10 000 évvel ezelőtt a termékeny félholdnak nevezett közel-keleti térségben. Az európai kontinens a neolitizáció folyamatából mintegy 7000-8000 évvel ezelőtt kezdte kivenni a maga részét. Ekkor jelennek meg azok a régészeti kultúrák, amelyek a mezőgazdasági műveltség térnyerését mutatják az addig főként vadászatra berendezkedett paleolit-mezolit kultúrákkal szemben.

 

A kutatókat az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy az európai neolitizációs folyamat, a neolitikus vívmányok elterjedése a népesség-bevándorlás nagyságrendjéhez vagy inkább a technológia átadásához köthető. Az is kérdéses, hogy a neolitikum időszakában megjelenő népesség migrációs hatása mellett milyen mértékű volt a népesség diffúziója. A régészet klasszikus módszertanával ezek a kérdések eddig nem voltak eldönthetők, elméletileg mindkét lehetőséget alá lehet támasztani archeológiai érvekkel.

 

Klasszikus genetikai markerek vizsgálatával az 1980-as években még olyan eredmények születtek, amelyek a jelentős mértékű népességmozgáshoz kötötték a kultúra terjedését. Azonban a molekuláris genetika és a biotechnológia ugrásszerű fejlődése újabb vizsgálati módszerek bevonását tette lehetővé a kérdés megnyugtató megoldására.

 

Martin Richards és munkatársai 1996-ban olyan vizsgálati eredményeket közöltek, amelyek teljesen más megvilágításba helyezték az addigi elképzeléseket. Megállapították, hogy a modern európai népesség mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható. A modern európai népességnek az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-állományvizsgálata szerint a ma élő európaiak döntő része (mintegy 95 százaléka) hét nagyobb genetikai nyaláb, úgynevezett haplocsoport egyikébe tartozik. Ezek a csoportok, amelyeket jellegzetes báziseltérések határoznak meg, mind geográfiailag jól meghatározható európai területekre jellemzőek, gyökereik a 45 000 és 12 000 évvel ezelőtti időkre vezethetők vissza. A különböző haplocsoportok bonyolult biostatisztikai módszerekkel kimutatott összefüggésrendszerei alapján értelmezni lehet az európai népesség paleolit gyökereit. Utalva ezen vizsgálati metódus anyai ági voltára, a markánsan elkülöníthető származási csoportokat női nevek kezdőbetűjével jelölték. Ezek szerint a ma élő európaiak legnagyobb része (mintegy 47 százaléka) a H (Helena) haplocsoportba tartozik, amelynek európai megjelenését mintegy 20 000 évvel ezelőttre tehetjük. Néhány ezer évvel fiatalabb a V (Velda) és a T (Tara) haplocsoport, 5, illetve 9 százalékos részesedéssel. Náluk is fiatalabb a K (Katrine) haplocsoport, a ma élők 6 százaléka mondhatja magát Katrine leszármazottjának. Az idősebbek közé tartozik az X nyaláb, azaz Xenia haplocsoportja, mintegy 25 000 évvel ezelőttig vezetve vissza a ma élő X haplotípusú európaiak családfáját. A legősibb, Európában gyakori csoport az U (Ursula) elnevezést viseli, az e csoportba tartozók (11 százalék) családjának anyai ága 45 000 éves, tehát valamikor a klasszikus Neander-völgyiek korában jelentek meg Európában.

 

Ez a hat haplocsoport tízezer évnél idősebb, és az európai népességen belüli megoszlása meglehetősen egyenletesnek mondható. A neolitizáció európai etapja szempontjából azonban a mintegy 10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten kialakult J csoport, azaz Jasmine családja a legjelentősebb. Egyrészt azért, mert ennek a nyalábnak a terjedési útjai a molekuláris genetikai vizsgálatok szerint egybeesnek a neolit kultúra európai szétterjedésének két fő irányával, másrészt mert a vizsgált őshonos európai mintáknak mintegy 17 százaléka ide sorolható. Bármennyire egyértelmű bizonyítékok is szólnak e népesség és a mezőgazdasági kultúra európai elterjedése közötti összefüggések mellett, populációgenetikai értelemben arányszámuk mégsem olyan magas, hogy a technológia átadása mögött nagyarányú népességmozgást vélelmezzünk.

 

A mitokondriális DNS elemzése azonban csak az úgynevezett anyai ágú leszármazási kapcsolatok vizsgálatát teszi lehetővé. Az apai ágú gének története egy kicsit bonyolultabb mind a vizsgálati metódusok, mind a biostatisztikai kiértékelés szempontjából. Az Y-kromoszóma polimorfizmusai által meghatározott európai csoportok őstörténetét 2000-ben közölte az Ornella Semino vezette nemzetközi kutatócsoport. Vizsgálataik mintegy 1000 európai és közel-keleti férfi Y-kromoszómájának genetikai vizsgálatán alapultak. Eredményeik igazolták az anyai ági vizsgálatok megállapításait: a ma élő európai népességek csak 15-20 százalékban eredeztethetők a neolitikus eredetű közel-keleti–keleti csoportokból, s mintegy 80 százalékban paleolit eredetűek.
A paleolit csoportok eredete tekintetében azonban a kutatás jelen állása eltérést mutat a két nem genetikai nyalábjai történetében. Míg a női ág paleolit csoportjai egyértelműen közel-keleti eredetre utalnak, addig az Y-kromoszomális adatok szerint Európa benépesülése a Közel-Kelet mellett egy Közép-Ázsiai kiindulópontot is feltételez.

 

Az európai népesség őstörténete szempontjából alapvető megállapítások eddig főként modern népességek vizsgálatai eredményeiből, vagyis a vizsgált DNS-szakaszok mutáció-változatai modellezéséből álltak össze. Nem véletlenül keltett világszenzációt a mainzi Johannes Gutenberg Universität molekuláris archeológiai csoportjának bejelentése, amely a Science 2005. novemberi számában jelent meg. Wolfang Haak és munkatársai az eddigi anyai ági vizsgálatokat próbálták egybevetni archaikus csontanyagon végzett vizsgálatokkal. Az ugyanis, hogy a ma élő népesség többségében paleolit ősökre vezethető vissza, önmagában csak valószínűsíti, de nem tételesen igazolja azt, hogy az európai kontinens kora neolitikumának időszakát reprezentáló népesség is hasonló módon kevés neolitikus eredetű genetikai elemet tartalmazott. Ezért az egyértelműen közel-keleti kulturális hatásra kialakult európai neolitikus kultúrák, az úgynevezett vonaldíszes kerámia kultúráinak (a Kárpát-medence területén az Alföldi Vonaldíszes kerámia, AVK és a Dunántúli Vonaldíszes kerámia, DVK) régészeti és szénizotópos módszerekkel datált embercsont-anyagát vonták be a vizsgálatokba. Németországi, ausztriai és magyarországi területekről 16 lelőhely 57 mintáját vizsgálták, és 24 minta esetében kaptak értékelhető szekvenciát. A felsokszorozott DNS-szakaszok azt mutatták, hogy a vizsgált mintáknak csak a 25 százaléka származtatható a Közel-Kelet neolit migrációs népességeitől, 75 százalék pedig paleolit eredetű. Megállapították, hogy a hat neolit eredetű minta mitokondriális mintázata a mai európai népességen belül egészen elenyésző, nem egészen 2 ezrelék. A Haak vezette nemzetközi munkacsoport ebből azt a következtetést vonta le, hogy mezőgazdasági technológia európai elterjesztéséért felelős közel-keleti eredetű népelemek nem gyakoroltak jelentős hatást a Közép-Európa paleolit népességének anyai vonalára. Ezen megállapítással eldőlni látszik az európai népesedéstörténet kora neolitikus etapjának kérdése: a ma élő európai népességek anyai ágú felmenői nem neolit, hanem többségében jóval idősebb, paleolit csoportoktól származtathatók.

 

A mainzi egyetem kutatási eredményeit nagy nemzetközi szakmai és médiavisszhang fogadta, s a megjelent hozzászólások, recenziók nem szűkölködtek az eredmények interpretálásában óvatosságra intő megjegyzésekben sem. A régészek elsősorban a vizsgálati minták korát kifogásolják, hiszen azok többsége nem sorolható a régészeti és szénizotópos datálás szerinti Közép-Európa legkorábbi neolitikuma időszakába. A vizsgált lelőhelyek néhány száz évvel fiatalabbak ennél. Szintén fontos kérdés, hogy a vizsgált minták száma önmagában mennyire elegendő ekkora horderejű konzekvenciák levonására. Mielőtt azonban kevesellnénk a 24 sikeresen izolált és tipizált mintát, nézzünk kicsit körül a minták elemzésének nehézségei terén.
A csontozatot a halál után érő hatások összessége, vagyis a csont dekompozíciója függ az abszolút fekvési időtől, az elhalt egyén fizikai állapotától, a temetési rítusoktól és a betemetés mikrokörnyezeti adottságaitól. A csontszövet (és a fogazat) ellenálló képessége az emberi szövetek közül a legerőteljesebb, ezért a csont relatív hosszú időtávlatra visszamenően alkalmas biokémiai vizsgálatokra. Az emberi csontszövet kevés DNS-t tartalmaz, amely elsősorban a csont legfontosabb összetevője, a kalciumfoszfát, azaz a hydroxilapatit jelenlétéhez kötődik. Megállapították, hogy a csontozat DNS-megtartó képessége átlagos temetkezési és bomlási viszonyok esetén néhány ezer év mélységig ad lehetőséget a DNS vizsgálatra alkalmas állapotban való, rutinszerű kinyerésére.

 

Ennél régebbi csontozatok esetében már nagyon limitált a sikeresen izolálható örökítőanyag menynyisége, a vizsgálni kívánt DNS-szakaszok töredezettek, tízes nagyságrendű bázispár-hosszúságúak, biokémiailag módosultak. A csont kalciumtartalmának csökkenése nagyban függhet a temetkezési hely fizikokémiai adottságaitól és a temetési rítustól, ezért a rossz állapotú, savas közegben kimosódott és fosszilizálódott csont általában alkalmatlan a jelenlegi technológiával végzett DNS-vizsgálatokra. Emellett lényeges szempont a csontmaradvány individuális elhalálozási életkora is, hiszen a gyermekcsontozat eleve kisebb mennyiségű vizsgálható mintát tartalmaz, és jobban ki van téve a környezeti hatásoknak. A vizsgálatok sikeressége azonban nem csak a kivonni kívánt örökítőanyag mennyiségének a kérdése. Az archaikus korú DNS feltárását, a vizsgálható állapot eléréséhez szükséges mennyiség felsokszorozását és az eredeti bázis-sorrend megállapítását számos kémiai folyamat gátolhatja. Emellett az is limitálja az elemzések számát, hogy a vizsgálatokba bevonható korai neolitikus temetkezések száma rendkívül kevés. A mainzi kutatók 24 sikeres, 7000-7500 éves csontozaton végzett DNS-elemzése tehát komoly eredmény. Egyebek között a neolitikum idôszakának népességtörténeti kérdései vizsgálatára hozták létre 2003/4-ben egy NKFP-pályázat keretében az MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumát, amely a Szegedi Biológiai Központ, Genetikai Intézet kutatócsoportjával együttműködve vizsgálja a Kárpát-medence régészeti korú népességeinek anyai és apai ágú összetételét, származási vonalait. A vizsgált minták az eddigiekben a magyar ôstörténet szempontjából fontos VIII– XII. századi lelôhelyekrôl származnak, de ebben az évben megkezdôdött rézkori és neolit csontminták elemzése is. Egyebek között a neolitikum idôszakának népességtörténeti kérdései vizsgálatára hozták létre 2003/4-ben egy NKFP-pályázat keretében az MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumát, amely a Szegedi Biológiai Központ, Genetikai Intézet kutatócsoportjával együttműködve vizsgálja a Kárpát-medence régészeti korú népességeinek anyai és apai ágú összetételét, származási vonalait. A vizsgált minták az eddigiekben a magyar ôstörténet szempontjából fontos VIII– XII. századi lelôhelyekrôl származnak, de ebben az évben megkezdôdött rézkori és neolit csontminták elemzése is.

 

A Kárpát-medence neolitikumának története alapvető az egész európai kontinens neolitizációja szempontjából, mivel a – már genetikai adatokkal is igazolt – mediterrán partvidéki kultúraterjedés útvonala mellett az Anatólia-Balkán-Kárpát-medence útvonal a másik útja a feltételezett migrációs csoportok és velük vagy általuk a mezőgazdasági kultúra szétterjedésének. Nem véletlen, hogy a kutatásokba egy magyarországi mintát, a Békés megyei Ecsegfalván feltárt neolit sír anyagát is bevonták.

 

A lelőhelyet 1998 és 2001 között tárták fel. Az MTA Régészeti Intézete és a Cardiffi Egyetem munkatársai, Zalai-Gaál István és Alasdair Whittle régészek vezetésével egy korai neolitikus, úgynevezett Körös-kultúrához tartozó lelőhely multidiszciplináris elemzését végezték el. Az ecsegfalvi lelőhely egy részén a kora neolit Körös-kultúra rétegsorát a középső neolit AVK emlékei fedték, a vizsgált sír nem a Körös-kultúra rétegéből került elő. Oross Krisztián, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa, az ecsegfalvi kerámiaanyag feldolgozója szerint a feltárt AVK-leletanyag a kultúra fiatalabb időszakát reprezentálja, vagyis a kérdéses ecsegfalvi temetkezés a Kárpát-medencében való középső neolit megtelepedéshez köthető.