Lilia

Nem érdemes orvoshoz járni. Csak elszomorítja az embert. Mit elszomorítja?! Feldühíti. Neki az a jó, ha minél reménytelenebb diagnózisokat szül meg az agya. Mint a rák.

Itt hagyott a múltkor egy csomag cigarettát a komódomon. Betuszkolom a kabátzsebembe, jól fog esni a keserű füstje.

Decemberi hideg. A kedvenc kis tavam is befagyva. Az én seggem is így fog járni, ha tartósan kívánok üldögélni ezen a farönkön. Nem érdekel. Mivel ronthatom még el magamat?

Ujjaimmal kotorászom a papírdoboz után a zsebemben. Öngyújtó vajon hogy került hozzám? Mindegy. Meggyújtom a cigarettát, óvatosan hajolok a láng felé, el ne aludjon.

Szóval ez. Lassan fogok elrohadni, mint az alma, aminek a húsát féreg rágja. Letüdőzöm a füstöt. Köhöghetnékem támad tőle, a csikk kiesik a kezemből, amíg fulladozom. Elképedve nézem a hóban fekvő, keskeny füstcsíkot eregető szálat. Ha hinnék az isteni gondviselésben, ezt most biztos annak vélném.

Csörög a mobilom. Kinyomom. Nem érdekel. Az sem számít, ha esetleg ő volt.

Egy könnycsepp. Nem követi több, de akkor is elkeserít. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Végülis nem nekem lesz rossz, hanem a többieknek, azoknak, akik itt maradnak utánam. Megint a csöngés. Most már ráveszem magam, hogy megnézzem a kijelzőt. Ismeretlen szám. Ki lehet?

- Tessék…

- Edina?

Utálom, ahogy kiejtik a németek a nevemet.

- Személyesen.

- Dr. Heidel vagyok. Örülnék, ha visszajönne egy újabb kivizsgálásra. Előfordulhatott, hogy elnéztünk valamit. Sőt, ahogy nézem a leleteit, egyre biztosabb vagyok benne.

- Rendben van. Most rögtön?

- Hát, ha rám tud szánni pár percet…

- Indulok.

Mit találhatott ki már megint? Mi rosszabbat? Így is görcsben van az egész emésztőrendszerem, ételre gondolni se bírok.  Ez így lesz most már végig?

Havasak az járdák. Imádom a havat. Most a legrusnyább dolognak tűnik a világon. A közlekedési viszonyok még rosszabbak lesznek az átlagosnál, és több ember kormányozhatja magát a halálba.

A metró tele van hidegtől piros arcú, boldogan cseverésző kisgyerekekkel, fáradhatatlanul mosolygó anyukáikkal. Aki nem vette még meg a karácsonyi ajándékokat, az most hatalmas csomagokkal próbálja felpréselni magát a zsúfolásig tömött járműre. Miért ilyen boldog mellettem mindenki, a fenébe is? Csak én kaptam meg karácsonyra a halálos ítéletemet, lepecsételve, felcímezve, küldésre készen? Miért kell tudnom, hogy amíg ők izgatottan várnak majd az ajándékok kinyitására, én vagy egy kórházban fogok feküdni, vagy otthon ülni, egyedül és gint inni? Miért pont én?

Pedig azt hittem, egyenesbe jöttem. Tényleg. Volt valakim, akit szerettem, aki törődött velem; volt otthonom, azt csinálhattam, amit akarok; voltak barátaim… És most elvesztek mindent. Ha nem most, akkor később. Utolér.

Eszembe jutnak a szemei. Ahogy simogatni tud a tekintetével. Nem fogok sírni.

- Baj van?

- Csak az. De köszönöm. Itt a megállóm.

Egyébként nem. De sétálni akarom azt a pár métert, ami még hátravan. Olyan közel vannak egymáshoz a megállók.

Viszonylag hamar odaértem a kórházhoz, és fel Dr. Heidel rendelőjébe.

Letaglóz, amit ott hallok. Nem vidít fel, hogy máris mehetek haza: hiszen csak a pizsamámért, egyéb nyalánkságokért, ami a kórházi tartózkodásomhoz szükséges lesz. Lennardot is fel kell hívnom. Ez a minimum.

Könnyek szöknek a szemembe. Kapufát lőttünk.

***később***

Utálom a kórházakat. Ez a sok zöld, kék meg fehér megőrjít. Irritál ez a szín! Először még örültem, hogy Lennard utánam hozta a laptopom, és úgy tett, mintha nem untatná, hogy tartsa bennem a lelket. De már megint ellenem van a fantáziám és a szövegszerkesztő. Nem hajlandóak összedolgozni.

Fejem belesüpped a puha párnába. Csak ne lennék olyan kába a fájdalomcsillapítóktól, meg a többitől, hogy gondolkodni is nehezemre essen.

Ha csak rólam lenne szó, nem bánnám. De kettőnk körül forog minden, hármunk körül forgott volna…    Győzködöm magam, hogy jobb ez így, és talán igazam is van. Nem vagyok még erre felkészülve, abszolút nem. Képtelenség. Én még élni akarok!

Keserű fintort vágok. Élni… Végtére is mi az élet? 14 évesen, és talán még utána is, arról álmodoztam, mint az összes többi kis csitri. Úgy képzeltem el az életem, mint egy hatalmas, túl sok cukormázzal borított, sárga mignont. Még cukorgolyók is voltak a tetején. Persze, hiszen ma már nem akarok se ünnepelt „celeb” lenni, nem akarom Pradaval, Chanellel és Dolce & Gabbanaval megtölteni a gardróbomat. Nem kell az ideálisnak mondott férj, hátrazselézett, hullámosszép fekete hajjal, és a tündéri kölykök se csábítanak a családi házzal.

Később azt hittem, az élet ebből áll: barátok; munka, amit szeretsz; szerelem; na meg egy kis pénz sem árt. Akkor most, hogy ezek közül mindenem megvan, miért nem érzem magam élőnek?

Nyílik az ajtó. Borzalmasan nyikorognak a zsanérok, ahogy Lennard fürtös feje kibukkan az ajtónyílásból.

- No lám, kiscsillag, te még mindig élsz?

- Én még igen.

- Ne emészd magad- ejti le kézfejét a sajátomra, miközben féltérdre ereszkedik mellettem.- Jobb ez így.

- Tudom- bólintok mosolyogva. – De azért még emésztődnék.

- Született és gyógyíthatatlan mazochista vagy.

- Köszönöm.

Megpaskolja a kézfejem.

- Hoztam neked ajándékot.

- Nem kérem – vigyorgok rá.

- Karácsony van, ha jól tudom.

Megrázom a fejem.

- Rosszul tudod. Holnap lesz.

- Ja igen…

Csend.

- És ömm… itthon vannak már?

Akkorát bólint, hogy majdnem leesik a barett a fejéről. Kinevetem, és ő is elmosolyodik, mintha ez hiányzott volna a hangulatához.

- Igen. Tegnap jöttek.

- Mit mondtál nekik?

Sóhajtva megvakarja a haja tövét.

- Azt, hogy „csajnapot” tartotok Elenával.

Elgondolkodva bólintok, törökülésbe helyezkedem.

- Ez végülis elég hihető… Azt hiszem, még nem közöltem, hogy mostanában utálom az ilyesmit.

- Nem fogad elmondani nekik, mi?

Sietve megrázom a fejem.

- Nem. Holnap már megyek haza. Különben is, jobb ez nekik így. Meg nekem is.

Felemelkedik ültéből, megigazítja a sapkát.

- Üzensz nekik valamit? –sóhajtja. Ennek muszáj utánagondolnom. Tulajdonképpen nem szeretnék arra hazaállítani, hogy nekem kell lecsászkálnom a pincébe a fenyőért.

- Üzenek. Kérsz papírt jegyzetelni?

Nevetve nemet int.

- Oké. Akkor figyelj. Roráék is jönnek, nem? Jó. Akkor állítsák fel a fát, a pincében van, meg a díszek is, ha jól emlékszem. A padlásszobámban ott vannak az ajándékok becsomagolva. Rendeljenek kaját, te tudod, honnan. Ja, meg a hifit is meg kéne néznie valamelyiknek, kicsit elrontottam. Nem szól a fél hangszórója. Na, azt hiszem, ennyi.

- Menni fog. Ezt azért itt hagyom – lóbálja meg a fekete-piros papírba csomagolt valamit, majd eltávozik. Kíváncsiságom felülkerekedik rajtam, óvatosan eltépkedem a papírt a ragasztásnál, és kihúzom belőle a lemezt.

Felvonom a szemöldököm.