Lilia

Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy ott álltam a kicsi, üvegfalú helységgel szemben, karjaim karba fonva, és a kis Sebastiant néztem. Néha elkapott még a féltékenység, meg talán egy kis szomorúság, mikor eszembe jutott, hogy Rorának sikerült, én pedig elvesztettem a kisbabám. Méhen kívüli terhesség. Mesés. Próbáltam magamnak bemesélni, hogy igenis jobb ez így, mit kezdtünk volna vele, hiszen mindketten gyerekek vagyunk még, de mindig betolakodott egy hang a fejembe, ami azt mondta: Ez nem csak egy gyerek. A mi gyerekünk. És akkor hogy is akartam elűzni azt a kaján hangocskát, nem sikerült.

De a kis Sebi… Úgy éreztem, sosem láttam még nála szebb csecsemőt. Egy hetes volt, világos bőre már kisimult, fején a pihék össze-vissza tekergőztek. A folyosó kihalt volt, néha egy-egy nővér sietett el mellettem fehér egyenruhájában. Szorosan átkaroltam magam, halkan dúdoltam, és ringatóztam zeném ütemére. Rora és Jimi úgy döntöttek, megkeresztelik a kicsit, és megkértek, hogy legyek a keresztanyja. Lennard pedig a keresztpapa szerepére pályázhatott. Nehéz szívvel fogadtam el ajánlatukat, hiszen mindig is hadilábon álltam ezzel az egész Isten, kereszténység meg egyház dologgal. A kissrác azonban már most is imádnivaló volt. Apró ökleit gombócba szorította, majd azzal vesződött, hogy lábfejét is olyan alakúra formálja. Csendesen mosolyogtam rajta. Szülei már most közölték velem, hogy a fiúcska több időt fog velem tölteni, mint ők szeretnék, de nincs más választásuk. Elenával berendeztünk neki egy sarkot a padlásszobában, hogy akkor is tudjak rá figyelni, mikor éppen el vagyok merülve magamban. Rora azt akarta, tanítsuk meg magyarul.

Sebastian végzett lábfejei ökölbeszorításával is, majd összegömbölyödött. Szemei egyelőre kékek voltak, de én személy szerint biztos voltam benne, hogy később besötétednek.

Lépteket hallottam magam mögül, reflexből odafordítottam a fejemet. Jött a banda, mind a négyen szabályosan feketébe-farmerba öltözve, zengett tőlük a kórházi folyosó.  Még szélesebbre húztam mosolyomat, kézfejem hátával letöröltem könnyeimet, és szám elé emeltem mutatóujjam. Ezzel jeleztem, hogy lehettek ti híres-neves tinisztárok, ez akkor is egy kórház, ahol illik csendben maradni. Elnémultak, mert értették. Bill átkarolt hátulról, éreztem forró leheletét a nyakam bőrén.

- Melyik?- kérdezi nemes egyszerűséggel valamelyik, arra sem pocsékolva drága idejét, hogy köszönjön.

- Negyedik balról.

- Édes.

Csendesen, megilletődötten álldogáltunk, halk, tiszta levendula illat szálldosott a levegőben. Végül –szokás szerint- Bill törte meg a csendet.

- Van egy jó meg egy rossz hírünk.

- Kezdd a rosszal.

- Turnézni megyünk.

Összeszorítottam a szemhéjaimat, és az ajkaimat is, mindemet, amit csak lehetett, megpróbáltam összepréselni, így se gondoljak magamra, ne legyek gonosz és önző…

Bill

- Mennyi időre? – suttogta rekedten. Sajnáltam, ó, mennyire fájt, hogy válaszolnom kell neki, és nem mondhatom: kicsim, csak vicceltem, itt maradunk…

- Több hónap. Lehet, hogy meglesz egy év is, az időpontok még nem biztosak.

Éreztem, ahogy önkéntelenül is összerándul a karjaim között. Ugyanaz kavaroghatott benne, ami bennem is: nem bírjuk ki.

- Pompás… Ezek után milyen lehet a jó hír?

Keserű volt a hangja, mélyen tört fel a torkából. Láttam, hogy Tom rápillant, minden rendben van-e, de könyörgöm, lehet ilyenkor bármi is rendben?

- Kaptunk két hét szabadnapot.

Nem reagált, csak még szorosabbra préselte ajkait. Bizonytalanul folytattam.

- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, mondjuk Spanyolországba, úgyis meg akartad csillogtatni a nyelvtudásodat, vagy valami tengerpartra… Tom, mit gondolsz?

- Felőlem- vont vállat, és feljebb húzta csípőjén a gatyát. Szembe fordítottam magammal, hogy lássam két tömött copfját meg a kék szemeit.

- És te mit szólsz hozzá?

Szomorúan rázta meg a fejét, pupillájában saját magamat láttam visszatükröződni.

- Nem akarok semmiféle tengerpartot, meg eldugott helyeket, amit megengedhetünk magunknak…

- Hát akkor?- néztem rá csodálkozva.

- Gyertek velem haza.

- Itthon vagy- ráncoltam össze a szemöldököm, mire végre egy halvány mosolyt fedeztem fel az arcán.

- Nem vagyok itthon. Magyarországra gondoltam.