Hideg, őszi éjszaka volt. A Hold és a csillagok beragyogták a fekete égboltot. Egy kósza felhő sem takarta el ragyogó alakjukat, és tekintetük is ezüstös tündöklésbe vonta Jersey utcáit.

Egy szokványosan sötét, nyirkos sikátor azonban narancs fényárban pompázott, mely teljesen elütött az azt körbevevő sötétségtől és a gyéren pislákoló, utcalámpák citromsárga fényétől. Erős, lobogó tűz lángjának a fénye volt ez.

Nem gyulladt ki semmi, csupán tüzet gyújtottak pár kidobandó kartondobozból.

Két sötét alak ült a tűz mellett. Csillogó szemekkel figyelték a tűz lángjait, ahogy a fejük fölé csaptak. Élvezték a tűz melegét, főleg ezen az esőszagú, hűvös estén.

Békés csendességben ültek, mikor a tűz ropogása mellett valami hangosan felkordult.

- Bocs – mondta az egyik alak durcázva. – Kicsit rég kajoltam már – és ezzel a mondattal hátradőlt koszos rongyokból alkotott ágyára.

- Ígérem, Mary, holnap keresünk kaját, de ma egyszerűen nem ment, ne haragudj!

- Jó, hagyd, Les – sóhajtotta lemondóan a Mary nevű lány, és lehunyta szemeit.

Leslie kicsit bűntudatot érzett, amiért nem tudott ma kaját szerezni, de nem tehetett róla. Valamiért aznap semmi se akart neki összejönni.

Felkelt a hideg, mocskos földről, és Mary mellé bújt, majd magukra rántotta a takaróként szolgáló, kevésbé koszos, de annál nagyobb rongyot.

Átemelte karját Mary felett, és magához szorította hátulról. Érezte, hogy Mary teste teljesen áthűlt, át akarta melegíteni.

Mary érezte Leslie teste melegét. Szembe fordult vele, és belenézett a fiú ragyogó, barna szemeibe. Nem értette, hogy ragyoghat ilyen egészségesen, ilyen szépen olyasvalaki szeme, aki egészen kölyökkora óta az utcán él.

- Hugi – ébresztette fel révületéből húgát Leslie.

- Hm? – rebegtette meg hosszú, dús szempilláit Mary.

- Látom, hogy mostanában sokat szorongsz. Van valami baj? – Mary nem tudta, hogy lehet vele a többi, hozzá hasonló lány, de Leslie-nél jobb bátyot nem lehetett volna kívánni. Mindig meglátta, ha van valami baja, aminek rövidtávon ugyan nem, de hosszútávon örült, mert Leslie általában tudott segíteni. De ez esetben…

- Mmm, nincs – mondta rövid gondolkodás után. Hajaj, még hogy nincs? Ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna. De Leslie így is észrevette, hogy ez nagyon nem igaz.

- Kivele, hugi! Tudom, hogy valami nyomja a kicsi szíved – mondta játékosan mellkason bökve Maryt.

- Jaj, Les, nem vagyok gyerek – mosolyodott el Mary. – De nem hiszem, hogy érdekelne…

Leslie egy „már-hogy-a-fenébe-ne-érdekelne” nézése után Mary megadóan felsóhajtott.

- Sze… sze… szerelmes vagyok – bökte ki, és igyekezett minél gyorsabban kimondani, hisz ez egy nagyon mélyen őrzött titok volt, amit sokáig még magának se hitt el.

- Szerelmes? – vigyorodott el gyerekesen Leslie. Sárgásan csillogó fogai nagyon nem illettek szép arcához, melyet barna, kócos haj keretezett.

- Igen – hunyta le fáradt szemeit Mary, csak hogy ne kelljen bátyja vigyorgó képét bámulnia.

- No, és ki az? Ismerem? Mesélj róla! Mutasd be holnap! – Leslie csak úgy árasztotta magából a kéréseket, teljesen úgy viselkedett, mintha nem is a bátyja, hanem mintha az apja lenne.

- Ne haragudj, de fáradt vagyok, és különben is, nem csak hogy te, de még én se is… me… rem… - Mary nehezen préselte ki magából az utolsó szót, ugyanis tudta, hogy ez mivel jár majd…

- Mi az, hogy még te se ismered? – kérdezte felháborodva Leslie.

- Nagyon jól tudod – préselte ki halkan magából a szavakat Mary.

- De miért szeretsz bele olyanokba, akiket soha nem érhetsz el?? Kövesd az én példám! Legyél együtt olyannal, akihez illesz!

Mary fortyogott a dühtől. Kimászott Leslie karjai közül, felült az „ágyon és letekintett testvérére. Mit képzel magáról a bátyja? Ha azt kell tennie, amit ő tesz…

- … akkor megyek is a sarokra, és keresek egy részeg hímringyót, az úgy jó lesz?! – csúszott ki véletlenül Mary száján.

Leslie teljesen ledöbbent Mary kirohanásán, de a lány már nem türtőztette magát tovább, most úgy érezte, kitörni készül belőle az a 16 év, mialatt az utcán élt. Felpattant a rongyokról, és fentről kiabált rá a fekvő Leslie-re.

- Neked könnyű a dolgod, te már hozzászoktál az utcához, a mocsokhoz, az éhezéshez, az ingyen kurvázáshoz, de én nem tudok így élni!!! És annyiszor megmondtam, hogy talán itt kaphatnál munkát, de te mindig elutasítottad, és nekem se hagytad, hogy elvállaljam! Neked lehet, hogy megfelel ez a kibaszott tetves élet, de én tetővel a fejem fölött, egy kis családdal együtt szeretnék élni, biztonságban! És ha te ebben engem csak hátráltatsz, akkor…

- Akkor mi? – Leslie felült a rongyokon, és félve figyelte Mary reakcióját.

- Én már 22 éves vagyok, te meg 30. Felnőttek vagyunk, jól elboldogulunk egymás nélkül is. Hi – azzal sarkon fordult, és ott hagyta Leslie-t.

- Mary! Mary ne menj el! – kiáltott utána Leslie, felpattant a rongyokról és kirohant az utcára, amire a sikátor nyílt, és amerre Mary vette az irányt.

De mire kiért, már csak töméntelen sötétséget és mocskot látott maga körül. Úgytűnt, Maryt elnyelte a sötétség.

Nem volt az a sírós fajta, de most egy könnycsepp kegyetlenül utat tört piszkos arcán, és lassan végigcsorgott, míg a földre nem csöppent álláról. Féltette Maryt, mert tudta, mire képes, ha dühös, és abból semmi jó nem sülhet ki…

Lefeküdt a rongyokra, magára kapta a takarót, és hagyta, hogy elnyomja őt az álom.

A lángok magasra csaptak fel, még egyszer utoljára, majd egyre kezdtek visszahúzódni, és végül kialudt, akárcsak a remény Leslie szívében.