Átvettük?
Finnugor-török alapokon álló nyelvészeink és történészeink mára több könyvtárnyi irodalmat hordtak össze, és ezt, mint állításaikat önmagában igazoló tényt igyekeznek a nyilvánossággal elfogadtatni. Lehetne is ebben valami, ha az egész tudományuk valós alapokra épülne, nem pedig hipotézisekre, előítéletekre, és hamis következtetésekre. Irományaikban rengeteg az egymásra hivatkozás, melynek nyomán a másoktól idézett tévedések szép lassan igazságokká, tényekké „nemesednek”. Magabiztosságuk időnként annyira túlteng, hogy még az egyéb tudományos területek kutatásainak eredményeit is megkérdőjelezik saját tudományukra hivatkozva! Így fordulhatott elő például az, hogy Luigi Cavalli-Sforza és társai magyarokat is érintő nemzetközi genetikai kutatásainak eredményeit kétségbe vonta egyik jeles finnugristánk: „Honti László mutatott rá: az amerikai tudós és szerzőtársai úgy írtak az uráli nyelvcsaládba tartozó népek elterjedéséről, hogy a finnugrisztika másfél évszázada világszerte művelt tudományából egyetlen munkát idéztek, ...míg a még tágasabb diszciplináéból, az uralisztikából egyet sem...”
Még szerencse! – mondhatnánk. A genetika ugyanis valódi tudomány, amelynek eredményeit nem lehet efféle áltudományok elvárásaihoz igazítani! Hasonló eset volt, amikor egyik turkológus történészünk (szintén) „rámutatott” Hideo Matsumoto japán genetikus „történeti és módszertani tájékozatlanságára”. (Róna-Tas, 1990) Forrás: Genetika és (magyar) őstörténet: a közös kutatás kezdeténél. MT 2008. október.
Tekintve, hogy mára sok minden megváltozott, érdemes lenne újra megvizsgálni a finnugorizmus alaptételeit! Kezdve a sohasem létezett finnugor ősnéppel, és a lakhatatlan finnugor őshazával, egészen a „mi mindent másoktól vettünk át” tételéig. Ez utóbbit ugyan, talán sohasem mondták ki nyíltan, de kimondatlanul is visszaköszön minden finnugrista állításból. Én ezúttal csak ehhez szeretnék hozzáfűzni néhány gondolatot.
Teljesen egyértelmű, hogy a kietlen körülmények között tengődő, életmódjából kifolyólag elmaradott, vad és tudatlan ősök feltételezése képezi az alapját annak a hamis állításnak, hogy nekünk mindent, ami az európai fogalmak szerinti civilizációt jelentheti, másoktól kellett átvennünk! Már többen leszögezték: ha mindaz igaz lenne, amit a finnugristák állítanak, és elvennénk (honfoglaló) őseinktől mindazt, amit szerintük másoktól vettek át, akkor a honfoglalókat nyugodtan ábrázolhatnánk makogó majomcsordaként is, hiszen a lovaikon és a nyilaikon kívül semmijük sem maradna! (Igaz, a majmoknak még ennyijük sincs.) Nyelvünk finnugor eredetűnek nem tartható elemeit is következetesen másoktól származtatják, pláne, ha találnak valami rokoníthatót az átadónak feltételezett nyelvekben. Teljesen abszurd, és nyilvánvalóan az említett hamis tételre alapozott elképzelés az, hogy magyar eredetű szó nem is létezik, és amit nem tudnak sehová sem kötni, az ismeretlen eredetűnek nyilváníttatik! Még abszurdabb az a feltételezés, hogy szavaink még akkor is átvételnek minősíthetők, ha az „eredeti” nincs is meg az állítólagos átadó nyelvben, mert úgymond: az is lehetséges, hogy abból az idők során már kikopott! Csakis ilyen sarlatánságok vezethettek oda, hogy pl. Kristó Gyula: Etnikai viszonyok Magyarországon Szent István király korában c. írásában azt állíthatta, hogy XI. századi helységneveink közül „..47 helynévből 21 a szláv, 17 a magyar, 7 a török és végül 2 a német.” Kristó természetesen latin nyelven leírt szövegekre hivatkozik, amelyek köztudottan eltorzították a magyar neveket, mint pl. Baluuanis (Bálványos), Fizeg (Füzes), Hurhyda (Úrhida), Kopus (Kapus vagy Kapos), Samtag (Szántó), stb. Annál meglepőbb, hogy Kristó szerint egyértelműen szláv név például Zalesi, Zemogny és természetesen Wissegrad, holott minden további nélkül feltételezhető lenne az is, hogy Zalesi helyes olvasata Szeles, esetleg Szállás, Zemogny-é pedig Zimony, Somogy vagy Szemény! Külön érdekesség Veszprém nevének magyarázata: „a Veszprém név szláv nyelven értelmezendő, jelentése: makacs, önfejű, békétlen [ember]. ...Mivel azonban a szlávok a névadás e módját nem gyakorolták, hanem csak a magyarok és a törökök, eszerint Veszprém névadói ez utóbbiak lehettek...” Ez aztán a magyarázat! Kristó szerint „..szláv közvetítéssel került be a magyarba a Duna, Tisza, Dráva, Száva, Maros, Szamos, Körös, Temes, Olt, Vág, Garam, Nyitra, Ikva, Rába, Marcal, Zala, Kerka, Mura neve, vagyis a nagyobb vizeké túlnyomórészt.” Továbbá: „Mivel a végső fokon indoeurópai vízneveket már a honfoglaló magyarok átvették a szlávoktól, egyértelmű, hogy ezek szláv formájukban 895 előtt léteztek.” Mivel tehát a magyarok átvették, egyértelmű, hogy szláv formájukban már léteztek! (Valódi bizonyíték erre természetesen nincs.) Fura logika, érdemes alaposan átgondolni!
Érdekes a személynevek megoszlása is: „..43 személy közül török eredetű nevet viselt 15, szlávot 13, németet 10 és magyart 5.” Így szerinte török volt pl. a Bese és a Bor, míg szláv a Drága, a Péntek, a Szombat és az Unoka. Teljesen világos, hogy Kristó mindent szétosztott a nem magyarok között, amit csak tudott! A többi finnugista pedig ettől kezdve már bizonyított tényként kezeli az állítólagos szláv és török település és személyneveket Szent István korában.
Érdemes aztán elgondolkodni azon is, hogy miért állítják nyelvészeink azt, hogy egy földrajzi név csak akkor lehet magyar eredetű, ha azt mi, a mai magyar nyelvből meg tudjuk magyarázni!? Először is utána kellene nézni annak, hogy más népek milyen arányban tudják magyarázni a saját településeik, folyóik, hegyeik nevét? Meglepő eredményeket kapnánk, nagyon gyakran ugyanis fogalmuk sincs róla, mi - honnan származik!? Nyilvánvalóan kettős mérce az, ha magunktól mégis minden esetben elvárjuk a magyarázatot! Svédországban például van Falun és Birka nevű település, de ezek a szavak svédül nem jelentenek semmit. Magyarul viszont értelmezhetők, mégsem állítja senki, hogy akkor ezek magyar eredetű nevek. Ugyanez érvényes kell hogy legyen, a szláv megfeleltetésekre is! Na persze, ha azt feltételezzük, hogy itt előttünk szlávok éltek, és a magyarok csak a honfoglaláskor jöttek be a Kárpát-medencébe, ráadásul beszélni is alig tudtak, akkor érthető a szláv nevekkel való próbálkozás. De az előttünk itt élő szlávokra semmi bizonyíték nincs, sőt, mint már tudjuk, magyar népünk a Kárpát-medence őslakója. Ezúttal viszont maradjunk csak a honfoglalóknál!
Talán még a nyelvészeinknél is keményebben dolgoznak néprajzosaink azon, hogy kimutassák: mit, mikor és kitől vettünk át! Az alaptétel itt is ugyanaz: a mi barbár lovasnomád őseinknek jóformán semmije sem lehetett, abból kell tehát kiindulni, hogy mindig ők voltak az átvevők, az átvétel időpontját pedig legtöbbször meghatározzák az írásos bizonyítékok. Amikor először szerepel valamely leírásban egy adott háziállat, használati eszköz, ruhadarab vagy bármi más, akkor (vagy röviddel azelőtt) vettük át, és nyilvánvalóan azoktól, akikkel az adott szöveg alapján feltételezhető az érintkezésünk. Milyen érdekes, hogy a dolog fordítva is elképzelhető, és hogy az ilyen esetekről szóló tudósítások csak akkor jönnek elő, amikor valami egész mást akarnak bizonyítani velük! Legutóbb éppen azt, hogy az öltözködési szokásokkal, (nyelvvel, stb.,) nem lehet népeket azonosítani, mert például „900 tavaszáról egy forrás arról tudósít, hogy a morvák magyarok módjára borotválják a fejüket, a bajor püspökök pedig magyar módra öltözködnek.” Ugye, hogy a morvák és a bajorok ettől még nem magyarok!? (MT: Genetika és magyar őstörténet) Nem bizony. De vajon miért utánozták azok a bajor püspökök 900 tavaszán a magyarokat? TI 2008. 10. 25. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
