Lilia

Mellettem ül, érzem, hogy néz, mégsem nyitom ki a szemeimet. Reggel van még, és mint korábban kiderült, reggel én hülye vagyok és ronda. Meg nyűgös is. De az más tészta. Hiába van még korán, már is szürkén indul a nap, sötét felhők tarkítják az eget. Legalább a hó leesett volna már.

Aztán mégis meggondolom magam, felgördülök törökülésbe, és nyújtózom egy nagyot. Élvezem, ahogy hátamon ívvé feszülnek a kemény izomkötegek.

- Látom, jól aludtál- jegyzi meg, magához húzva.

- Rég aludtam ekkorát- simulok bele az ölébe, hiába, még mindig beleborzongok, ha hozzámér.

- Vajon miért…- morfondírozik kaján felhanggal. Nem csodálom, én is elvigyorodom az erotikával túlfűtött éjszaka emlékére.

- Hát nem mondom…

- Én viszont mondom. Tudod, hogy ma indul a repülő Párizsba.

Gondterhelten teszek 180 fokos fordulatot, hogy szembe kerüljek vele, vállára illesztem a fejem és beszívom részegítő illatát.

- Rosszat álmodtam. Nagyon rosszat. És borzalmas előérzetem van. Nem szabad elmennetek.

Tenyereim közé simítom arcát, érdeklődve figyel csillagporral meghintett szeme a pillák alól.

- Nem szabad elmennetek, érted? –ismétlem meg megint. – Nem engedlek el.

- Muszáj, a rajongók már tombolnak. Csoda, hogy eddig nem fedeztek fel téged.

- Nem érdekelnek a rajongók- sziszegem összeszorított fogaim közül- Nem érted, hogy rettenetes dolog jön? Nem érzed? Miért nem hallgatsz rám? Inkább várjanak a rajongók még pár napot, minthogy valami bajod essen.

Gyöngéden fejti le magáról ölelő karjaimat, és indulásra készen felemelkedik.

- Nem… - ismétlem meg makacsul, átkarolom a nyakát, lábaimat hihetetlenül keskeny dereka köré fonom. Így ő kénytelen tenyerét hátsó idomaimon nyugtatva megtartani.

- El kell mennem. Értsd meg- simítja orrát és arcát az enyémhez.

- Nem mehetsz- fűzöm hozzá továbbra is egy sóhaj után.

- Dehogynem. Sajnálom.

Futólag érintené ajkaimat az övével, nem engedem neki, ragaszkodom a hosszabb csókhoz. Gyengéden visszafektet az ágyra, én pedig egy szomorú és aggódó pillantás közepette hagyom elmenni. Balsejtelmeim viszont nem szűntek meg.

Nem bírok magammal. Nem reggeliztem, épphogy sikerült magam rávennem a felöltözésre is. Törzsem előtt összefont karokkal járkálok ide-oda a lakásban, egyre erősödik a rögeszmém, valami történni fog. Valami borzalmas, érzem a zsigereimben… Mély sóhajjal levetem magam a kanapéra és bámulok ki az ablakon. Nem fogom fel, mit látok, szemem előtt képek ezrei kavarognak, különféle tragédiákról, balesetekről. Vérbő szituációk és csonkolt hullák tarkítják vetítővásznamat, a vér mintává alvad egy padlón… Megrázkódom, és hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsolom a TV-t.

… a gép nem jutott messzire, olyan közelre mégsem, hogy észlelhessék a becsapódást. Valószínűleg egy közeli erdőben hajtott végre kényszerleszállást, vagy lezuhant. Túlélők és halottak száma jelenleg ismeretlen.

Görcsösen markolom a távirányítót, szívembe hatalmas, világoskék karmaival markol a jeges félelem és szorongás. Sebes, merev mozdulattal hajítom el a távkapcsolót, cseppet sem kecses ívben repüli át a szobát. Nem én teszem, valaki más, az képtelenség, hogy én beleugorjak a cipőmbe, taxit fogjak, és még a repteret is bemondjam.

Még mindig egy merő görcs a gyomrom, és egyszerűen nem bírok semmi másra gondolni: azért fohászkodom, hogy túléljék. Kínomban ujjaimat díszítő gyűrűim egyikét csavargatom.

Csak legyen ott… Csak hallhassam megint a hangját… Érezhessem magam mellett… Kérlek…

Üres a fejem, üres vagyok belül, öntudatlanul cselekszem. Kong az agyamban a félelem, az elmúlástól való szorongás… mintha már nem is élnék nélküle… nélkülük ezen a világon.

A reptérre érve csekély fizetéssel jutalmazom a felháborodott taxist, és mindent keresek a szememmel, ami kapcsolódhat hozzájuk. Emberek, emberek, rengeteg ember… Végül meglátok egy buszt, ahova piros ruhás emberek szökkennek fel, lángvágót, ehhez hasonló holmikat pakolnak fel. Sietős, pattogós léptekkel haladok, és megállok a parancsnoknak rémlő férfi előtt.

- Nekem is fel kell szállnom- szólalok meg halkan, tagoltan.

- Hölgyem, ezt nem engedhetem meg, túl veszélyes a maga fiatalságához képest és…

- Nézze, parancsnok úr- nézek mélyen a világos szemeibe- nekem magukkal kell mennem. A koromhoz képest több mindent éltem meg, mint amit kellett volna, higgye el, tudok vigyázni magamra.

- Elhiszem, de…

- Nincs de – vágok a szavába ellentmondást nem tűrő hangon- Én felmegyek arra a buszra, és leülök. És megkeresem önökkel együtt a gépet. Nekem a barátom és más számomra fontos személyek ültek rajta. Nem bírok itt maradni és várni… Beleőrülök…

Hosszasan, töprengve néz rám, mielőtt megszólal.

- Na jól van, pattanjon fel, de ha baja esik, én nem vállalok magáért felelősséget!

- Köszönöm- mondom halkan, egy fejbólintás kíséretében és felszállok az emberekkel tömött buszra.

A sok, párától és izzadságtól egyaránt nedves férfi furcsállva néz, ahogy lekuporodom a földre, középső és mutatóujjamat keresztezem egymáson. Felhúzott térdemen nyugtatom az államat, ajkaim mások számára érthetetlen szavakat motyognak.

Istenem… Ne legyen semmi bajuk… Csak ezt érjük még meg… Kérlek… Bitte lieber Gott…

- Mindjárt megtaláljuk!

Érdeklődve kapom fel a fejem az örömkiáltásokra, és hagyom, hogy ők tömörüljenek le először a kisbuszról. Ha szívbeteg lennék, már rég bal mellem alá kapva rogytam volna össze, de így csak az eszeveszett, villámgyors dobogást érzem a mellkasomban.  Lelépve a hosszú fűbe és hajlongó vadvirágokba, őrülten pásztázom tekintetemmel az erdőt és a repülő környékét. Hol vagytok, az istenit, hol vagytok?!

És meglátom. Egy hatalmas kőnek támaszkodik, gondolatiba mered, körülötte a többiek beszélgetnek, halántékából piros csíkban szivárog a vér. Rohanok… Mit rohanok, szinte repülök a karjaiba.

Bill

Itt van, érzem az illatát, sós könnyei átnedvesítik a pólómat.

- Te barom… Te hülye állat.. Te idióta baromfi… Hát nem megmondtam?- püföli a mellkasom, testét rázza a csillapíthatatlan zokogás.

- Gyere.

Lecsúszunk ülőhelyzetbe, türelmesen várom, hogy elmúljon a sírógörcs… És nem múlik.

- Na…nyugi…itt vagyok- súgom a fülébe.

- Én megmondtam… A francba is, megmondtam…!

Könnyű fejmozdulattal hárítom el a ködszerekkel errefelé tartó orvos közeledését.

- Gyere, elmegyünk hozzád, jó?

Bólint.