Magas Déva vára  Déva neve először 1269-ben fordul elő oklevélben. 1307-től három évszázadon át az alvajda székhelye. A hozzá tartozó 56 faluval együtt ezen a címen nyerte el Hunyadi János, akinek a családja mint örökös magántulajdont kapta meg az eredetileg királyi várat. De 1504-ben ismét a korona birtokába került. „Az Erdélyt ért megszámlálhatatlan zavarokban e várnak is volt része – mint a kis ország minden talpalatnyi földének –, de fontos szerepet nem játszott. Erőd volt erősség nélkül – vár volt hosszas ellenállhatás, dacolhatás nélkül. Zavargós időkben ágyúkkal szemben jelentőséggel nem bírt. Nem csoda, ha a Habsburgok alatt olyannak tekinték, mint melyre stratégiai szempontból kár a felépítési vagy kiigazítási költségeket vesztegetni – hagyták romolni és romokba dőlni.” Mikor azonban 1817-ben I. Ferenc király bejárta Erdélyt, Déva vára annyira megtetszett neki, hogy rendeletet adott ki a helyreállítására, amely azután 12 évig tartott. „Legutóbbi szabadságharcunk idején 200 császári katona volt benne egész 1849. máj. 27-ig, amikor parancsnoka, Kudlich főhadnagy Forró ezredesnek feladta a várat oly feltétellel, hogy a helyőrség katonai tisztességgel vonulhasson ki, a betegek ápolás alá vétessenek, a legénység egyhavi zsoldot kapjon, s háborítatlanul távozhassék Temesvárra. A magyar sereg kezén volt ezentúl Déva 1849. aug. 19-ig, midőn egy régi tűzakna gondtalanság vagy tán árulás következtében felrobbanván, levegőbe repült a vár, több mint száz honvédet temetve romjai alá.” Majd minden balladagyűjteményünk a Dévavár építéséről szóló Kőmíves Kelemen-balladával kezdődik. Az egész középkori Európában elterjedtek a falba épített asszonyokról szóló balladák, „azaz vérnek vagy a hamvaknak belekeverése az építőanyagba – főleg a mészbe –, hogy a nehezen megépíthető falak megálljanak, vagy hogy az épület, építmény tartós legyen. Az építkezések e titokzatossága a népek balladáiban élt tovább. Ezek a balladák mindig valami nehéz építési feladathoz kapcsolódtak.” A szerb–horvát–bosnyák változat a Drina-hídhoz, az újgörög az Arte hídjához, az albán Skodra várához, a román az argesi kolostorhoz fűződik. A magyar Kőmíves Kelemen-ballada pedig a 371 méteres meredek hegyormon épült Déva várához kapcsolódik. Történelmileg nehéz időben, 1943-ban erre a balladára emlékezett az erdélyi Méliusz Jószef is, amikor vonaton erre utazott, és hallotta a kalauztól, hogy Dévához közelednek: „Jussanak eszedbe a kőművesek s az önmagát büntető Kelemen s a várfalban porlódó szépséges asszony és az árván maradt gyermek szívszorító sikolya… Hátrahajtom hát fejem, megtámasztom, és hunyt szemmel, hang nélkül, befelé szavalom magamnak – és csak befelé hallgatózva, a magam mélyébe, a gyermekkorba, amikor még nem értettem – a balladát, a hiábavalóságok elleni küzdelmeknek ezt a tulajdonképpen győztes, bár tragikus énekét.” Ne kérdezzük, hogy volt-e értelme az áldozatnak, még akkor sem, ha ez a rom a hiábavalóság érzetét erősíti. E gondolat elhessegetése végett inkább Madáchra utalok, a Tragédia befejező sorára, amelyről e kép láttán – és e balladát is felidézve – talán könynyebben lehet eldönteni, hogy mit is üzen nekünk az Úr és mit a történelem.