kiabálva jött be az irodámba. A lány nem aludt a saját szobájában. Nem jelent meg előző este a táncszámnál. Biztosan
elment autózni, és talán baleset érte. Azonnal értesíteni kell a rendőrséget. Nyomoztatni kell utána. Teljesen ki volt
kelve önmagából. Ott, azonnal felhívta a rendőrséget.
– Anélkül hogy elébb Turner kisasszonnyal megbeszélte volna?
– Josie-rak nem tetszett az egész. Ezt láttam. Nagyon dühös volt az egész dolog miatt, úgy értem, hogy Rubyra
volt dühös. De mit mondhatott volna?
– Azt hiszem – mondta Melchett —, a leghelyesebb, ha felkeressük Jefferson urat ... Mit gondol, Harper?
Harper főfelügyelő helyeselt. Prestcott felment velük Conway Jefferson lakosztályába. Az első emeleten volt,
kilátással a tengerre. Melchet könnyedén megjegyezte: – Úgy látszik, megengedhet magának egyet-mást! Gazdag
ember?
– Azt hiszem, nagyon jómódú. Ha idejön, semmit sem von meg önmagától. A legjobb szobákat foglaltatja le, az
étkezés általában étlap szerint, drága borok, mindenből a legjobb.
Melchett bólintott. Prestcott kopogott a külső ajtón, és egy női hang felelt: – Szabad.
Az igazgató belépett, a többiek követték.
Prestcott bocsánatkérő szavakkal fordult az asszonyhoz, aki, amikor beléptek, a tengerre nyíló ablaknál ült, és
most feléjük fordult. – Elnézést kérek, hogy zavarom, Jefferson asszony, de ezek az urak a rendőrségről jöttek.
Nagyon szeretnének Jefferson úrral beszélni ... Melchett ezredes, Harper főfelügyelő, Slack felügyelő ... Jefferson
asszony. – Jeffersonné fejbiccentéssel, nyugtázta a bemutatkozást.
Csúnya asszony... – ez volt Melchett első benyomása. Azután, amikor az asszony elmosolyodott és megszólalt,
megváltoztatta a véleményét. Különösen bájos és rokonszenves hangja volt és gyönyörű, világos mogyoróbarna
szeme. Egyszerűen, de nem előnytelenül volt öltözve, az ezredes körülbelül harmincöt évesre becsülte.
– Az apósom alszik – mondta. – Egyáltalán nem erős, és ez az ügy szörnyű megrázkódtatást jelentett számára.
Orvost kellett hívnunk, és idegcsillapítót kapott. Mihelyt felébred, bizonyosan látni akarja majd önöket. Időközben
tudnék esetleg én is segíteni valamit? Kérem, foglaljanak helyet.
Prestcott, aki szeretett volna lelépni, Melchetthez fordult: – Hát ... azt hiszem, ez minden, amiben segítségükre
lehetek... – és boldogan fogadta az engedélyt, hogy távozhat.
Amikor becsukta az ajtót maga mögött, a légkör barátságosabbá, társaságibbá vált. Adelaide Jefferson békés
hangulatot tudott teremteni maga körül. Olyan asszony volt, aki talán sohasem mondott semmi különösebben
figyelemreméltót, de sikerült másokat beszédre ösztönöznie, és az emberek jól érezték magukat a társaságában.
Helyes hangnemet ütött meg most is, amikor azt mondta: – Ez az úgy mindnyájunkat nagyon megdöbbentett. Sokat
voltunk együtt evvel a szegény lánnyal. Az egész olyan hihetetlen. Az apósom borzalmasan felizgatta magát. Nagyon
szerette Rubyt..."