39. fejezet
2008.10.26. 08:16
Ha bármikor is abban a tévhitben éltem...
Ha bármikor is abban a tévhitben éltem, hogy egyszer megtanulok majd síelni és nagyon fogom ezt a sportot szeretni, baromi nagyot tévedtem. Épp a menedékházban ücsörögtem és vártam, hogy kiolvadjanak a ruháim, miközben a századik forró csokit öntöttem magamba. Kimi persze odakint a sípályán siklott le és le és le és le, ezerszer, százezerszer, milliószor, órákon át és úgy tűnt sosem fogja megunni. Én mindössze egy próbát tettem, de miután egy alig 7 éves fiúcska úgy elhúzott mellettem, hogy csak a hajam lebbent úgy döntöttem nem nekem való ez a szerencsétlenkedés. Az már csak a kegyelemdöfés volt, hogy a menedékháza felé ballagva egy 90 éves hölgy integetett felém, miközben piruetezve siklott a pálya vége felé.
2 napja voltunk itt, és úgy tűnt mindkettőnknek jót tett a levegő változás. Kimi arca kapott egy kis színt: némi pirosat, amikor fél naponként egyszer benézett rám, hogy nem vitt-e el a Jeti. Szerencsétlenségére úgy tűnt a Jetinek sem kellek. A társaság is vérszegény volt napközben. Csupán azok a hasonszőrűek tartózkodtak a menedékházban, akik hozzám hasonlóan nem voltak valami nagy műlesiklók.
- Nem öl meg az unalom? – telepedett le mellém Kimi, a szokásos ellenőrzés alkalmával.
- Vettem könyvet. – böktem az asztalon heverő, előttem nyitva levő papír halomra.
- Művelődéselmélet a IX. században. – olvasta. – Marha pihentetőnek hangzik. – fanyalgott.
- A semminél még mindig jobb. – rántottam meg a vállam. – És te meguntad a fel- le siklást?
- Fel nem lehet siklani. – magyarázta miközben kivette a kezemből a csokit és beleivott.
- Nem emlékszem, hogy megkínáltalak-e. – meredtem rá.
- Én sem, de ne legyél irigy. Elvégre a mennyasszonyom vagy. – nyomott egy puszit az orromra.
- Utálom az orr puszit. – néztem rá gyilkos pillantással. – Különben is mindenki arról pletykál, hogy te egész nap ott kint sízel én meg itt ülök egymagamba.
- Sízek? Ez jó. – kuncogott Kimi. – Különben meg ne izgasd magad mit gondolnak az emberek. Jennivel is jártam már itt, gondolom örülnek, hogy végre új pletykák kelhetnek szárnyra. Csak ne állíts rólam valótlant. – kapta a tekintetét a pincérnőre, aki közeledett felénk.
- Itt ne hagyj. – sziszegtem, de már késő volt, Kimi után olyan csendesen csukódott be az ajtó, mintha egy szellem ment volna ki.
II.
- Farkas éhes vagyok. – dörzsölte össze a tenyerét. – Jól áll ez szín. – nézett rám.
- Nem kell udvarolnod, senki sincs a közelünkben. – böngésztem az étlapot.
- Komolyan mondtam. – rántotta meg a vállát. – Hordhatnál színesebb ruhákat jól állnak.
- Mi vagy te valami divat tanácsadó? – nézettem rá.
- Nem. Ha olvasnád miket írnak az újságok az öltözködésemről néha.
- Miket írnak?
- Hagyjuk. A negatív dolgokat nem jegyzem meg. A pozitíveket sem sűrűn.
- Már az is csoda, hogy elolvasod, amit rólad írnak. – fektettem le az étlapot az asztalra.
- Ritkán. A legtöbbször úgy is ugyanazt írják, ha jó versenyt futok klasszis vagyok, ha rosszat, akkor sosem fogom beváltani a hozzám fűzött reményeket. Az újságírók gusztustalanok. – jelentette ki.
- Ne szeresd őket ennyire. Azok is gusztustalanok, akik jókat írnak rólad?
- Olyan nem sok van. A női újságírókat bírom, ők édesnek találnak. – kacsintott rám.
- Persze. – bólintottam. – Mert nem ismernek.
- Haha.
A vacsora békésen telt, egész jól szórakoztunk. Kimi kicsit többet ivott a keleténél, de nem gondoltam, hogy bele kéne szólnom abba mit csinál. Csak akkor jutott az eszembe, hogy legközelebb kioktatom, amikor felfelé haladtunk a hotel lépcsőjén és valami finn dalt dúdolgatott, szörnyű hamissággal.
- Itt a szobád. – álltam meg az egyik szobánk előtt.
- Te figyu. – nézett rám. – A jegyesek nem szoktak külön szobában aludni, tudtál te erről?
- Tudtam. De mi maradjunk csak régi módi jegyesek, azok még így aludtak. – mondtam, miközben próbáltam kinyitni az ajtót és tartani Kimit is, aki úgy tűnt nem igen tud megállni a lábán.
- Én nem vagyok régi módi, én új módi vagyok. – magyarázta. – A régi módiak régen éltek nem? Mi nem régen élünk, hanem most élünk a huszon… - homlokráncolva nézett maga elé. – A huszon ki tudja hanyadik században. Te tudod hanyadik században élünk?
- Igen, szerencsére én még tudom. – mondtam majd betámogattam az ajtón.
- Még nem vagyok álmos. – bizonygatta. – Még nem vagyok. Úgy csinálnék még valamit, csak nincs ötletem, hogy mit. Neked van ötleted?
- Igen van. Segíthetnél eltántorogni a kanapéig. – próbáltam egyenesben tartani, de akkora volt a kilengése, hogy nem mindig sikerült.
- Ooops, hát ennek neki fejeltem. – dörzsölte meg a homlokát, miután egyszer neki esett kicsit a falnak.
Nagy nehezen, leültettem a kanapéra.
- Na, hát, remek. Eljutottunk ideáig, most magadra is hagylak. – indultam az ajtó felé.
- Várjál, várjál picit, így akarod, hogy ágyba feküdjek? – nyújtotta felém a lábát, amin ott ékeskedett a sportcipője.
- Nem, nem, nem, nem, nem és nem! Nem fogom levenni a cipődet. Az már tényleg olyan lenne, mintha a mennyasszonyod lennék. Nem lesz semmi bajod, ha cipőben alszol. – azzal fogtam magam és becsuktam az ajtaját.
Csak reménykedni tudtam, hogy nyugodalmas éjszakánk lesz. Szerencsére kivételesen az is volt. Hála a jó öreg alkoholnak.
III.
- Ez az utolsó napunk. Muszáj még egyszer megpróbálnod. A puding próbája is az evés. – biztatott Kimi.
- Nem szeretném. – ráztam meg határozottam a fejem. – Teljesen béna vagyok és nincs is hozzá kedvem. Én inkább olvasgatok, mint az elmúlt napokban, te meg menjél és élvezkedjél. – rántottam meg a vállam.
- Ne már, ne legyél ilyen unalmas! Másodszorra sokkal jobban fog menni, mint elsőre, majd meglátod. – tolt ki az ajtó elé. Végül beadtam a derekam, előbb szabadulok, ha még egyszer végig szerencsétlenkedem magam a kezdő pályán, mindenki jót röhöghet rajtam, és mehetek is vissza a jó meleg menedékházba a könyvemhez. Kimi segített felkötni a síléceket és elindultunk a felvonóhoz. Beszállni már sokkal jobban sikerült, mint először, kiszállni azonban nem. Legalábbis elsőre nem. Másodszorra már muszáj volt. Más szakaszra terveztem az égést, de már sikerült az elején összehoznom.
- Csak sikerült talajt fogni. – fordított irányba Kimi. – Az egésznek a titka az egyensúly. Ne dülöngélj addig jobbra balra, ameddig nem tudod minek dülöngélsz. Csak csússz végig.
- Jó, de nekem ezek az egyensúlyos dolgok sosem jöttek be. Biciklizni sem tudok. – ráztam a fejem.
- Nem baj, ez menni fog. Én tudom.
- Nem is tudom, máshogy nem lehet vissza jutni? – próbálkoztam.
- Nem. Ennyit még te is tudsz. Végig kell csúsznod.
- Szánkó?
- Na, gyerünk! – lökött meg egy kicsit. A sílécek Kimivel voltak, mert egyből elkezdtek lefelé száguldani velem. Csakhogy nem ment a gyakorlatba átültetése annak az egyensúlyos dolognak. Ugyanúgy dülöngéltem, mint addig, sőt talán most még jobban. Nem is jutottam még a pálya feléig sem, mikor is nemes egyszerűséggel eldőltem jobbra. Pár pillanat és a hóban feküdtem. Mennyei volt. De csak pár percig élvezhettem, mert Kimi lefékezett mellettem.
- Ha sokáig heverészel itt, mindjárt jön egy bernáthegyi. – hajolt fölém.
- Akkor levisznek ugye? Jönnek a hegyi mentők és megmentenek?
- Ahogy látom semmi bajod. Talpra állítanak aztán itt hagynak.
- Kegyetlenek. – ültem fel.
- Na gyere, segítek. – nyújtotta a kezét. A következő néhány perc azzal telt, hogy próbált felállítani, azonban én a nevetéstől egy tapodtatnyit sem mozdultam függőleges irányba. Ennek az lett a vége, hogy egy nagyobb rántásnál ugyan sikerült fel állnom, de Kimi elvesztette az egyensúlyát és dőltünk is tovább. Ekkor már ő is nevetett.
- Elegem van, katasztrófa vagy. – simogatta meg az arcom.
- Na. – löktem el óvatosan a kezét. – Beverted a fejed vagy mi? – néztem rá.
- Nem, egyáltalán nem. – rázta meg a fejét. – Ezt már régóta megszerettem volna tenni. – azzal fölém hajolt és váratlanul megcsókolt. Egy őrült pillanatig viszonoztam a csókját, aztán gyorsan észhez tértem.
- Meg vagy őrülve? – toltam el magamtól.
- Jól van nyugi. – tárta szét a karját. – Nem éppen meggyilkolni készültelek, ne nézz így rám! Azt hittem, te is akarod.
- Hinni a templomban kell. – morogtam, miközben megpróbáltam felállni.
- Pedig visszacsókoltál.
- Hagyjál már, jó? Érzelmi válságban szenvedek. – pukkadt ki belőlem a nevetés.
- Most mit nevetsz? – nézett rám értetlenül mosolyogva.
- Kínomban, komolyan. Ilyen még sosem fordult elő velem. – ültem vissza miután rájöttem, hogy nem sajátítottam még el a felkelés manőverét.
- Még sosem csókoltak meg? – nézett rám elképedve.
- Persze, nem. Apáca vagyok másodállásban. – bólogattam. – Nem, az nem fordult még elő velem, hogy akire vigyáznom kellett ilyet tett. Van egy szabálykönyv ajánlom figyelmedbe.
- Szabálykönyv. – fintorgott. – Engem nem érdekel a szabálykönyv, az úgy is csak rád vonatkozik.
- Kimi, figyelj én megértelek…valahol. De te is tudod, hogy te még Jennit szereted.
Kimi felsóhajtott.
- Most miért jössz ezzel?
- Mert nem szeretnék senki helyett sem a szamár lenni.
- És ha nem lenne Jenni? – nézett rám.
- Akkor sem. Sajnálom. – ráztam a fejem.
- Mellbe vágó az őszinteséged. – vonta össze a szemöldökét, majd felállt.
- Remélem, azért nem hagysz itt megfagyni. – néztem rá ijedten.
- Hát, nem is tudom. Nem vagyok hozzászokva a visszautasításhoz.
- Na segíts felállni. – türelmetlenkedtem.
- Jól van, lásd kivel van dolgod. – hajolt oda hozzám.
- De semmi smaci, világos? – hunyorogtam rá.
- Értek a szép szóból. – nyújtotta a kezét. – Elég egyszer elmondanod.
- Remek, legalább ezt elég. – fogadtam el a kezét.
- Szóval szerinted csökkent agyi képességeim vannak? – rántott fel.
- Mondtam én ilyet? Különben sem így fogalmaznék. Inkább úgy, hogy szelektív a hallásod. Főleg, ami az én mondandómat illeti.
- Hogy mondtad? – tette a füléhez a kezét.
- Hahaha, Kimi poén. – csóváltam a fejem mosolyogva.
Szép lassan visszacsúsztunk a menedékházig, hogy az utolsó nyugodt esténket eltöltsük. Nem is sejtettem még akkor, hogy mennyire fogok vágyni pár óra múlva vissza ebbe a síparadi…pokolba.
|