Néhány gondolat a régészetről
Él a régészek körében néhány általánosan elfogadott, de korántsem biztos, hogy kellően megalapozott elgondolás. Ezek egyike az, hogy ha egy bizonyos területen valamilyen új eszköz, kerámia, technológia, stb., azaz egy új „kultúra” jelenik meg, akkor az minden esetben valamilyen máshonnan bevándorló, új népességhez köthető. Korábban ugyanis...
Ha ez valóban így lenne, akkor az emberiség történelme másból sem állna, mint örökös jövés-menésből, vándorlásokból, költözködésekből, háborúkból, foglalásokból. A „hivatalos” történelem persze, meg is felel ennek a hamis képnek, ám az emberek a valóságban nem ilyenek! Az ember nem adja fel csak úgy az élőhelyét, a szülőföldjét, megszokott életmódját, és ha csak lehet, megmarad ugyanott, egészen addig, amíg valamilyen körülmény rá nem kényszeríti hazája elhagyására. (Ilyen lehet pl. az elsivatagosodás, vízzel való elárasztódás, stb.)
Új népcsoportok megjelenése persze sok esetben igaz is lehet, de az kizárt, hogy minden változás mögött ez a jelenség álljon. Ez az elv kizárja a helyben történő fejlődés lehetőségét. De már csak azért is fel kell tételeznünk hogy van ilyen is, mert a környezeti körülmények idővel mindenütt megváltoztak, és ezek a változások eleve rákényszerítették az embert az alkalmazkodásra, azaz a fejlődésre. (Az említett elgondolás szerint mellesleg a fejlődésnek óhatatlanul meg kell állnia akkor, amikor a legfejlettebb kultúra elfoglal minden rendelkezésére álló területet, mert ettől kezdve nincs aki behozza az újat! Ha ez igaz lenne, akkor ma is a pithechusok uralnák a földet.)
Teljesen természetes, hogy minden emberi kultúrának megvan, és meg is volt a lehetősége arra, hogy a saját tudományát továbbfejlessze, újat alkosson, változtasson. Így is történt ez mindazokon a helyeken, ahol az emberiség őstörténete lezajlott. Új eszközök, új tárgyak, új díszítő motívumok megjelenése tehát nem feltétlenül jelent új népességet. Sőt! Még az életmódváltás, vagy a lakóhely megváltoztatása sem jelent feltétlenül újat, hiszen ha mondjuk az árvíz elöntötte a falut, lakói legközelebb biztosan máshová: magasabb helyre építették, tehát maguktól elköltöztek.
Másrészről az is elmondható, hogy egy-egy új népcsoport megjelenése szinte sohasem okozott teljes népességcserét, legfeljebb keveredést. A totális népirtások feltételezése helytelen alapokon álló, rosszindulatú gondolkodásra vall! Hogy a ma tanított történelem mégis hemzseg az ilyen népirtásoktól, az csak azért van, mert annak írói betegesen vonzódnak az effélékhez.
A Kárpát-medencét különösen érzékenyen érinti ez az anomália, mert itt a régészeti leletek hatalmas tömege az elmúlt tízezer év minden időszakát kitöltő emberi jelenlétről tanúskodik! Ennek felismerése ma is arra sarkall egyeseket, hogy itt próbálják megtalálni az indoeurópai őshazát. Miután ez eddig nem sikerült nekik, az itt találtakat következetesen bevándorló kultúráknak tartják, fenntartva ezzel annak a lehetőségét, hogy majd valahol máshol, mégiscsak sikerül megtalálni az "indoeurópai" ősnyomokat, amelyek nyilván, még ezeknél is öregebbek lesznek, és amelyektől majd származtatható lesz minden, ami fontos. Találnak is, sok mindent sokfelé, de a korszerű mérések többnyire idősebbnek mutatják a feltételezett unokát a feltételezett nagyapánál. (Magyarul, rendre az itteni, korai leletek a régebbiek.) Ezt viszont általában azzal intézik el, hogy a mérések még mindig megbízhatatlanok. (Az indoeurópai őshazát pedig azért nem találják, mert nem is találhatják, hiszen "ős-indoeurópaiak" nem léteztek, mint ahogy "finnugorok" sem.)
A régészet azért sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, és ma már az eredményeket egyre kevésbé befolyásolhatja a hatalom, vagy a sovinizmus. A régészek közül egyre többen vannak, akik nem hajlandóak a saját eredményeiket különféle elvárásokhoz igazítani, így aztán egyre tisztább kép rajzolódik ki előttünk. Ma már tudható például, hogy azok a "hatalmas bronzkori inváziók”, amelyekről eddig azt állították, hogy megint egyszer "totális népirtást" - teljes népességcserét - okoztak, valójában inkább nevezhetők beszivárgásnak, hiszen mindössze kisebb népcsoportok, halomsíros nemzetségek beköltözéséről volt szó, - legalábbis itt a Kárpát-medencében. A bronzkori változások okainak ma már sokkal inkább a klímaváltozást tartják, akkoriban ugyanis hűvösebbre, csapadékosabbra fordult itt az idő, emiatt pedig kedvezőbbé váltak a legeltető állattartás feltételei. A már akkor itt élőket viszont ezúttal sem irtották ki, és így magától értetődik, ha az új kultúra mellett fennmaradhatott a régi is. Pontosabban szólva keveredett a kettő.
Rendkívül fontos lenne, hogy az érdeklődők egymás mellett láthassák a különféle korok leleteit, mert így maguk is észrevehetnék, hogy az előző idők díszítő motívumai sohasem tűnnek el az újak megjelenésével, hanem tovább élnek, sokszor még évezredekig! Ilyen például az újkőkori vonaldísz, ami még a bronzkori tárgyakon is kimutatható! Ez pedig a korábbi népesség továbbélésének egyértelmű bizonyítéka.
Manapság a csodájára járnak a szeletai ősember hetven-nyolcvanezer éves kovakő-megmunkálási technológiájának. ( http://www.miskolc2010.hu/index.php?c=hirarchivum&tol=30&kod=62 ) Ez a kultúra később elterjedt az egész Kárpát-medencében, így a Dunántúlon is. Az utóbbit nevezik „dunántúli-szeletai”-nak, bár egyesek még a létét is vitatják ennek a kultúrának. (Valamiért megpróbálják az együtt, egy rétegben megtalált – tehát egyidős – leleteiket széthúzni, egy részüket korábbinak, más részüket későbbinek minősíteni, ilyen módon tehát a korszakot kiüríteni.) Ezek a dunántúliak folytatták a Bükkben kifejlesztett kovabányászati tevékenységet, és amint azt pl. Sági László: Szántódpuszta története c. könyvében is olvashatjuk, ennek nyomai egészen a bronzkorig kimutathatók:
„A sümegi Mogyorós-dombon mészmárgarétegek közé kovarétegek települtek. Ezt a kovát bányászta az ősember és a kemény kőből késpengéket, vakarókat, fúrókat és sarlókat készített... A bányászandó követ tűzzel hevítették és vízzel leöntve repesztették... Vértes László megjegyzi, hogy sok-sok holdnyi van még a bányából feltáratlanul. A sümegi őskori bánya jellegzetes kőanyaga Keszthely határában, a Dobogó-domb lábánál húzódó újkőkori telepen került elő elsőnek. A dobogói telep az újkőkor korai szakaszában, a dunántúli vonaldíszes kerámia virágzása idején élt, i.e. 4500 körül.” (Megjegyzés: a mai, pontosabb kormeghatározás szerint, ehhez az időponthoz nyugodtan hozzátehetünk ezer-ezerötszáz évet!) „Ezt követően Pusztaszemes és Szalacska (Nagyberki) környékén találtak hasonlókat, legújabban pedig Szántódpusztán nagy, korabronzkori telep nyomai kerültek elő, ahol a „zóki” kultúrás cserepek között egy sümegi kovadarab is előkerült. (A korai bronzkorban a munkaeszközök egy része még kőből készült.) A bányatermékek a szántódi, pusztaszemesi és szalacskai adatok szerint a Balatontól délre, a mai Somogyba is átkerültek. A somogyi lelőhelyek azt bizonyítják, hogy a tihanyi-szántódi átkelőt már az újkőkor elején is használták.” Bányahelyek
Egyelőre nem divat a mozaikokat egymás mellé rakva, folyamatos kárpát-medencei őstörténetről beszélni, pedig a kép összeáll, ha összerakjuk ami összeillik!
Tóth Imre, 2008. május 2.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés