- Mi?! Gee, átesel a ló túloldalára! – mondta a meglepődöttségtől hangosan Frank.

- Gerard, a jótékonyság otthon kezdődik, de ez tényleg túlzás! – kontrázott rá Ray.

- Ez nem direkt túlzás! Most komolyan! Miért ne tarthatnának velünk?

Leslie álla a makulátlan földet söprögette. Jól értette, amit értett?

- Ez akkora baromság! De… tetszik! – Frank kis tűnődés után lassan hasonló vigyorral rendelkezett, mint Gerard.

- Na ne szórakozzatok! Én vagyok az egyetlen normális 3-unk közül??

- De hát nem jó ötlet? – Frank egészen beindult korábbi tiltakozása ellenére.

- De nekik SAJÁT élet kell, te is mondtad! Nem kötelezhetjük, hogy velünk jöjjenek!

- Gondolj bele: milyen körülményes, hogy házat keresni nekik, meg munkát… és időigényes is, és azalatt az idő alatt az utcán vannak. Viszont ha velünk tartanak, akkor biztonságban lesznek, és nyugodtabban is lehet keresgélni.

Leslie-t meghatotta, hogy minden áron segíteni akartak rajtuk. Büszkesége azonban azt diktálta, hogy nem fogadhat el semmilyen segítséget, de Mary ezért került ilyen helyzetbe, így úgy döntött, hogy inkább megalázkodva elfogad mindent.

Ray úgy tűnt, nem olyan könnyedén meggyőzhető, mint Frank. Leslie irányába fordult, aki továbbra is a nem létező port sepregette állával.

- Maga mit szeretne? – kérdezte udvariasan Ray.

- Én? Én… mi… nem akarjuk magukat kihasználni…

- Bocs, hogy beleszólok, de nem tegeződnénk? – kérdezte Frank, láthatóan nem volt ínyére a komolyság.

- Tőlem… szóval, ööö…

- Leslie.

- Leslie, ti mit szeretnétek?

- Mi tényleg nem akarunk semmit tőletek, de… amint látjátok, egy kis segítség jól jönne. De csak akkor, ha tényleg nem nagy probléma, nem akarunk pofátlanok lenni…

- Látod? Le van vajazva a dolog. – mondta Gerard Ray-t megelőzve, és vállon veregette barátját.

Ekkor egy fehér köpenyes muksó lépett ki az egyik ajtón, kopasz feje és SZTK-s szemüvege néha vakítóan megcsillant az enyhén pislákoló neonfényben. Ahogy a közelükbe ért, Leslie émelyegni kezdett az orvos illatától (ez az orvosról is elmondható Leslie esetében). Régről ismerte ezt a szagot, a steril kórházi szagot, amit kiskorában gyűlölt érezni, mert azt jelentette, hogy megint ott kell lennie a szüleivel, és nézni a halálos ágyukon őket, ahogy kínok között haldokolnak, amit soha nem érdemeltek volna meg…

- A kishölgynek hatalmas szerencséje volt – mondta a doktor. – Ha minden igaz, több métert is repült az ütközés során.

Gerard és Leslie egy emberként bólintott. Mindannyian csüngtek a doktor szavain, várták, hogy folytatódjon ez az ígéretesnek hangzó kezdet.

- Nos, valószínűleg élete során megedződött a teste, szóval az ég világon kutya baja sincs, csak kicsit meghorzsolódott és zúzódott pár testrésze.

Leslie mélyet sóhajtott, és látszott, hogy a többiek is megnyugodtak.

- És? Akkor most bent marad kivizsgálásra, vagy mi? – kérdezte Gerard.

- Viccel? Most mondtam, hogy kutyabaja sincs a hölgynek! Természetesen haza… engedjük – az utolsó szót habozással mondta ki a doktor.

Annyira vicces… próbálnak minél finomban beszélni arról, hogy én egy koszos csöves vagyok, otthon nélkül, normális élet nélkül… nem értem, miért próbálják ezt annyira finoman a fejemhez vágni. Fáj, hogy ez van, de szembenézek vele.

A doktor látva, hogy elmondott minden szükséges dolgot, visszament a kórterembe Maryhez.

- Vagyis hozzánk – vigyorgott Gerard és Frank egyszerre, Leslie pedig sóhajtva a falnak támaszkodott, félt a jövőtől, és ha jól látta, Ray szintén.

- De fiúk, arra nem gondoltok, hogy mi lesz, ha két ismeretlen emberrel állítunk be a kisbuszba? Mikey és Bob tuti kíváncsi lesz, hogy miért nem kérdeztük ki a véleményüket.

- Ne félj Toro, könnyen ráveszem dolgokra az öcsémet – nézett ördögien Gerard.

- Én pedig Bobot – Frank furcsamód csábosan vonogatta szemöldökeit, amit Leslie nem tudott nem észrevenni. Gerard is elkapta ezt a mozdulatot. Frank felé fordult, színpadiasan mély levegőt vett, amit magában tartott egy meglepődött-dühös-féltékeny nézés erejéig, majd megszólalt.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy Bobbal csalsz?!

Frank lesütötte szemeit, és nagyon szégyenlősen felsandított a mindjárt röhögni készülő Gerardra. – Az az igazság, hogy Bobbal, de még az öcséddel, és képzeld, Jamiával is csallak…!

Leslie eleinte ijedten nézte az eseményeket, nagyon is tisztába volt a buzi szó jelentésével, és úgy tűnt, hogy arra a két férfira igenis ráillik ez a szó. De aztán megnyugodott, mikor mindketten felnevettek, majd Gerard kuncogva megszólalt:

- Na, ezért megkapod a méltó büntetésedet!

- Ugye elfenekelsz? Rossz kisfiú voltam ám! – Frank csábosan nézett Gerardra, de szája remegett a visszafojtott röhögéstől.

- Azt éppen nem, de tudom, hogy elég csikis vagy imitt-amott… - és amint ezt kimondta, támadásba is lendült, mire Frank ajkait éles visítás és röhögés hagyta el.

- Uraim, biztos jó móka, és bocsánat, hogy félbeszakítom önöket, de a kishölgy itt áll önök mögött és ebben a furcsa látványban kell szenvednie – szólalt meg a háttérben az orvos, arcán egy „ezek-de-hülyék” vigyorral, kezeivel pedig finom terelte előre Maryt, aki lesütött szemekkel, vöröslő fejjel totyogott a fiúk elé. Köszönni sem mert, nagyon meg volt illetődve.

Gerardnak megdobbant a szíve. Egy ilyen törékeny, fiatal lányt a magasba repített… ő meg itt röhög a barátaival, nem is gondolva arra, hogy esetleg ténylegesen baja lehet. És ahogy végignézett Maryn, nem is értette, hogy nem lehet baja. Aztán rájött, hogy valószínűleg megedződött az évek során…

Leslie húga nyakába ugrott, úgy, hogy majdnem el is dőltek a padlón.

- Annyira sajnálom! Nem akartalak megbántatni, bocsáss meg, bocsáss meg! – Leslie szinte sírta a szavakat Mary fülébe, aki megpaskolta bátyja hátát, és a fülébe suttogta, hogy nem haragszik.

- Óvatosan, óvatosan! – kiáltozta aggódva a doktor.

Leslie inkább nem részesítette Maryt még békülésből sem egy csontropogtató ölelésben, inkább eleresztette, és mosolyogva közölte Maryvel a hírt.

- Ők itt lennének olyan kedvesek, hogy segítsenek rajtunk!