Második fejezet

"...Rosalie azonban már nem figyelt oda. Hirtelen megtorpant. Napernyője végével mindenféle jeleket rajzolgatott a puha homokba. Majd egyszer csak hevesen kifakadt: - Undok vagyok. Tudom, hogy undok és utálatos bestia vagyok. De legszívesebben letépném róla a ruhát, és beletaposnék abba a szép, magabiztos, fennhéjazó arcába. Csak a féltékenység beszél belőlem, tudom, de így érzek. Ez a nő olyan átkozottul sikeres és kiegyensúlyozott és önhitt. Harcule Poirot kissé meglepve fogadta ezt a kitörést. Azután megfogta a lány karját és barátságosan megrázta: - Tenez*, jobban fogaj érezni magát, hogy ezt kimondta! - Utálom! Soha senkit nem utáltam ennyire első látásra! - Bravó! Rosalie kételkedve nézett rá, majd szája megrándult és elnevette magát. - Bien** -mondta Poirot, és ő is felnevetett. Oldottabb hangulatban tértek vissza a szállodához. - Meg kell keresnem anyámat -nézett körül Rpsalie a hűvös, homályos hallban. Poirot a szálloda másik oldalán kiment a Nílusra néző teraszra. Kis asztalok álltak ott délutániteára megterítve, de még senki sem ült körülöttük. Néhány percig ácsorgott, tekintetét a folyón pihentettve, majd lesétált a kertbe. Egy idei a tűző napon teniszezőket nézte, azután tovább ballagott a meredek gyalogösvényen..."

 

"...Egy arc és egy hang. Mostmár mindkettőre jól emlékezett. Ennek a lánynk az arca és a fiatal férj hangja, akit az imént hallott beszélni...És miközben a Nílust bámuló lányt figyelte, a dráma következő jelenete is lezajlott. Hangok közeledtek odakintről. A padon ülő lány felpattant. Az ösvényen Linnet Doyle jelent meg a férjével. Linnet vidámnak és magabiztosnak látszott. A korábbi feszültség teljesen eltűnt az arcáról. Boldog volt. A lányt akkor vették észre, amikor az egy-két lépést tett feléjük. Megdöbbenve torpantak meg. - Helló Linnet! -köszönt rájuk Jaqueline de bellefort. - Szóval itt vagy! Úgy látszik, mi már mindenütt egymásba botlunk! Helló Simon, hogy vagy? Linnet felsikoltott, és a szikla felé hátrált. Simon Doyle elegáns arcát egy pillanat alatt elborította a düh. Előrelépett mintha neki akarna ugrani a vékony, kislányos alkatnak. Jaqueline fejének apró, madárszerű mozdulata jelezte, hogy észrevette az idegen jelenlétét. Simon odafordult, és ő is megpillantotta Poirot-ot. Így aztán sután csak ennyit mondott: - Helló Jaqueline...nem gondoltuk, hogy itt találkozunk! Szavai csappet sem voltak meggyőzőek. - Meglepő, ugye? -villantotta rájuk a lány fehér fogsorát. Majd kurtán biccentett, és felsétált az ösvényen. Poirot tapintatosan az ellenkező irányba indult. Elmenőben azonban még hallotta Linnet Doyle hangját: - Simon, az ég szerelmére! Simon...mit tegyünk?..."

*Nézze **Jól van

 

CopyRichtbyLilly