Nagy hévvel és zöld HÉV-vel vetettünk magunkat a bajnokság idegenbeli szezonnyitójába. A Filatorigátnál megszabadultunk a Szigetre igyekvő tarajos és kevésbé tarajos, büdös és kevésbé büdös punk-ármádiától, majd Budakalászra érve az állomáshoz közeli kocsmában feltöltve italkészletünket, a Viking-drapit magunk elé feszítve vonultunk tizenkét fős(!) létszámmal a városkán keresztül. Sorainkat egy Új Generáció-tag, egy fehérvári és egy fővárosi Ikás ultra erősítette, majd a stadionhoz vonulva majdnem el is mentünk a pálya mellett.

Az igényes belépőjegyekkel és meccsbeharangozó plakátokkal ellentétben stadion gyanánt csak egy ócska falusi pálya fogadott bennünket. Kiépített lelátó sehol, csak egy halom rendező és rendőr a kétméteres kerítéssel ellátott vendégszektornak csúfolt ketrecben... Ez a megfigyelés alatti állapot nem nagyon zavart senkit, mert pirózni nem akartunk ezen a rút helyen, a tiszteletjegyeknek hála nem volt túl költséges a meccs és a szabad ki-beszállingózás egy kicsit enyhített a tyúkketreci atmoszférán.

Még be sem értünk, még ki sem helyeztük a drapit, már gólt kaptunk. Szurkolásunk a szünetig a tűrhető és a jó közötti átmenettel volt kategorizálható és ezen a rendkívül furcsa körülmények között, első idegenbeli meccseinkre jellemző szokás szerint alig látható módon, született gólunk sem dobott nagyot. A szünetben a büfé felé tartottunk, amikor Krecska Jani vezetőedzőnk ordítozássá fajult fejmosásától visszhangzott az öltöző, így az ablak alatt elvonulva az énekeinkkel igyekeztünk egy kis életet lehelni az aranylábú srácok megtört futballista-lelkébe...

A második félidőt kétrudas-bemutatóval kezdtük, jó szurkolással folytattuk, de újabb BKV-gólt sajnos már nem láthattunk, így a végén a magas kerítésre kiülve pacsiztunk a csapattal, majd hazaindultunk. Hárman egy héttel később, egy augusztus 20-i koncert alkalmából még visszatértünk a helyi Hej-nevű kocsmába B´Kalászra, de a csúfosan elveszített meccsről már egy szót sem akartunk szólni vagy hallani...