Mentem. Nem tudtam, merre, de őszintén szólva nem is érdekelt. Sötét volt, nagyon sötét, mégis láttam. Nem, nem azért, mert volt ott utcai lámpa. Nem volt. Az erdőben mentem, a kavicsos ösvényen. Furcsa volt, mert hiába volt este, már régóta csiripelt egy madár. Sose voltam jó bioszból, nem tudom, milyen madár lehetett. Nem is érdekelt. Örültem a társaságnak, annak, hogy nem egyes egyedül vagyok.

Régen, ha valaki a szeretethiányról beszélt nekem, a képébe röhögtem. Akkor még tudtam nevetni. Hiszen én szerettem őt, ő szeretett, körülrajongtak, hízelegtek nekem. Én hülye meg bedőltem nekik. Akkor értettem csak meg, hogy miről beszélt Ady a ha szeretlek című versben. Vagy Fable a Szennyből az angyalban. Elvakított a siker, bedőltem a csillogásnak, olyan akartam lenni, akit ünnepelnek. Olyan is lettem. Néhány napra én lehettem a mesebeli hercegnő. Aztán borzalmas volt rájönni, hogy akik itt nyájaskodnak velem, nem tartanak jónak, üresség van a szavaik mögött, és ha elfordulok, rögtön elhordanak mindenféle cafkának. Mindegy, túljutottam rajta. Nem akartam soha, hogy lecsúszott sztárként emlegessenek. Én nem lecsúsztam. Eltűntem. Nem azért, mert szar voltam. Nem, jó voltam sztárnak, kifejezetten. De meguntam, elhidegültem tőle. Hagyjanak békén.

A végső kegyelemdöfés mégiscsak az volt, mikor Ő elhagyott. Ő, akire a legjobban számíthattam, akiben feltétlenül megbíztam. Ez a köszönet. Szerettem őt. Valami furcsa, fájó szeretettel. Nem azzal a lángoló, mindnet felemésztő szerelemre gondolok, amiről a költők ábrándoznak. Áhhh. Nem úgy szerettem őt. Valahogy fájt. Mintha mindig is tudtam volna, hogy szeretem, szeretem, de hát mégse tarthat örökké. Valahogy olyan természetes volt, hogy mindig ott volt mellettem, hogy már csak az tűnt fel, amikor közölte, hogy szakít velem, mert már nem vagyok önmagam. Elvakított a csillogás, azt mondta. És igaza volt. Mindig neki volt igaza.

A hídra értem. Felismertem. Ez az a híd. Itt találkoztam vele először. Rákönyököltem a korlátra. Még most is tisztán látom a pillanatot. Szokásommal ellentétben szoknya volt rajtam, kockás, piros blúzzal. Könnyed léptekkel haladtam a hídon egy barátom felé tartva. Autók cikáztak el mellettem, a fény megcsillant a festésükön. Szép, tavaszi nap volt. Virág illata érződött a levegőben. És akkor megláttam őt. A divathoz híven, farmer és fehér ing volt rajta. Haja szőke, félhosszú, oldalfrufrus, az volt akkor a menő. Szeme barna, nagy. Annyira néztem, hogy neki is mentem. Innen az ismerős történet. Kitalálhatod a folytatást.

Sokáig álltam ott, a hídon, alattam szelíden kanyargott a folyó. Nem járt erre senki. Nem is kellett. Pont azért jöttem, hogy egyedül legyek. Nem tudtam, mit kezdjek magammal. Üresség volt a fejemben, csak megválaszolandó kérdések tolongtak benne, de azokat kizártam. Ránéztem a folyóra. Sötét vize volt, nem háborgott, nem volt olyan nagyon mély, de azért, ha akartam volna, vízbe ölhettem volna magam. Láttam magam a víztükörben. Fekete hajamat, zöld szemeimet. Valahogy hívogatott a víz. Úgysincs itt semmi keresnivalóm.  Felléptem a korlátra. Nem féltem a haláltól. A halál nem más, mint egy új élet kezdete. Az meg ennél csak jobb lehet. Azt majd nem rontom el úgy, mint a mostanit. Felélénkült a szél, messzire fújta a tincseimet. Még nem szántam rá magam. Éreztem, hogy valami történni fog.

Valaki mögém lépett. A vízben tisztán rajzolódott ki az arca. Ő volt az.

- Ne csináld.

- Dehogynem.

- Kérlek…

- Hagyjál békén. Mi szakítottunk. Menj innen.

- Hallgass meg.

- Nem.

- Most mondjam el neked, hogy az öngyilkosság nem megoldás semmire?

- Ne mondd. Menj innen.

- Azért jöttem, hogy elmondjam, hiányzol. Tudtam, hogy itt vagy.

- És?

- És ballépés volt otthagyni téged akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám.

- És?

- Gyere vissza hozzám.

Gondolkoztam. Végülis, nem mond hülyeséget. Ha nem működik, később még mindig fejbe lőhetem magam. Különben is, vízbe fúlni? Mindig is utáltam úszni. Megfordultam, leugrottam a talajra, és elmosolyodtam.

- Mindig neked volt igazad. -mondtam.