alkarjára égetett Sötét Jegy feltűnően nagy kontraszttal világít fehér, nemesi bőrén. Közelebb megyek, hogy megnézzem, ki lehet az. Az ereimben megfagy a vér a felismeréstől.

Nem, ez nem lehet. Ez képtelenség. Nem tehet ilyet! Ő nem!

Most már végképp elszabadulnak a könnyeim. A csalódottság újult erővel hasít a zsigereimbe.

Miért?

 

Feláll. Megfordul, és elmegy. Akárcsak pár perccel ezelőtt. Összeszedve minden erőm, követem. Gyorsan megy, már szinte fut. Kivont pálcával halad lépésről-lépésre. Hamarosan elérjük a hatalmas, falba vájt lyukat. A kőtörmelékeken átmászva bejutunk az előcsarnokba. A régen még csodálatos, gondos munkával feldíszített előcsarnok most szürkén mered a semmibe, és siratja önmagát. Pár pillanat alatt felmérem a terepet. Mindenhol párbajoznak. Azonban egy ismerőst sem látok. A legtöbben talán Roxmortsból jöttek harcolni.

Nem állunk meg. Pár perc séta múlva, és megannyi izgalmas, torokszorító esemény után elérjük a Nagyterem bejáratát. Ha eddig azt hittem, az eddigieknél rosszabb látvány nem tárulhat a szemem elé, akkor óriásit tévedtem.

 

Szinte áthatolhatatlan porfelhő lengi körül a régen oly sokszínű, vidám termet. A varázslók tömegekben párbajoznak egymás ellen. Csak úgy repkednek a piros és zöld fénycsóvák, valamint szüntelenül szórják a különféle átkokat egymás felé. Azt hiszem, ez a csata fő színtere. Már egyre több ismerős arcot fedezek fel. Tőlem jobbra, pár méterre McGalagony professzor három halálfaló átkait veri vissza. Mellettük Lupin Lucius Malfoyjal veszi fel a harcot. A terem másik sarkában pedig Molly és Arthur Weasley karöltve párbajozik Bellatrix Lestrange-dzsel. Rengeteg jelenlegi és volt Roxfort-diák is feltűnik, hol a halálfalók, hol pedig a jobb élet mellett küzdők között.

 

A fekete talárba burkolózott halálfaló gyorsan felméri a terepet, és elindul. Követem.

Vajon hová tarthat?

Nagy nehezen átverekedi magát a tömegen, kikerülve az eltévedt, vagy pont hogy az őt megcélzó átkokat. Néha besegít fajtársainak egy-egy varázslattal, de leginkább azzal foglalatoskodik, hogy sértetlenül átjusson a terem túlsó végébe. Amilyen gyorsan csak tudok, futok utána, és közben reflexszerűen kerülöm ki, vagy ugrok el egy-egy átok elől.

Hirtelen megáll, és én is lefékezek mellette. Felmérem a terepet, majd csodálkozva fedezem fel a velünk szemben álló Ront. Kivont pálcáját egyenesen a mellettem álló férfira szegezi, és összeszűkült szemekkel méregeti.

 - Malfoy – sziszegi támadásra készen.

 - Weasley – üdvözli udvariasan. – Milyen szép napunk van, nemde?

Ront azonban még jobban feldühíti ez a látszólagos nemtörődömség. Elkiáltja magát, és egy ezüst fénycsóva repül Draco felé, aki egy non-verbális pajzsbűbájjal könnyedén hárítja azt. Ron észrevéve, hogy nem egyszerű párbajba fogott, ő is átvált non-verbális átkok használatára. Rögtön rá is küld Malfoy-ra egyet, aki meglepettségében csak félreugrani tud előle. Azonban mielőtt még társa kiélvezhette volna a pillanatnyi dicsőséget, ráküld egy számomra, és úgy vettem észre, hogy Ron számára is ismeretlen átkot.

Szerencsére még idejében elvetődött előle. Biztos nem kímélte volna.

 

 - Csak nem gyakoroltál, Weasley? – kérdezi jól álcázott meglepettséggel a hangjában, amit bizonyára Ron nem vett észre, viszont én kellőképp megfigyelhettem mindkettejük arckifejezését. Így azt is láttam, amikor Ronald figyelmét egy pillanatra eltérítette egy másik felé közeledő fénycsóva, ami elől sikeresen el is ugrott, csak Malfoy elvétett, vagy pont jól célzott?, varázslata mellkason találta. Az áldozat eszméletlenül esett össze, azonban a harcnak még korántsem volt vége. Fogalmam sincs, hogy honnan, de Harry tűnt fel Draco előtt, és küldött rá egy ártást. Harry mögött felfedeztem saját magam, amint elhűlve vettem tudomásul kivel is párbajozik. Amikor viszont észrevettem Ron ájult testét pár lépésre tőlünk, egy szó nélkül odarohantam.

 

 - Hermione, menj innen – kiáltotta felém Harry, amint egy ideiglenes pajzsot húzott fel elénk.

Csak zokogtam magam előtt, és simogattam Ron arcát. Elszorult a torkom a látványtól. Az a pillantás, amivel reagáltam, teljesen felkavart.

Nem úgy pillantottam Dracóra, ahogyan kellett volna.

Látszólag ő is elvesztette kezdeti önbizalmát. Jöttömre többet hibázott, célzott mellé, és egyik szemét mindig a földön kuporgó párosunkon tartotta.

Miért? Talán… talán van közöttünk valami? De én ma este végleg lezártam magamban ezt a kapcsolatot. Vagy ez nem is a jövőt mutatja meg? Talán azt, hogy mi lett volna, ha… ha én most nem mondok nemet neki?

Közelebb sétálok a földön görnyedő énemhez.

Ron erőtlenül kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. Egy apró könnycsepp gyűlt össze a szeme sarkában.

 - Sajnálom… hogy sosem voltál… ig… igazán az enyém – préselte ki magából.

 - Ugyan, ne mondj ilyeneket. – Nehézkesen elmosolyodtam. Tartanom kellett benne a lelket.

Tudom, hogy meg fog halni.

Erre a gondolatra én is elpityeredem.

Miért pont ő? Én ezt nem akarom.

 - Tudnod kell, hogy… hogy én… én mindig is…

 - Tudom. Csss – nyugtatgattam.

 - El szeretnék búcsúzni tőled, mielőtt késő lenne – szedte össze minden erejét.

 - Minden rendben lesz, nincs erre semmi szükség. – De tudom, hogy nincs így.

Semmi sem lesz rendben ezek után. Minden más lesz, minden sokkal rosszabb lesz nélküle.

 

 - Hermione… én... – kezdte volna, de hirtelen megakadt. Beléfagyott a szó, nem folytatta tovább. Zokogva borultam a mellkasára, és így sirattam. A fájdalom elárasztja az egész testem. Csak állok a szomorú páros mögött, és földbe gyökerezik a lábam. Tátogok a döbbenettől, és én is elkezdem itatni az egereket.

Nem akarom, hogy ez legyen a vége. Igazságtalanság.

Azonban nem volt időm ezen töprengeni, mert hirtelen Harry kiáltása hatolt a tudatomba.

 - NEE! Ron!

Ránéztem, és láttam, ahogyan kipirosodik az arca a dühtől, a bosszúvágytól, és az elfojtott könnyektől. A Ront sirató énem is felemelte a fejét, és döbbenten vette észre, hogy mennyi erő tört ki hirtelen Harryből. Látszott rajtam, hogy kényszerítem magam a felállásra, de úgy éreztem, muszáj megtennem. Ingatag lábakon elkezdtem a párbajozó páros felé bicegni, még mindig a könnyeimet törölgetve piszkos kezemmel, ami teljesen összemaszatolta amúgy sem tiszta arcom.

 

Egy pillantás. Draco lemondóan rám pillantott, majd szeretetteljesen elmosolyodott. Leeresztette a pálcát tartó kezét maga mellé, és szólásra nyitotta a száját.

 - Gyere hozzám – kiabálta. Láttam, ahogyan elkerekedtek a szemeim a meglepettségtől. Ő meg csak mosolygott rám.

Micsoda groteszk pillanat. Épp most ölte meg a legjobb barátom, és egy perc múlva pedig megkéri a kezem? Jól hallottam egyáltalán? Lehet, hogy mögöttem kiabálta valaki egy teljesen más személynek, és köze sincs jövőbeli énemhez ennek a két szónak. Ennek a két, Draco számára ismeretlen szónak. Nem tudom, hogy most mi van. Mit kellene tennem?

Egy pillantás. Harry arca eltorzul a tenniakarás vágyától.

Jaj, ne.

Pár évvel idősebb énem, és én is szörnyülködve vetünk rá egy pillantást, majd minden egy pillanat alatt történik.

 - NE! – ordítottam, miközben Harry kimondta a halálos átkot Draco felé célozva.

 
Hiányzol!
 
Alfonzia
 
Számláló
Indulás: 2005-07-01
 
Idézetek
 
Versek
 
MSN avatarok
 
Üzenőablak

Üdvözlök mindenkit a honlapomon!:) Ismerőst és ismeretlent egyaránt:) Írjatok a vendégkönyvbe véleményt, és még azt, hogy mi hiányzik a honlapról. Felraktam egy új menüt Saját történeteim címmel, ahová már fel is töltöttem egy félig kész "remekművemet":) Olvassátok el, ha érdekel, és írjatok véleményt:) Valamint frissítettem az MSN avatarok c. menüt. Jó böngészést!
 puszi.
timi

 
Legyen ez a kezdőlapod
Legyen ez a kezdõlapom
 
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
  SúgóSúgó

Új postafiók regisztrációja
 
Chat
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Szavazás
Szavazás
Tetszik az oldalam?

Nem
Lehetne jobb is
Nem rossz
Jó.
Nagyon tetszik.
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?