Tündér versek

A fekete tündér 

 Úgy ahogy illett,ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú,vasorrú,bánatos,
Fekete arcú,érdes és fagyos,
Fogatlan,
Csupán a szíve égett,mint a katlan.

Hivatlan szem hogy meg ne lássa,
Fekete volt a suttogása,
Fekete volt a simogató kéz,
Tán száz esztendős gond!olyan nehéz
Az árnya,
És maró vértől piszkos volt a szárnya.

Vigyázott rám úgy ahogy kellett,
A bölcsőm,majd az ágyam mellett,
Hogy ne jöjjenek semmikor elém,
Az aranyhajú,hűvös fogú lény:
Az élet.
És csábítgató,csaló szenvedéjek.

Fekete tündér bölcsőm mellett,
Fekete vajúdásban ellett
Megannyi gondot,-sohasem gyönyört,
S így szólt,-a hangja bántott,meggyötört:-
Te árva!
Készülj a csendes korai halálra!

Csapzott hajú,vasorrú tündér
a vágyakkal te is el tűntél,
Most körülöttem fáklyatűzben ég
Az élet;vak szemem felnyitva rég.
Most látok;
De hol a vágyak?hol az édes átok?

             Bródy Miksa

Tündérek

Árnyas páfrányrengetegben
Egy tündéri hölgyre leltem:
Pókfonál-selyem ruhája
Virágdíszes, s lesi-várja,
 Szálljon le az éj. 

Mellette lágy zöld mohára
Fektetve pólyás babácska,
Haja éjfél, hó a bőre,
Vár a hölgy, alkony ha jönne,
 Szállna le az éj. 

Ültem csak szavam-szegetten,
Meghökkent-kába fejemben
Az járt, vajon hogy köszöntöm?
S szólt a hölgy: "Ó, kegyes őr Ön,
 míg leszáll az éj."

"Eltévedt Ön", tudakoltam,
"Honos e páfrányvadonban?
Csillag, hold mást ide térni
Lát majd" Mosolyog csak, s becézi
 A tündérbabát. 

Szunnyadt a csöpp, vallott a hölgy:
Varázs a Tenger és a Föld.
Súgott bűvös ó igéket.
"Állnak bölcsnek és merésznek,
 ha leszáll az éj." 

"Nekem szánta?" Mosolyogva
Csöpp babáját karba vonta.
"Hogyne", mondta, "jutalomnak,
Mert velem várja a holdat
 az égboltra fel." 

Megszállt gondolat, seregnyi,
S hallok egy lovast neszezni
Ott a páfrányrengetegben:
"Hallasz-e, én szép szerelmem?",
 Tündérhang kiált. 

Tündérúr, venyigemezbe',
Fényes kardot, tőrt szegezve
Tér a páfrány sűrűjébe,
S kihagy a szívem verése,
 Mert nézése zord.

Vak homály, madár se zöngél,
Már a hegy fölébe hold kél.
A magány egyszerre rám szállt.
"Ne féljen, ki jó barátság
Magvát elveti." 

A hölgy mosolyogva intett.
Homlokán pántot feszített
Tündökletesen a hold.
"Ugye megjutalmazod?",
 Kérlelte urát.

"Hű őr, barát szív szerint."
"Ők ős ellenségeink!",
Tündérúr szól. S hölgye: "Ő nem!
Páfránybölcsőnk védte hűen!!
 Ura mosolyog.

"Van hát, ki javunk akarja."
Mint messzi harang a hangja.
Gyűrűt ujjáról levesz:
"Már e földhöz hangol ez,
 S varázshoz." 

Sápadt köve, mint a hold.
Légen át manó dalolt,
Úr és hölgy nyeregbe hágva
A páfrány közt lóhalálba
 Engem otthagyott. 

Mondják, tündér sose jár itt,
De hangjuk fülembe játszik,
Ha páfrány közt pihenek,
Bűvige mind, amelyek
 A hölgytől valók. 

Ura gyűrűjét viselem,
S a föld varázst ont nekem.
Úrral, hölggyel elcsevegnem
Jó a páfrányrengetegben
 Titkosan.

Van varázs Nekem bizony van.
Ha a nap leáldozóban,
Föld ereje szívemben,
S tudom, nem bocsát el engem,
 Úr és hölgye, nem.

/D. J. Conway/