Lilia

- Rora, ne legyél már ilyen lelkes, mert nézni is fárasztó a pattogásod!

Ez nem igaz. Rora szebb, mint valaha. Kifejezetten jó ránézni. A haját újabban leengedve hordja, a szemei meg… csak úgy tündökölnek.

- Miért, te nem örülsz neki?

- Dehogynem, nagyon.

Térdeimet magam alá húzom, és hátrahajtott fejjel lenyelem a gin maradékát. Mostanában szükségem van az alkoholra. Pedig ez egyáltalán nem jó. Rá fogok szokni.

Szoknya libbent mellettem.

- Szomorú vagy, drága. Hiányzik?

Aggodalmas a hangja, az arca, a tartása, mindene. Hogyan is érthetné?

- Igen. Mindig hiányzik. –bólintok. Két tenyere közé fogja az arcom, megadóan ránézek.

- Miért nem mondod meg neki?

- Cöh- fordítom el a fejem- Az kéne még. Tudom, mit jelent neki a zene. Többet, mint én. Sokkal többet. Nem hagyná abba.

Egy apró csepp szikrázik a poharam legalján. Szép. Érdekes, milyen világos van, ahhoz képest, hogy nemsoká itt a karácsony.

- Nem abbahagyni! Csak…

- Kevesebb koncert meg turné?

Bólint.

- Azt sem lehetne. Akkor a rajongók tombolnának. Ja, és a megmaradó idejüket a stúdióban töltenék.

- Lilia…

- Igen, tudom. De jobb úgysem lesz. Be kell érnem ennyivel.

Feltápászkodom, a poharat leteszem a dohányzóasztalra és nyújtózom egyet. Jólesik, ahogy megfeszülnek az izmaim.

- Mész is? – csalódott a hangja.

- Igen, megyek – bújok magyarázat közben bele a csizmámba, kabátomba. – Napok, sőt, hetek óta bámulom a laptop fehér képernyőjét és egyszerűen nem jut eszembe semmi. Olyan az agyam, mintha kifacsarták volna. Ráadásul az alkohol is szépen rombolja az agysejtjeimet.

- Nincs, aki megihlessen?

- Nincs.

Hóborította utcák és kegyetlenül metsző szél. Szeretem a havat, igazán. Sőt, imádom. Most mégis idegesít ez a sok fehér, utálom ezt a színt, még hogy ártatlanság… Ropog az istentelen mennyiségű fehér a csizmám alatt. Fejemben minduntalan egy réges-régi szám kavarog, még csak nem is az eredeti verziója:

„ Álmodtam egy világot magamnak,

  Itt állok a kapui előtt.

  Adj erőt, hogy be tudjak lépni,

  Van hitem a magas falak előtt. „

Rora megtalálta az igazit, férjhez megy, kissrácot vár. Lilia szintúgy megtalálta az igazit, csak éppen folytonos akadályokba ütközik a happy end. Különben nem vagyok az „éltek boldogan, míg meg nem haltak” befejezés híve. De ha már egyszer a saját életemről van szó…

Már megint az az üres, fehér képernyő van csak előttem. Meg mellettem a gines üveg. Néha végig-végig simítok a laptop billentyűin, csak hogy érezzem az anyagukat, máskor ez mindig segít. Most ez sem… Végigjáratom tekintetem a padlásszobán. Egészen kicsi korom óta vágytam egyre. Mikor házat kerestem magamnak, akkor is ez volt az elsődleges szempont: nem baj, ha nincs emelet, padlásszoba az legyen. Imádom ezeket a sötétlila falakat. Egyszerűen tökéletes a szín ezekkel a fekete-fehér absztrakt képekkel. A kanapéra rá se nézek, túl sok az emlék, ami hozzá kapcsolódik…

Odasétálok az ablakhoz, hozzátámasztom homlokomat az üveghez. Élvezem az érintését, hűvös és sima, mit egy tenyér… Hallgatom a szél zúgását, a kihalt utca apró zajait, hagyom, hogy a kései fény átvilágítson. Mosolygok. Kellenek ezek a relaxálos pillanatok, mikor az ember közel érzi magához a természetet. Persze, törvényszerű, hogy ilyenkor csörög a mobilom. Ki lenne, ha nem ő?!

- Szia!

- Szia… Hol van már koncertetek megint?

- Essenben. Szomorú a hangod. Baj van?

Homlokom továbbra is a hűvös üveghez tapasztom.

- Reggelig sorolhatnám a problémáimat, attól nem lenne jobb nekem se. Mikor jössz haza?

- Fogalmam sincs- sóhajt- holnap Dortmundba megyünk. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol.

- Dehogynem. Mindig ugyanennyire.

Fájdalom nyilall hasamba, hirtelen jön, térdre esek.

- Nézd a jó oldalát… Valamikor csak hazaérünk. Mi volt az a hang az előbb? Leejtettél valamit?

Kezemet hasfalamra szorítom, összegörnyedek. Igyekszem erőt venni a hangomon.

- Igen, a könyv csúszhatott le az asztalomról.

Körmeim a falba szaladnak.

- Mit olvasol? – érdeklődik kedvesen. Szeretem, de mennyire, és milyen szívesen beszélgetnék vele, csak ne fájna ennyire…

- A Ragyogást.

- Már megint? –szinte hallom, ahogy elfintorodik.

- Elgondolkodtat… Az utóbbi napokban rengeteget gondolkodtam.

- És jutottál is valamire?

- Nem igazán. Bill…

- Mondd.

- Nem tudok írni…

- Fogadjunk, hogy megoldod? Ülj le a laptop elé, simogasd a billentyűit, bámulj ki az ablakon az utcára, igyál gint vagy nézz meg egy filmet. Az mindig segít.

- Most nem! Olyan üres az agyam, mintha kifacsarták volna… Vagy mint egy citrom, aminek lereszelték a héját és csak utána csavarták bele a teába, ami attól túl savanyú lett.

- Még mindig azt mondom, nézz meg egy filmet. Jót fog tenni. Most le kell tennem. Majd találkozunk.

- De mikor?!

- Nemsokára. Szia.

- Szia…

A telefon is kiesik a kezemből, miután kinyomtam. Fáj,fáj,fáj. Mi ez? Lehet, hogy Rora erősen fokhagymás főztje tett be a gyomromnak. Erőt veszek magamon, elvonszolódom az asztalhoz, kortyolok a gines üvegből. Az alkohol bódít, és ezáltal megszünteti a fájdalmat. Hát nem eléggé… Még egy korty. De hülye vagyok hogy nem hoztam fel a fájdalomcsillapítót a konyhából. Hogyne, mindjárt egy egész gyógyszeres szekrényt! Egyáltalán minek tartom a tablettákat a konyhában?  Áhh, jobb bele se gondolni.

„ Gyorsan gyorsan észbe kapott, cselekedni kéne”

Csaknem felnevetek. A halálomon is Alvin és a mókusok szám kering a fejemben? Szép, mondhatom, szép.

Lassan, folyamatosan a falba kapaszkodva jutok csak le a konyháig. Még a karácsonyi hangulatot előidézni próbáló fenyőágak illatától se derülök jókedvre. Kéne rá aggatni valami fényes narancssárga gömböt, vagy minimum azt a műanyag játékbilincset, amit Lennardtól rekliváltam.

Félvakon kotorásztam a fájdalomcsillapító után a fiókba. Ráteszek egy tablettát a nyelvemre, elrágcsálom, érzem kesernyés, savanyú ízét a számban. Erre is valami könyv miatt szoktam rá.

Lecsúszok a konyhaszekrény mentén a hideg csempére. Felhúzott térdeimre hajtom a fejem.

Gyerünk gyerünk, higgyél benne, gondolj a placebóra, csak hinned kell benne, hogy mindjárt jobb lesz… Bill, miért vagy itt ilyenkor?!

Bill

„Nem szeretlek hallgatni. Zeneként nem. Olyankor annyira közel érezlek magamhoz, hogy még jobban fáj. Nem kínzom magam feleslegesen. „

Bár lenne valami, amivel én is kínozhatnám magam. Az is jobb lenne, mint ez a semmit tevés.

„ Annyira isteni a fejed smink nélkül. Az embernek mosolyoghatnékja támad tőle. Minek az a sok vakolat? Bár az tény, hogy sminkkel együtt inkább nézel úgy ki, mint egy fiú. „

Akkor is jól esik. Védőréteg. Eltakar az elől a sok szempár elől.

„ Te olyan hatással vagy rám mint Johnny Depp fiatalkori kiadása volt 13 éves koromban.

 -És az milyen volt?

Álló nap szexelni akartam vele.”

Megégetem a kézfejem a hajvasalóval. Szép hólyag lesz majd rajta. Már megint igaza volt.

„Nem értem minek vasalod a hajad. Én mit adtam volna érte, ha hullámos hajjal mászkálhattam volna! Tönkreteszed. Bár, ha ettől a sok festéktől, habtól meg vaxtól nem lett még totálkáros, akkor már semmitől. A kézfejedre viszont kifejezetten veszélyes. Volt egy legjobb barátnőm, annak mindig tele volt a keze hólyagokkal. Mi csináltál, te, állat?Ja, én? Hajat vasaltam.”

- Kész a pizza, gyere már!

- Jól van!

Nem felejtem el kihúzni a vasalót. Az asztal –persze már amennyire ezt annak lehet nevezni- természetesen nincs megterítve. Egy csomag szalvéta az asztalon, középen a kisült mirelit pizza.

„ Szívem szerint úgy felhizlalnálak téged… Irtózat, mennyire vékony vagy. Nem csodálom, amilyen mirelit kajákon te élsz… Jójó, meg se szólaltam. Csak egy kilócskát, csak egyetlen egyet! Na jó, kettőt… „

- Szarul nézel ki.

- Kösz. Jólesett.

- Tudom.

Beleharapok a pizzaszeletbe. Ízetlen.