Szombatdélelött hatan találkoztunk a Kelenföldi pályaudvaron, hogy csapatunk nyomába szegődve élőben bíztathassuk kedvenceinket a(z egykori) kohászvárosban. Vendéglátónk az egykori Dunaferr utódja, vagyis az a csapat volt, amely ellen egy évtizede debütált a csoportunk és amely 5 éve a magyar bajnoki trónon ülve a Bajnokok Ligájába való bejutásért meccselt... Hol vannak már azok az idők???

A szárnyra kelt vonat szinte repült és az odaút olyan gyorsan telt, hogy mire megérkeztünk, az egykori Dunapentelére és ex-Sztálinvárosba, addigra a magunkkal hozott nedű minden cseppje is elpárolgott. Üzemanyag-utánpótlás reményében a stadionkörnyéki kocsmákat szálltuk meg, majd röviddel a kezdés előtt a vendégszektorba helyeztük át székhelyünket, ahol töretlen kitartással folytattuk kedvenc tevékenységünket. Szóval ott sem porzott a torkunk...

Szomorú látványt nyújtott a kietlen rónára emlékeztető gyönyörű stadiont uraló kongó üresség, melynek egyetlen ragyogó, nektárt csepegtető oázisa az eredményjelző alatti Viking-blokk volt. A hazai tábor nyomát bottal sem üthettük, pedig az elmúlt hetekben és hónapokban hébe-hóba kósza hírek és fotók tájékoztatták a Red Alert visszatéréséről a pannóniai mozgalom még létező csoportjait. A mai napon senki nem állt a szemközti kapu mögötti lelátón és senki nem bíztatta szervezett keretek között a DFC-t, így különösebb megeröltetés nelkül a féltucatnyi brigádunk URAlta (sic!) a teljes újvárosi stadiont. A lelátókat benépesítő hazaiak szájtátva szemlélték azt az elánt, amellyel belevetettük magunkat a szurkolásba. Dalolászásunk folyamatossága az újvárosiak vezetése ellenére sem lankadt, sőt a félóra alatt 0-2-ről 4-2-re fordító csapatunk szenzációs teljesítményétől felpaprikázva valóságos extázisban tomboltuk végig a meccs utolsó harmadát. A hazautat is végigszurkoltuk, úgyhogy soha rosszabb túránk ne legyen!