opár rideg, helyenként törpe bokrokkal tarkázott sziklacsúcson áll a komor rom, amelyből alig lehet az egykori vár alakját képzeletben helyreállítani. Terjedelmes erősség volt, közepén hatalmas donjonnal, tágas palotával, a hegycsúcsot körülvevő külső falövvel. Fénykorában jelentékeny várnép befogadására lehetett alkalmas. A tüzifegyvereket megelőző időben megvédése nem is volt nagy feladat. Később nehéz lehetett védelmezni, mert a szomszédos magaslatról kiadósan tűz alá vehették az ágyúk. Meglátszik a romokon, hogy nem az idő úgynevezett vasfoga juttatta az erősséget mai állapotába, hanem emberkéz céltudatos munkája tépte, szaggatta a sziklaszilárd falakat. A maradványoknak fantasztikus jellege van; mintha egy sírhalomból összeroncsolt emberi kar nyujtogatná tépett ujjait az égre. Világos vára omladékain az is elkomorodik, aki, történetüket nem ismeri. A vár legrégibb multjáról keveset tudunk. A tatárjárás után épült, lehet, hogy még IV. Béla alatt, a sürgős várépítkezések idején, Arad s a már megszűnt Zaránd megye határán, ahol még akkor színmagyar falvak és városok sorakoztak a szép, termékeny vidéken. Amikor először beszélnek róla az oklevelek, a korona tulajdona s várnagya Héder-nembeli Dezső soproni és zarándi ispán, köztiszteletben álló hazafi, aki később élete árán írta be nevét a magyar történelembe. Ő volt az, aki 1330-ban, Károly király szerencsétlen havasalföldi hadjáratában, amikor az oláhok által bekerített magyar sereg vitézei szinte védtelenül rakásra hullottak el, címeres sisakját megcserélte a királyéval, hogy amíg ura képében magára vonja a támadók dühét, addig az felismerhetetlenül menekülhessen. Hősi haláláért özvegye és fia adományban kapták Világos várát. De mivel birtokaik zöme Sopron, Moson, Vas megyében feküdt s innen a távoli Világost kormányozni, védelmezni nehéz lett volna, már a következő évben odaadták azt Antal nevű hívüknek. Idővel a vár visszakerült a Szent Korona birtokába. 1404-1407 között nem kisebb ember, mint az elűzött Wulkaszin albán király fia, Demeter benne a királyi várnagy és egyúttal Zaránd megye ispánja. Azután is a megyei ispánok látták el ezt a tisztséget; az utolsó köztük Guti Országh János 1436-39-ben. Az utóbbi évben Albert király odaadta a várat és 145 városból, faluból és pusztából álló tartományát hűbéresének, Brankovics György szerb deszpotának, a Zsigmond király iránt tanusított hűsége és a török ellen tett szolgálatai jutalmául. Az új birtokos azonban rövid ideig örvendhetett Világosnak, már 1441-ben elvette tőle I. Ulászló, hogy Maróthy Lászlónak ajándékozza. A következő évtizedekben nyakra-főre változnak a vár urai. 1442-ben az országgyűlés Erzsébet királynéra ruházta az uradalmat, három év mulva Brankovics, aki még jogos tulajdonosnak tartotta magát, Ulászló eleste hírére Hunyadi Jánosnak adta el. Mátyás mint örökségét, Szilágyi Mihálynak adományozta, ennek halála után özvegye, Báthory Margit bírta hitbére fejében. A Báthoryak kifizették az igénylőket s megszerezték rá a királyi donációt. De nekik sem sok örömük tellett benne. 1514-ben Dózsa foglalta el s a lázadó pórok az idemenekült nemeseket szörnyű kínok közt végezték ki. Szapolyai János 1526-ban odaadta Czibak Imre váradi püspöknek; közben beleült a birtokba a sánta Báthory István özvegye, Zsófia massoviai hercegnő, ennek várnagyától csellel elfoglalta Báthory András 1532-ben. Végeláthatatlan pörök, vizsgálatok, két király, János és Ferdinánd egymással homlokegyenest ellenkező rendelkezései következnek. Hol német, hol magyar őrség szállja meg, 1566-ban éppenséggel törökök foglalják el. 1595-ben Báthory Zsigmondnak ezektől kell visszavenni, hogy tíz év mulva végleg elvesszen. Most 1615-ben a jórészt rác zsoldosokból való őrség, miután hiába kérte bérét s hiába fenyegetődzött, bosszúból a lippai basának átadta. Így lett Világos majd kilencven évre török erősség. De azért Báthory Gábor fejedelem mégis zálogba adta az elméleti tulajdont Petneházy Istvánnak, potom 8000 forintért. RÉSZLET A VÁR BELSEJÉBŐL (kép az eredeti könyvből) Az utolsó Báthory szomorú halála után Világos az erdélyi fiskusra szállott. Bethlen Gábor idejében már 100.000 forintra nőtt az összeg, amennyiért Petneházynak "be volt írva". De bizony hosszú idő mult el, amíg a törököt végül ki lehetett belőle vetni. Csak 1693-ban vonultak el Világosról az utolsó török csapatok, amikor a Délvidék felszabadult. Aztán jött a neoacquistica commissió, a bizottság, amelynek célja volt lehetőleg sok ősi birtokost kiforgatni tulajdonából s minél többet szerezni a kincstárnak. A Petneházyak elszegényedtek, a kurucságban is teljesen megátalkodtak, Rákóczi Ferenc fejedelemért ontották vérüket, amivel sikerült eltörülni a Buda visszavívásánál hősködött. ezredkapitány, Petneházy Dávid érdemeinek minden emlékét. A vége az lett, hogy Világos a kincstárra háramlott. 1755-ben akadt csak végleges gazdája, amikor Grassalkovics herceg dúsgazdag jószágigazgatója, Bohus Imre váltotta magához az egész világosi dominiumot. Mire 1769-ben megkapta a végleges királyi donációt, már felvirágzott kezében az elhanyagolt uradalom. Régi kifejezés szerint jó szerző ember volt. Nagy érdemeket szerzett a lakosaiban megfogyatkozott Világos újratelepítése körül. Különösen említésreméltó s ebben az önző időkben példa nélkül áll az a törekvése, hogy a hajdan színmagyar városba magyar telepeseket keresett. De másfelől - és ezt neki nem lehet rossz néven venni - a régi hagyományokkal nem törődött s Világos várát pusztulni hagyta. Nem kívánt várurat játszani; inkább lent a várhegy alatt építtetett rangos, pompás kastélyt. 1784-ben, a gyászosemlékű oláh lázadás idején végleg beteljesedett a sok rosszat látott vár sorsa. A fejvesztett hatóságok attól tartva, hogy a várban a felkelt parasztok megfészkelhetnék magukat, elhatározták annak elpusztítását. A tulajdonosnak nem volt ellene kifogása, az őrzés gondjai alól szívesen szabadult. Ágyúkat hozattak tehát az aradi várból s szétlövették az ősi falakat. Pár óra alatt rommá és emlékké vált Világos. Igazi síremlék azonban csak 1849 augusztus 13-án lett belőle, amikor a vár alatti síkon Görgey hadserege az oroszok előtt letette a fegyvert. E gyászos naptól Világos vetekedő társa Mohácsnak. Elég kiejteni a nevét, hogy minden magyar arca elboruljon. Valami különös árnyék lebeg azóta fölötte. Valahány kép készült róla, pedig kiváló művészek ecsetjét, rajztollát foglalkoztatta, valamennyi borult, felhős egű, nélkülözi az egyébként szép tájék derűs hangulatát. Úgy látszik, a magyar festők s talán minden magyar ember nem is tudja másként elképzelni Világost, mint gyászbamerülten... VILÁGOS VÁRA (kép az eredeti könyvből)