Mary fújtatva rohant végig az utcákon. Gondolni se akart testvérére, de dühe igyekezete ellenére csak még jobban fokozódott.

Befordult az egyik sarkon, és közben szidta Leslie-t, az embereket, az életet, mindent, ami csak az eszébe jutott.

Nem hiszem el! Annyira egy köcsög… jusse akarna segíteni rajtam… vagy magán… nem értem! Mi a franc jó abba, hogy itt él a mocsokban, kurvákkal és csövesekkel körbevéve??! Hogy nincs biztonságban, hogy sosem tudhatja, mikor végez vele egy halálos kór, hogy mikor fogják ledöfni, hogy mikor… hogy mikor…

Nem akarta folytatni tovább a gondolatmenetet, túl borzasztó képek kúsztak lelki szemei elé.

Továbbrohant a városon, azt se tudta, hova viszi a lába. Bár nem sokat számított, hisz nem volt neki állandó helye…

Már nagyon fájt a lába, és fáradt is volt. Keveset aludt előző éjszaka, így csoda volt, hogy egyáltalán nem nyomta el az álom ott futás közben. Fájt mindene, csak le akart dőlni, és szép csendben meghalni… nem bírta ezt tovább…

Egy örökösen forgalmas út mellett állva azon gondolkodott, hogy most mihez kezdjen magával. Megunta az életet. Egyszerűen elég volt belőle. Túl sokat szenvedett már.

Volt neki rendes, normális élete, még 16 évvel azelőtt. De mikor ő 6, Leslie pedig 14 éves volt, a szüleik meghaltak egy tűzbalesetben, róluk pedig mindenki elfelejtett gondoskodni. És túl sok minden történt vele már az utcán… túl sok, túl rossz, túl… túl… egyszerűen nem tudta tovább fokozni. Elég volt.

Az autók lassan apadni kezdtek, de ő még mindig csak állt ott, és meredt a semmibe. Könnyek homályosították el látását, de lusta volt kitörölni őket. Úgyse ért volna el vele semmit. A könnyek csak jöttek, és jöttek, és nem lehetett megálljt parancsolni nekik.

Minek nekem élet? Úgyse tudom semmi jóra, vagy hasznosra fordítani…

Eleredt az eső. Érezte, ahogy a hideg cseppek egybegyűlnek az ő forró könnyeivel.

Tekintetét az égre emelte, hogy még több esőcsepp lephesse el arcát. Rongyokba tekert teste vacogott a hidegtől. Akaratlanul is végigsimított kezeivel karjain, csak hogy felmelegítse magát, habár tudta, hogy felesleges. Nemsokára már úgyse kell aggódnia magáért, hisz úgyis mindennek vége lesz… mindennek… nem fog fázni, nem fog félni, nem fog éhezni, nem fog élni se már, soha többé… őt már tárt karokkal várja az isten a mennyekben, vagy épp maga a sátán a pokolban… neki mindegy volt, csak legyen már vége…

Ennyi lett volna csupán az életem? Ennyit ért? Kiskoromban kidobtak az utcára, és mindenki elfelejtett volna minket, Les-t meg engem?! Kész elég. Nekem ez nem kell.

Nem törődve, hogy a kocsik jöttek-mentek, lelépett a járdáról, és egészen bement az út közepéig. Az autósok szitkozódva kerülgették őt, ahogy csak tudták, majdnem több karambol is született, de Maryt ez már egy csöppet sem érdekelte.

Addig állt ott a zuhogó esőben, amíg…

****

Leslie nem tudott sokáig nyugodtan aludni. Forgolódott egy ideig a rongyokon, amivel azt érte el, hogy kicsúsztak alóla, és már a hideg, mocskos földön hempergett. Álmában Mary egy pengével vagdosta éppen magát, és végig kellett néznie, ahogy az orra előtt elvérzik, és ő mindvégig tehetetlen…

Hideg verejtékben és piszokban ébredt. Ütött-kopott, rongyos pólója felcsúszott mellkasán, zsákszerű nadrágja pedig le. Megigazította magán ruháit, felpattant és rohant valamerre, megkeresni Maryt. Amerre csak a lába vitte. Nagyon remélte, hogy még idejében rátalál húgára…

Úgy érezte, átrohant az egész államon, lábai mintha ólomból lettek volna már. Aztán végre elérkezett a rettegett forgalmas úthoz. A látvány sokkolta.

Mary lehorgasztott fejjel állt az út közepén, láthatóan könnyeit hullajtva, és arra várva, hogy egy autós végre végítéletet mondjon fölötte.

- Mary bazdmeg, gyere vissza!!!! – azt maga se tudta, hogy j9hetne vissza onnan húga, de ott nem maradhat… - Gyere vissza könyörgök!!!

De Mary nem válaszolt. Még csak fel se pillantott az betonútról. Csak várta, várt, várt az ígéretes halálra, amiről tudta, hogy úgyse kerülgetheti sokáig…

- Könyörgök Mary, ígérem, hogy mindent megteszek, csak gye…

Leslie nem tudta befejezni. Gumik éles sikolya süvített fel, egy fekete autó csúszkáló alakja tűnt fel, és egy test repült a levegőben pörögve Leslie elé, Mary teste…

****

Az összes autó, mintha egy fuvallat elsöpörte volna őket a helyszínről. Aki csak tehette elhúzott valamerre, senki nem akart tanúkét feltűnni esetleg. Csak egy-két kocsis és a balesetet okozó személy maradt ott.

Az autóból egy sötét alak pattant ki, és amilyen gyorsan csak tudod, odasietett Maryhez.

Leslie már réges-rég lent guggolt Marynél, és közben zokogó, ziháló hangon ismételgette egyre: nem… nem… nem…

A férfi előkapta zsebéből mobilját, és hallhatóan a mentősökkel beszélt.

- Borzasztóan sajnálom! 10 perc múlva itt is vannak a mentősök! Kérem, ne… - de elakadt szava, mikor látta, hogy miféle emberekhez is van szerencséje.

Leslie könnyeit, és orra tartalmát az egyik ráakadt rongyba törölte, és továbbra is a zokogástól fuldokolva nézegette húga halottsápadt arcát.

Most már a férfi is lent guggolt, és Mary ütörénél megvizsgálta, hogy él-e még. Örömmel nyugtázta, hogy még élt, és ezt közölte Leslie-vel is, aki kicsit lenyugodott, de még mindig rettentően félt, és dühös volt. Nem az autósra, magára. Hogy ebbe kergette Maryt. Egy ilyen rohadt helyzetbe.

- Miért mentél ki, buta lány… - kérdezte halkan Marytől, habár tudta, hogy nem fog egyhamar válaszolni.

- Maga az… az apja?

- Nem.

- Hát a barátja.

- Nem. A testvére.

- Kedves öntől, hogy ennyire aggódik a húgáért.

- Már miért lenne ez kedves? – kérdezte felháborodva Leslie. Bűntudata volt, úgy érezte, hogy ő a hibás, erre kedves, hogy aggódik a húgáért??

- Ne haragudjon… csak próbáltam a… na mindegy. Megkérdezhetem a húga és az ön nevét?

- Ő Mary én pedig Leslie Howell.

- Én pedig Gerard Way, talán hallott már rólam.