Csapatunk kiemeltként várta a sorsolást és sajnos a legkellemetlenebbnek ígérkező ellenfelet, a Nyíregyházát húzta be. Belenyúlhattunk volna bárkibe vagy bármibe, szívesen utaztunk volna bárhova, de a szabolcsi fővárosba a nyíregyháziakhoz kötődő korábbi kellemetlen élményeink és a többi tábor egybehangzó negatív kritikája miatt vegyes érzelmekkel indultunk a Sanyi-mobillal. Vonzott az ismeretlen és híres stadion, mely az utóbbi években folyamatosan épült és szépült, főleg az új főtribün, amely élőben még impozánsabb, mint fényképen. A stadion új darabja kimondottan elegáns lett, bár már most látni, hogy még apró simításokat igényel és ha nem gondozzák, bizony gyorsan el fog szürkülni.

A sorsolás hallatán barátaink rögtön őszinte részvétüket fejezték ki a túra várható kellemetlenségei miatt és meccs után egy gondoskodó anya módján kérdezték, hogy ép bőrrel megúsztuk-e a veszélyesnek ígérkezett kupameccset. Jól tudtuk, hogy a hazaiak nem bánnak kesztyűs kézzel a hozzájuk látogató táborokkal, ezért a gyorsan „leemhármasozott” szakaszt és az unalmas országúti szakaszt követően, két kilométerrel Nyíregyháza előtt egy csárdában (N.e.o.) egy remek ebédet is bedobtunk utolsó lakoma gyanánt... Aki megteheti, térjen be. Érdemes! :-) „A pacal legyen Veletek!”

A stadiont gyorsan megtaláltuk, az új tribün egyik alsó szegletében vertünk tanyát, a tavalyi Viking 1995- és Ultras Ikarus-drapikat helyeztük ki a kerítésre, majd szurkolás helyett a meccset és a hazai kanyart pásztáztuk. Végül is jól esett a „pihenés”, mert ennyi végigszurkolt meccs után végre akadt egy olyan mérkőzés, amelyen beszélgetni tudtunk és kitárgyalhattunk egy-két lelátói vonatkozású témát és jókat poénkodhattunk, hiszen erre máskor csak meccs előtt és után nyílik lehetőségünk. A hazai kanyarban mintegy 30 ember álldogált, mindennemű drapi, zászló vagy sál nélkül. Hangjukat nem hallottuk...

A meccsről nincs sok írnivaló: az első percben kaptuk az első gólt és az első húsz perc alapján joggal tartottunk attól, hogy a hazaiak bedarálnak minket. A kezdeti rohamokat azonban néhány parádés védéssel és a nyíregyházi támadók rossz helyzetkihasználásának hála sikerült megúsznunk újabb kapott gól nélkül, így a félidő előtt legnagyobb meglepetésünkre egy szép és egy szebb góllal fordítottunk. 2-1 ide! A fordulás után folytatódtak a nyíregyházi rohamok, Krecska Jani vezetőedzőnk egy újabb csatárt becserélve és a támadójátékunkat megpezsdítve inkább az ellenfélnek adott újabb lehetőségeket a kontrázásra és ezért csak a véletlenen múlt, hogy az utolsó 20 percet is sikerült valahogyan kibekkelnünk kapott gól nélkül. Ilyen a kupa! Az egyik csapat helyzetet helyzetre halmozva tucatnyi lövésből egyetlen gólt szerezve kiesik, míg az alárendelt csapat kevés helyzetéből kettőt kihasználva továbblép... Jól esett volna, valamelyik idegenbeli bajnokin is gólt lőni, de hát az élet, kiváltképpen a lelátón, nem kívánságműsor.

Meccs után nem történt semmi említésre méltó és a hazaúton újra összeakadtunk azzal az egykocsinyi Vasas-fanatikussal, akikkel már odafelé is csevegtünk röviden. Ők aznap 20 másik piros-kék fanatikussal karöltve csapatuk 2-1-es győzelmét asszisztálták végig  Kazincbarcikán. Hitetlenkedve fogadták, hogy csak hárman voltunk a nyíregyházi kupameccsen, mintha legalább is arról szólna a jelenkor magyarországi lelátói élete, hogy minden tábor megválogatja azt, hogy ki szállhat fel egy szerdai napon a kupameccsre induló különvonatra és ki nem...

Az emlékezetes és kellemes pillanatok közé tartozott még a szünetbeli cseverészés a cserekapusunkkal, aki nagy elismeréssel és köszönettel a hangjában fejezte ki tetszését a hűségünkért, hiszen sajnos nagyon kevés (szám szerint nem több, mint 15 !) táborra jellemző, hogy magára vállalja azt, hogy időt, pénzt és szabadságot nem kímélve vasárnap délnyugatra utazzon 250 km-t a szeretett csapatával és szerdán 250 km-t tegyen meg északkeleti irányba haladva „csakis” azért, hogy jelen legyen kedvencei újabb fellépésén. Jól esett egy játékos szájából hallani, hogy sokat jelent nekik az, hogy ott vagyunk mindig és mindenhol, hogy folyamatosan és lelkesen bíztatjuk és támogatjuk őket. A jobb szólásai közé tartozott, hogy észrevette, hogy Barcson többen voltunk, mint a jóval közelebb fekvő Ajkán és hogy a barcsi füstnél könnybe lábadt a szélsőnk szeme. A csúcs azonban az volt, amikor a négy nap alatt megtett ezer kilométer (Barcs, majd Nyíregyháza) megtétele után megkérdezte, hogy a következő hazai meccsre is jövünk-e. Hehe! A kérdés jogos! Ha tehetnénk, csak idegenbeli meccsre járnánk, mert minden túrának megvan a maga hangulata, sajátossága és egyedi, soha vissza nem térő élménye, amely a hazai meccsekről természetesen hiányzik. Remélhetőleg most már a csapathoz is szorosabb szálak fűznek majd! Hiszen „Ahol Te játszol, én ott vagyok, Érted bárhova elutazom...”