László Gyula:
A SZLÁVOK RÉGÉSZETI KUTATÁSA HAZÁNKBAN
A Kárpát-medence természeti gazdagsága az emberi életre rendkívül kedvező volt a távoli őskortól mind a mai napig. A múlt névtelen, majd a történeti korokba érkezvén immár névvel is ismert népei egymást váltva népesítették be ezt a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt”. Ennek megfelelően a régészeti feltárások bősége jellemzi területünket. A szkíta, szarmata, germán, avar, szláv, magyar régészeti leletek napról napra gyarapodnak s ezzel együtt gazdagon jelentkeznek a különböző történeti magyarázatok is. Minket közelebbről most az a népvándorláskor érdekel, amelynek népeit az előbb felsoroltuk, sőt közelebbről a szláv népek hagyatékának kutatása áll az érdeklődésünk középpontjában.
A századforduló körül úgy tűnt, hogy a korszak régészeti emlékeinek rétegeződése és a történeti, nyelvészeti kutatások egymást erősítő megfigyelései példaszerűen megoldottak. A Kárpát-medence régészeti leleteit Hampel József háromkötetes régészeti munkája, a szláv régészeti leleteket - közép-európai áttekintéssel - Jan Eisner fogta össze. Hampel a halántékkarikás temetőket minősítette szlávnak, az úgynevezett bjelo-brdoi kultúra emlékeiben vélte megtalálni a szlávok régészeti hagyatékát. A tudományos kutatás más területei is megértek az összefoglalásra. Ekként a nyelvészeti területen Melch János és Kniezsa István munkássága a területek népiségét s ezzel együtt a szláv településtörténet korai szakaszait is felvázolták.
1945 után Fehér Géza nagyérdemű régészünk kapott jelentős akadémiai támogatást a hazai szláv régészet leletkataszterének elkészítésére. Párhuzamosan Éry Kinga, Kralovánszky Alán és Szőke Béla kapcsolódtak bele a munkába. Valóban, hátsó gondolatok nélkül, őszintén kívántuk a Kárpát-medencei szláv népek régészeti hagyatékának tisztázását.
Ugyanebben az időben, hasonló erővel és sokkal nagyobb anyagi megalapozással folyt a szláv államokban is ez a munka, itt főként Eisner alapvető munkája alapján. A nyitrai intézet irányításával mintaszerű munkával gyűjtötték az anyagot kiváló ásatásokkal. Az intézet igazgatója Anton Toéik példamutatóan közölte nyugat-szlovákiai honfoglalás-kori magyar temetőket. A másik központ Kassa volt, ahol Budinszky Krcska vezetésével folyt a kutatómunka. A magyarázatok részben ellentétesek lettek, a vita felforrósodott. Szabad legyen ezt a beszámolót egy emlékem felelevenítésével megszakítanom. A Rákosi időkben meglátogatott minket Moszkvából Tretyakov professzor, kiváló szláv régész. Az őt körülvevő magyar kutatók egymással versenyezve bizonygatták, hogy a magyar honfoglaláskor itt mindenki szláv volt. Tretyakov professzor erre a következőt mondta: „Uraim, egyet nem értek, ha valóban úgy volt, ahogy önök mondják, akkor most miért nem beszélünk egymás között szlávul?” Ezt az emléket azért elevenítem fel, mert a szlávkutatók némelyike még mindig úgy véli, hogy a honfoglaláskor a Kárpát-medencét szláv népek töltötték ki.
A vita elsősorban a honfoglaláskor itt talált tömör népességről, a griff-indás övűekről folyt. A nyitrai iskola ezeket előbb avar-szlávnak, majd később szlávinak, még később – a mai napig – szlávnak tartja, a griffes mintákat pedig Bizáncból származtatja. Ezzel szemben a magyar kutatás arra hivatkozik, hogy a griffesművészeti stílus gyökerei Belső-Ázsiáig követhetők, tehát nem a szlávsághoz, hanem az avarsághoz kapcsolhatók. Hampel ezt a népességet hunnak vélte, a sírokban talált római kisbronzokat keltező értékűnek vélte. Ám e késői kisbronzok megtalálhatók a kétségtelenül X-XI. századi halántékkarikás temetőkben is, nyilván a dunántúli római uralom felszínre került érmeit használták fel mind a kései avarok, mind pedig a halántékkarikás népek. (Valójában ezek római mintára készült avar pénzek voltak.) Nézzük, hogy áll a helyzet ma, elsősorban a halántékkarikás népességgel, hiszen ez jellemző a X-XI. századra. Ennek a népességnek emlékeit gyűjtötte össze Fehér Géza, aki egyúttal a mosaburgi-zalavári ásatásokkal kívánta megkoronázni szláv kutatásait. Cs. Sós Ágnes összegyűjtötte a Kárpát-medencei szláv kérdés irodalmát, bőven ismertetve a szláv kutatók álláspontját. Zalavár volt a Nyitráról elűzött Pribina herceg uralmának központja. Zalavárott szerencsére nagyjából bolygatatlan rétegek őrizték meg az építmények és a temetkezések nyomait. Itt a halántékkarikás népességhez nyugati, rövidkardos népesség – tehát nyilván katonaság – is csatlakozott. (Valószínűleg longobárdok.) Mindezen ásatások közben került közlésre Fehér Géza és munkatársainak gyűjtése a bjelo-brdoi jellegű temetőkről, méghozzá Szőke Béla gondozásában, aki alapvető megállapításokat fűzött a temetők népi voltáról, kiderítvén, hogy a halántékkarika nem köthető néphez, hanem egyúttal s kétségtelenül, a korai magyar népi leletre is jellemző. Szőke Béla megállapításai nyomán teljesen megváltozott az a kép, amelyet Hampelre támaszkodva Fehér Géza is képviselt, azaz, hogy a halántékkarikás temetők szláv népességet jelentenek. Ezek jó része ugyanis kétségkívül a magyar köznép temetője.
A XX. század végére teljesen megváltozott az a világos kép, amellyel Hampel József osztályozta a leleteket. A griffes-indásokkal kapcsolatban felmerült a nagyrészt magyar nyelvű onogur népesség (fehér magyarok) betelepülése, a halántékkarikás népességgel meg az Árpád-kori magyar köznép jelenléte. Meg kell említenünk még a következőket. IX-X. századi szláv területeken talált temetőkben uralkodó temetési szokás a halotthamvasztás. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Kárpát-medence mondott korú temetőiben alig-alig találunk hazánkban ilyen temetkezéseket. Például az általam feltárt felgyői (Csongrád megye) több száz síros későavar temetőben alig néhány halotthamvasztásos sír került elő, pedig a helynév szláv! Úgy tűnik, hogy a hazai szlávság nagyrészt már áttért a tetemtemetkezésre s ezért újmódon kell majd megközelítenünk a szláv temetőket, a szláv sírokat. Gondolom, hogy a helynevekkel való együttes vizsgálat az új megközelítés módszere. Az azonban az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor az egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. Ennek bizonysága, hogy a griffes-indások késő avar-kori népessége (nagyrészt a magyarok első honfoglalásának népe) nemhogy csupán megérte Árpád népének honfoglalását, hanem jóval nagyobb tömegű lévén be is olvasztotta magába a hódítókat. E szempontból nem közömbös, hogy a középkori hazai temetők, sőt a mai magyar népesség voltaképpen egyenes folytatása a késő-avarkor (nagyrészt ugyancsak magyar) népességének. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a magyar régészet továbbra is egyik fontos feladatának tekinti a honfoglaláskor itt talált népek, köztük a szlávok "sine ira et studio" kutatását, és semmiféle külső - politikai - szempontnak nincsen helye munkánkban! 1997. szeptember 23.
Hogyan történik az őstelepesek elszlávosítása?
„Az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai egyre jelentősebb számban eredményeztek VII-IX-X. századi szláv telepeket és temetőket Magyarországon. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a terepbejárások alkalmával talált durva, szemcsés anyagú, hullámvonalas díszű kerámiát elsietett dolog valamiféle kizárólagos szláv etnikumjelzőnek tartani, s az ezzel fémjelzett lelőhelyeket kivétel nélkül szlávoknak tekinteni. Márcsak azért is, mert éppen ilyenek a karosi, kétségkívül honfoglalás kori sírokból is előkerültek.”
(Révész László: A karosi honfoglalás kori temetők)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
