Ezek együtt biztosítják, hogy a hó és az eső ne árthasson az állatnak. Széles patáik sílécként funkcionálnak, fent tartják a közel kétméteres állatot a hó tetején. Két jellegzetes „vonása” van a pézsmatuloknak: az egyik a szinte összeérő, majd hirtelen lefelé kanyarodó, pipa formájú tülke, mely így egy nagy homloklemezt képez, a másik a párzáskor erős pézsmaszagot árasztó mirigy. Ez utóbbi az arcon helyezkedik el, és sokáig a kozmetikai ipar egyik legfontosabb illatalapanyaga volt (szerencsére ma már mesterségesen állítják elő).

A pézsmatulkok csordákban élnek, melyek akár 100 egyedet is számlálhatnak. Augusztus végén, szeptember elején kezdődik a párzási időszak, amikor a csorda háremekre oszlik, a fiatal bikák pedig egy csapatba verődnek. A domináns hímek elszántan védelmezik a teheneket, s ha összetűzésre kerül a sor, szembenéznek egymással. Lassan hátrálva a fejüket jobbra-balra himbálják, majd mintegy 30-40 méterről nagy sebességgel egymásnak rontanak. Olyan lendülettel csapják össze a szarvukat, hogy a roppant erejű ütközéstől nem egy állat koponyatörésben pusztul el.

A rideg tél után, amikor csak a hó alól kikapart mohák, zuzmók és levelek adják a táplálékot, felüdülést hoz a tavasz. Ez a borjadzás ideje. Egy nősténynek egyszerre csak egy borja van, akivel szorosan kötődnek egymáshoz. Északon a nőstények 4-5 éves korukban hozzák világra az első ivadékukat, és minden második évben ellenek. Mihelyt a hó elolvad, és sarjadni kezd a friss zöld növényzet, a nyáj téli szálláshelyéről a völgyek felé húzódik, ahol az állatok sásféléket, füveket, lombleveleket, vadvirágokat és zsurlókat legelnek. A borjak is egyre önállóbbak lesznek, és áttérnek a növényi táplálékra.