Órai jegyzet: Vannak olyan nézetek amik azt mondják, hogy az összes ilyen alternatív elképzelés túl liberális, félreneveli a gyereket, értéknélküli, nem tanít semmit, stb. A másik féle elképzelés pedig olyan jelentős pozitívumokkal ruházza fel ezeket a pedagógiákat amikkel nem biztos hogy mindegyik minden körülmények között rendelkezik. A reformpedagógia kialakulásának története: A reformpedagógia az 1880- as évektől kezdett kialakulni, illetve rohamos fejlődésnek indulni. Ennek megvoltak a maga előzményei. Az első nagy előzmény hullám a reneszánszhoz kapcsolható, amikoris egy kicsit másképp kezdtek el a gyerekre figyelni. A reneszánsz az ember felfedezése, az egyéniség tiszteletének az időszaka volt, és ebben az egyéniségtiszteletben helyet kapott az is, hogy a gyerek is más mint a felnőtt. Ha megfigyelnek reneszánsz kori festményeket akkor egyrészt megjelenik az, hogy minden embernek más az arckifejezése, más a ruhája, és a gyerekábrázolás is sokkal valósághűbb. Tehát a gyerekeket nem pici felnőtteknek ábrázolták a reneszánsz képeken, hanem ezek a képek vissza tudják adni a gyerektest arányainak a jellegzetességeit. Nagyon sok reneszánsz gondolkodó megfogalmazta az egyéni bánásmódot, azt, hogy a nevelésnek, a tanításnak a gyerekhez kell igazodnia, és ahhoz hogy valaki eredményesen tudjon nevelni, meg kell ismernie először a gyereket és a gyerek ismeretében tudja felépíteni a pedagógiáját. Tehát ezt nagyon sokan megfogalmazták. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek a jórésze a reneszánsz gondolkodók műveiben szereplő elképzelés maradt. A reneszánsz nevelés gyakorlata egész mást mondott. Tehát miközben volt egy nagyon korszerű szellemiség, a gyerekhez való viszonyulás tekintetében a nevelés gyakorlata egész mást mondott. A második ilyen nagy hullám ami a gyereket, a gyerekkort kicsit felfedezte, ez a felvilágosodás kora. Amikoris az iskolának a szerepe fantasztikusan megnőtt. Ugyanis a felvilágosodás kori filozófusok megfogalmazták azt, hogy ahhoz, hogy egy társadalom jobbá váljon, jobb emberek kellenek, akik ezt a társadalmat építik, működtetik. Jobb embereket pedig jobb iskola, jobb neveles tud produkálni. Tehát a felvilágosodás egy kicsit a nevelés mindenhatóságát fogalmazta meg. Azt, hogy ha a nevelés jó embereket nevel (tehát ha jó intézmények, jó nevelők vannak és ezek jó embereket nevelnek), akkor jó emberek jó társadalmat építenek. Ez azért tudjuk, hogy nem teljesen így van függetlenül attól, hogy van ennek sok valóságalapja, de ugyanakkor nem feltétlenül ezen múlik a társadalom fejlődése ill. boldogulása. Különösen kiemelkedik ebből a körből Rousseau, aki nagyon sokat foglalkozott a neveléssel. Egyik fő műve az Emil, avagy a nevelésről, ami tulajdonképpen a későbbi pedagógiai szerzők egyik alapműve lett. Ebben Rousseau megfogalmazza azt a gondolatkört, hogy a gyerekkor egészen más, a gyerek nem kicsinyített felnőtt, és a gyerekkor ismerete és tisztelete szükséges ahhoz, hogy a nevelés eredményes legyen. Megfogalmazza azt a gondolatot is, amiből a reformpedagógiai elképzelések sokszor merítkeznek, hogy a természetesség elve a nevelésben alapvető.(Vissza a természetbe) Ami természetesen nem úgy értelmezendő, hogy ki kell menni az őserdőbe lakni, hanem a természetesség, a dolgok természetének megismerése, az ehhez való igazodás tulajdonképpen ennek az alapelvnek a lényege. És a nevelésben a természetesség elve több dolgot jelent. Az egyik a gyerek természete, a gyerek természetének ismerete és az ehhez való igazodás . A másik a természetbeni megismerés, tehát a dolgok eredeti mivoltukban való megismerése lehetőség szerint. Ehhez kapcsolódik a cselekvés, cselekedtetés, az, hogy a gyerek tanulás során fedezze fel a világot. Tulajdonképpen ez a három gondolatkör a reformpedagógiai elképzelések többségében megtalálható. A XIX. században megindult egy nagyon jelentős gazdasági, társadalmi fejlődés , az iparosodás, ami nagyon sok mindent hozott – jót, rosszat – az emberiség történetében. Az iparosodás, az ipari fejlődés következtében a hagyományos iskolarendszerrel szemben felmerültek bizonyos kételyek. Ez egyik kétely az volt, hogy az iskola nagyon sok mindenre megtanítja a gyereket, amire a valóságban a gyereknek semmire szüksége nincsen. Ugyanakkor nagyon sok mindenre nem tanítja meg, amit tudni kellene. Tehát az egyik kritika a hagyományos iskolával szemben a XIX. század végére az volt, hogy olyan tananyagot tanítanak, ami a felnőtt életben való boldoguláshoz nem segíti a gyereket. A gyerekek sokat tanulnak, sok a lexikális ismeret, igazából a használható, a mindennapi életben használható tudásuk viszont nagyon kevés, és nagyon kevéssé praktikus. Ez egyébként a mai napig is sokszor probléma azzal a különbséggel, hogy mostmár sokszor az az embernek az érzése, hogy az iskola úgymond lexikális tudást sem ad, és praktikus tudást sem. Tehát mind a kettőben vannak jelentős hiányosságok. Lassan most már érettségin sem mernek olyan kérdéseket feltenni amiket régen 6. 7. osztályban már tudni kellett, ugyanakkor az életre való felkészítés terén is akad bőven hiányosság. A másik következménye volt a polgári fejlődés. Egy egész másfajta emberi attitűdrendszerrel rendelkező embert igényelt a fejlett ipari társadalom. Sokkal önállóbbat, sokkal kreatívabbat, jobb helyzetfelismeréssel rendelkezőt, dinamikusabbat, önképzésre, fejlődésre képest. Tehát megváltozott az embereszmény, más volt a kor emberszükséglete, ezért is kellett a pedagógiának bizonyos dolgokban változtatni. Hozzájárult ehhez az ipari fejlődéshez a pszichológia fejlődése a XIX. század végén, amikoris részint nagyon sokat megtudtak az emberi psziché működéséről, részint pedig a gyerek fejlődése kiemelt érdeklődésre tarthatott számot a szakemberek körében. Ekkor alakultak az ún. gyermektanulmányi társaságok, melyek a gyermek tanulmányozását, a gyermek pszichés fejlődésének megismerését igyekeztek célul kitűzni. Ezek a körülmények együttesen eredményezték a reformpedagógia kialakulását. Ennek egyik első képviselője Ellen Key svéd tanítónő, akinek nagyon érdekes, hogy pont 1900-ban jelent meg könyve A gyermek évszázada címmel, és ebben a könyvében megfogalmazza részint a családi nevelés szükségességét, elsődlegességét. Ez nagyon fontos volt, mert a polgárosodás, ipari fejlődés a hagyományos nagycsaládot kicsit megbomlasztotta, a családi kötelékeket kicsit lazította, az intézményeket helyzete a középpontba. Ezért nagyon fontos gondolat volt, hogy a családi nevelés az elsődleges és a családi érzelmi kapcsolatok nagyon fontosak az egészséges pszichés fejlődés szempontjából. Tehát ez az egyik vonulata a gondolatmenetének, a másik pedig a gyermek egyéniségének a tisztelete. Azt mondta, hogy ahhoz, hogy valaki eredményesen tudjon nevelni lényegesen jobban kéne ismernie és tisztelnie a gyerekeket, és csak az a nevelés lehet eredményes, ami a gyerek tiszteletéből és ismeretéből táplálkozik. Tehát ez egy nagyon lényeges gondolatkör a nézeteiben. Az első nagy időszak az első világháború végéig tartott körülbelül a reformpedagógia fejlődésében, és ebben az időszakban egymás után alakultak azok az intézmények amelyek valamilyen módon a gyermekhez igazodást helyezték a középpontba és tulajdonképpen a gyermek egyéniségének a tiszteletét emelték ki, ill. az egyéni bánásmód kiszolgálását tűzték ki célul. Ez egy nagyon forradalmi lépés volt a pedagógiában nagyon sok visszássággal természetesen. Tehát ugye egyrészt a gyermekhez igazodás mértéke nagyon különböző volt intézményenként, és voltak olyan intézmények melyek már működésképtelenné váltak annak következtében, hogy minden gyerek azt csinált amit akart, ami egy olyan káoszt eredményezett – ilyen volt pl. a Neil féle Summerhill-i iskolakísérlet, ami a maga korában egy nagyon menő magánintézet volt, egy fiú középiskola tulajdonképpen, és olyan mértékben igyekeztek a gyerekek pillanatnyi igényeit kiszolgálni amiből egy teljes káosz alakult ki, mindenki azt csinált amit akart, és teljesen irányíthatatlanná, működésképtelenné vált az egész intézmény, be kellett zárni. Namost ugye ez egy nagyon érdekes kérdés, eleve a liberalizmus értelmezésének egy nagyon központi kérdése, ugyanis a klasszikus liberalizmus azt mondja, hogy élni és élni hagyni. Tehát ez egy nagyon fontos kritérium, hogy az egyén szabadsága addig terjedhet esetleg amíg a másik szabadságát, életét nem veszélyezteti. Namost itt, ezeknél az intézményeknél nagyon gyakran ezek az arányok eltolódtak és kérdés az ugye, hogy ez a fajta egyéniséghez igazodás mennyiben segíti az egyéniség fejlődését. Tehát ez egy nagyon lényeges kérdés a reform és az alternatív pedagógiai kérdésekkel kapcsolatban , hogy hol van annak a határa, hogy az egyéniséghez igazodjunk, illetve kinek milyen mértékben kell a másikhoz igazodni vagy várunk-e viszontigazodást, és ezeknek a helyzetei hogyan alakíthatók. Az első világháború után rájöttek arra, hogy tulajdonképpen részint ugye ebből vissza kell kicsit fogni, tehát ugye valamilyen szabály valamilyen rendszer, szervezettség mindenképpen szükséges. Tehát ez a fajta anarchiába torkolló dolog nem segíti a gyerek fejlődését, sőt. Illetve az első világháború után egyébként is a társadalmi közhangulat szinten megjelent egyfajta összetartozás-érzés erősödés. Tehát ez nagyon érdekes ugye, hogy a háborút átélt emberek úgy érezték, hogy lényegesen jobban a másikra vannak utalva, lényegesen fontosabb az összefogás, lényegesen nagyobb szükségük van az embereknek egymásra, tehát az emberi kapcsolatoknak mindenképpen egyfajta erősödése, volt megfigyelhető. Ezzel járt együtt az is, hogy különböző szervezetek alakultak és különböző mozgalmak alakultak amelyek az egymás segítését, támogatását tűzték ki célul, és a nevelésben is a magánnevelés helyett a közösségi nevelés kapott nagyobb szerepet. Tehát ez egy nagyon érdekes váltás volt a reformpedagógia második korszakában a közösségi nevelés illetve a közösséghez igazodás nagyon lényeges szerepet kapott. Ez a szakasz eltartott egészen a második világháború végéig vagy kb az 50-es évek elejéig és a harmadik, egyben a leghosszabb napjainkig is tartó szakasza a reformpedagógiának az alternatív pedagógiák megjelenésének az időszaka. Nagyon gyakran a két fogalmat szinonímaként használják – a reform- és alternatív pedagógiát. A kettő között azonban lényeges különbségek vannak. Egyrészt a reformpedagógiára jellemző az, hogy mindig valamilyen tudományos, filozófiai alapja van. Nagyon gyakran figyelhető meg az, hogy a reformpedagógia egy valakinek a nevéhez köthető. Ilyen pl. Montessori pedagógiája, vagy a Waldorf pedagógia Steinerhez köthető stb. Tehát van egy szellem atyja a koncepciónak. Nagyon sokszor tudományos kísérleteken alapul. Addig amíg megfogalmazódnak a nézetek nagyon hosszú kísérletezések, nagyon hosszú tudományos értekezések történnek. Jellemző rájuk az, hogy van egy olyan – hogy így mondjam – kőbe vésett alapkoncepció amihez az egyes intézmények ragaszkodnak, tehát nagyon pontosan szabályozott az pl. hogy egy montessori óvodának, iskolának hogyan kell kinéznie, hogyan kell működnie, vagy egy Waldorf óvodának, iskolának stb. és tulajdonképpen az, hogy valamelyik intézmény bekerülhessen ebbe a körbe nagyon pontosan szabályozott. Nagyon adnak arra, hogy az egyes intézmények között lényeges különbségek ne legyenek (uniformizálódnak).Ez azonban nem minden területen tud megnyilvánulni, mert az ott dolgozók személyisége miatt azért sokszínűség jelenik meg az egy típusú intézmények között is. Mindenképpen céljuk az, hogy valamilyen több országot átfogó szervezetbe vagy szövetségbe tartozzanak, bővüljenek. Tehát a földrajzi, mennyiségi terjeszkedés az mindenképpen célja a reformpedagógiának. És nagyon sokszor sokféle irányzatnál megfigyelhető az, hogy van egy nemzetközi bizottság, ami arra vigyáz, hogy az egyes intézmények az alapelveket betartsák, az alapkoncepció tekintetében ugyanúgy működjenek. Pl. van nemzetközi Waldorf szövetség ami úgy működik, hogy a különböző országokban működő Waldorf intézményeket egyrész folyamatosan ellenőrzik, másrészt pedig egy-egy új intézmény megalapítása során alakik a Waldorf szövetség megbízásából segítenek a leendő intézmény szakembereinek beindítani az intézményt. Pl ha Magyarországon egy Waldorf óvodát akarnak létesíteni, akkor nagyon gyakran a nemzetközi Waldorf szövetség más országbeli szakembereket küld ide. Ennek pontosan az a lényege, hogy a határokon túlmutató egységesség valamilyen szinten érvényesülni tudjon, és ezek az emberek egy-két-három évig szükség szerint itt élnek, dolgoznak, segítenek az intézmény beindításában, működésének megszilárdításában. Ugyanígy működik a Montessori és egyebek. Ezen kívül jellemző még a reformpedagógiákra az, hogy nagyon fontosnak tartják a pedagógusképzést. Lényegében minden irányzatnak saját pedagógusképzése van, ami úgy működik, hogy pl. ha valaki montessori tanár akar lenni, akkor Magyarországon az úgymond rendes diploma megszerzése után szerezhet másoddiplomaként erre felkészítést. Nagyon sokszor külföldön lehet és kell tanulni ennek érdekében, pontosan az egységesség megmaradása miatt. Tehát ez egy nagyon érdekes része a reformpedagógiának, hogy igyekeznek az állandóságot, a változatlanságot az egyformaságot, valamilyen szintű uniformizálást erősíteni. Ennek ugye meg van a veszélye is. Egyrész megvan az előnye, hogy ha valaki meghallja, hogy Montessori óvoda akkor tudja, hogy kb. miről lehet szó. Tehát nagyjából ugye ezt be lehet határolni. Ugyanakkor ennek meg van az a veszélye is, hogy Montessori pedagógiája 100 éves. Azóta azért nagyon sok minden megváltozott a világban, többet tudunk a gyerekről, más fejlődési ütemük van a gyerekeknek bizonyos fokig a társadalmi hatások következtében, más a társadalmi környezet és éppen ezért ez ugye nagyon sokszor azzal járó dolog, hogy nagyon nehéz az adott társadalmi korszakban, az adott társadalmi környezetben az intézményt működtetni, illetve szinkronba hozni azt amit az intézmény nyújt a társadalmi gyakorlattal. Vagy ugyanez a Waldorf óvodák esetében - azt tudják, hogy a Waldorf óvoda félnapos óvoda. Namost a Waldorf pedagógiai rendszer abban az időszakban született amikor a nők otthon voltak, nem dolgoztak. Namost azóta ilyen tekintetben jelentősen változott a világ, tehát ez egy komoly probléma, hogy a Waldorf óvoda félnapos óvoda és utána hova tegye a szülő a gyereket, illetve azt a gyereket tudják Waldorf óvodába vinni, akit délben valaki hazavisz. Vagy pl. a Waldorf pedagógia nagyon épít a szülők bevonására. Arra, hogy nagyon sok közös program van, sok esetben a gyerek életében a szülőnek is részt kell venni az iskolai programokon kezdve azzal, hogy pl. egy farsangi bálon vagy bármely iskolai rendezvény úgy néz ki, hogy a büfét a szülők hordják össze. Namost azért a mai világban egy napi 8-10 órát dolgozó szülő mikor tud megsütni ezer darab pogácsát. Szóval azért vannak bizonyos dolgok, amik a társadalmi gyakorlattól egy kicsit távol állnak. Tehát ez az egyik, hogy a változatlanság nem mindig előny, a másik pedig az, hogy a változatlanság ellenére is nagyon sokszínűek ezek az intézmények, hiszen ugye az, hogy én egy adott pedagógiából mi az amit értek, mi az amit követek, mi az amit fontosnak tartok, illetve mit hogyan értek, ez jelentős mértékben az én saját személyiségemtől függ. Tehát elképzelhető, hogy egész mást értek én, mint másik öt ember. Pl. volt olyan ismerősöm, akinek azért kellett elvinni a - két kisfia járt a Waldorf óvodába - és azért kellett a Waldorf óvodából elvinni a gyerekeket, mert a csoportban kialakult konfliktushelyzeteknek az egyik gyerek állandó szenvedő alanya volt, magyarul mindig ő volt az akit végül megvertek. És az óvónő ebbe soha sem avatkozott bele a Steiner-i pedagógiára hivatkozva, mondván, hogy a Waldorf pedagógiának tulajdonképpen az a lényege, hogy a gyerek majd rájön arra, hogy mit kell csinálnia az adott helyzetben, és majd megtanulja, hogy hogyan tudja saját magát megvédeni. Egyrészt a Steiner-i pedagógiában ez sehol nincs leírva, tehát ez egyszerűen a gyermekhez igazodásnak, a gyermek öntevékenységének egy egészen sajátos, egyedi értelmezése, másrész pedig hát most akármit ír le egy pedagógiai elképzelés, én azért azt gondolom, hogy egy jóérzésű óvónő azt nem hagyhatja, hogy az egyik gyerek veri a másikat. Ez nem egy emberi hozzáállás. De ilyen is van. Attól függ, ki mit ért bizonyos helyzetekből. Az alternatív pedagógia tárgykörébe tartozó elképzelések néhány tekintetben eltérnek ettől. Az egyik az, hogy az alternatív elképzeléseket mindig valamilyen pillanatnyi probléma hívja életre. Tehát ez egy helyi kezdeményezésből fakad amit valamilyen probléma megoldása hív életre, és annak a megoldását próbálják segíteni. Ilyen pl. a csepeli Burattínó iskola aminek az a lényege, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek iskolában maradását ill. iskolai pályafutását egy kicsit jobbítsák. Ez egy alternatív elképzelés ami a helyi probléma kezelésére, orvoslására született és lényegében azon a környéken ahol az iskola működik nagyon magas a hátrányos helyzetű családok aránya akiknek a gyerekeire sajnos fokozott mértékben igaz az, hogy részint az iskolában nem nagyon tudnak helytállni, részint pedig az iskolával, a tanulással szembeni motivációjuk nagyon rossz. És lényegében egy másfajta iskolai program, egy másfajta pedagógiai bánásmód segíti a gyerekeket abban, hogy részint tovább maradjanak az iskolarendszerben, magasabb iskolai végzettséget szerezzenek, és ezáltal valamilyen módon a társadalomban jobb pozíciót tudjanak elérni, illetve a halmozottan hátrányos helyzetből a tanultság révén egy kicsit kijjebb tudjanak kerülni. Jellemző az alternatív elképzelésekre az, hogy nagyon sokféle forrásból merítkeznek. Tehát ezek ún. turmix koncepciók, ami azt jelenti, hogy különböző szakemberek különböző pedagógiai elképzelések általuk jónak tartott elemeiből gyúrnak egy koncepciót. Ugyanakkor azért szeretném kiemelni azt, hogy szerencsés esetben ezek az elképzelések azért mégiscsak egy koherens rendszert alkotnak. Ez a turmix mégiscsak azt jelenti, hogy nagyon sokféle pedagógiai elgondolásmódból, nagyon sokféle ötletből, nagyon sokféle koncepcióból szedegetek össze dolgokat, de ezeket valamilyen rendező elv alapján egy rendszerbe foglalom. Tehát van ezekbe rendszer nem is kevés. Általában ezek nem alapulnak tudományos kísérleteken, inkább a beválásukat figyelik, hogy mennyiben segítik annak a problémának a megoldását amire létrejöttek. Nem céljuk a terjeszkedés, mert helyi probléma kezelését tartják fontosnak. Ugyanígy nincs önálló pedagógusképzési rendszerük sem, tehát azok az emberek dolgozhatnak ezekben az intézményekben akik a hivatalos állami végzettséggel rendelkeznek és valamiféle affinitást éreznek az adott probléma iránt. És nem céljuk az elképzelés minden áron való fenntartása sem. Hogyha a probléma megszűnőfélben van, akkor az intézmény is megszűnik, illetve, ha a probléma módosul, akkor az intézmény igyekszik ehhez rugalmasan alkalmazkodni.