Éreztem, ahogyan Yuki meleg vére rámfolyik, majd szétárad rajtam. Kellemesen meleg, ragacsos vér…

- Ne aggódj Ayano! – próbált megnyugtatni halk hangon – Van még egy kis erőm. – suttogta, majd egy pillanat múlva fekete szárnyak pattantak ki a hátából. Hirtelen üvöltött egyet a fájdalomtól, miközben a gyönyörű, fekete szárnyak, elkezdtek kissé sután csapdosni. Yuki fogait összeszorítva próbálta lelassítani az esési sebességet. Pokoli fájdalmasan, de sikerült neki. Mikor már majdnem a földszintre értünk, hirtelen elájult. Zuhantunk egy kicsit, majd egy nagy hátreccsenéssel a részemről, földet értünk. Mikor kinyitottam a szemem a por még mindig ott kavargott az épületben. Nagynehezen felültem Yukival az ölemben, majd elkezdtem körülnézni. Yukit finoman mellém fektettem. Nemsokára a por kezdett leülepedni. Ekkor vettem csak észre, hogy körülöttünk mindenki eszméletlen. Mostmár felismertem mindenkit. - Lavi, Allen, Crowlei-sensei, Akira-sensei, Miranda kisasszony! – próbálgattam szólítgatni őket. Mindhiába. Senki sem válaszolt. Könnyek gyűltek a szemembe. Kétségbeestem a tehetetlenségem miatt. - Válaszoljatok! – sipítoztam elfúló hangon. Körülöttünk egyre nagyobb tócsát hagyott a vérük. Tenni akartam valamit, de nem tudtam, mit tehetnék. Így hát, tehetetlenül bámultam mindenkire. - Ki vagyok én? Egy senki… Még erőm sincsen, hogy segíteni tudnék rajtuk… miért… miért nem... nem tudok semmit sem tenni!!! - ezek a gondolatok jártak a fejemben, mikor egy zöld fényre lettem figyelmes. A csuklómon Lavi fejpántja élénk zölden virított, majd hirtelen a csuklómba ivódott. Nemsokára jóleső melegség öntött el. Már nem féltem semmitől. Éreztem, ahogyan az a valami energiát ad nekem. Becsuktam a szemem, majd felálltam, s egész testem élénk zölden világított. Lágyan megemelkedtem a padlóról. Engedtem, hogy az energia áthassa mindenem. Valósággal belebizseregtem az érzésbe. Fölfele fordítottam mindkét tenyerem, s hamarosan egy kard jelent meg a kezemben. Pengéje éles és hibátlan. Markolata finom anyagból volt, mely biztosította viselője számára a tökéletes használatot. Testem még mindig zölden ragyogott. Külsőm elkezdett más alakot felvenni. Hajam fekete lett, szemem színe éles, kék színben pompázott. Gyönyörű fekete ruha jelent meg rajtam, melynek alja fodrozott és mini. Mikor befejeztem az átváltozást, leereszkedtem a padlóra, majd ezt kiáltottam: - Innocence! Tedd meg a társaimért, amit kell! – úgy éreztem, mintha ezt nem is én mondtam volna. Nem tudtam, mit jelent az az innocence, csak ezt tudtam: Meg kell gyógyítanom mindenkit. Így is tettem. Erőmet a kardba koncentráltam, majd elindultam. Mindenkibe belehasított a penge. Egy pillanat múlva mindenki lebegni kezdett a padlótól pár centiméterre. Mind elkezdtek velem együtt zölden virítani a sötét, poros aulában. Átéreztem mindenki fájdalmát, és egy pillanatra a gondolataikat is láttam és hallottam. Ijesztő volt. Sebeik rekordsebességgel gyógyultak be, de az eszméletüket még mindig nem nyerték vissza. Hamarosan befejeződött a gyógyulás, és már nem világítottak, mint egy lámpás. Szépen visszaereszkedtek a padlóra, míg Én a következő lépésben kinyitottam a szemem, s ösztönösen elindultam a szörny felé. - Bújj-bújj leányka! Itt van Tzoki a 3-as szintű akuma, aki meg akar kínozni! – nevetgélt a szörny, közben lassan leereszkedett az iskolába. Csakhogy Én már nem tartózkodtam bent: - Itt vagyok! Ne keress! – ugrottam ki a bejárati ajtón közben felfelé szárnyalva. Gonosz mosolyra húztam a számat, majd megálltam pont előtte.  - Gyere, csak ha mersz! Én készen állok! – mondtam magabiztosan. Kinyújtottam egyik karomat, majd merészen beintettem neki egyet. Az akuma gonosz kacajjal támadást indított felém. Én mindet hárítottam. Hirtelen az akuma mögé kerültem, és nagy csatakiáltás közepette belevágtam a pengémmel. A szörny fájdalmasan felüvöltött. Kis híján félbevágtam, de még így is életben maradt. Milyen kár… De aztán a sebhelye sisteregni, bugyborékolni kezdett. - Te nyomorult kis… - mondta fenyegetően, majd megindult felém. Én csak intettem neki, hogy jöjjön csak, ha mer. Mert is támadni. Fölém kerekedett majd rám csimpaszkodva a betonba vágott. Hirtelen eltávolodott tőlem, majd éles, csaknem visító hangon elkezdett kacagni, míg én a fogamat szívva próbáltam újból összekaparni magam. Egy pillanat múlva felkeltem a földről, majd támadást indítottam felé: - Te mocsok! Most megkeserülöd, hogy merted bántani őket! – sisteregtem, közben erős kardcsapásokat mértem rá. Persze Ő mindet hárította. Miért is ne? Hirtelen Kanda jelent meg mellettem, mikor én épp a szörnyre támadtam. Kandát találtam el a szörny helyett. Yuu, mintha csak egy ágyúgolyó lenne, csapódott bele a betonba pár emelet magasról. Az akuma ismét elkezdett hangosan hahotázni. Erre én jobban bedühödtem, és úgy támadtam neki.     - Jaj ne már… Ayano leszedi a fejemet. Már megint kések! – aggodalmaskodott magában Natsumi miközben a suli felé futott. Mikor odaért, lihegve nézett körül, de sehol sem látott engem. Meglepetten állt, miközben észrevette, hogy az iskola egy része romokban áll és a betonba bele van süppedve Kanda. - Itt meg… mi a fene történt? – mondta, majd megrázta a fejét, hátha felébred. Kijózanodva odasietett Yuuhoz. Szegény nem volt eszméleténél. Nat megnézte a pulzusát, majd a telefonjáért nyúlt, hogy hívja a mentőket. Épp tárcsázta a számot, mikor tőle 10 méterre a földbe csapódott a szörny, majd nemsokára a számára még ismeretlen lány teljes erővel beledöfte kardját az akumába. Tzoki hatalmas üvöltéssel, szitkozódással meghalt és porrá lett. - Végre… megöltelek Tzoki akuma… - mondtam gyenge, de elégedett mosollyal, majd elájultam. Kardom eltűnt és elkezdtem visszaváltozni. Natsumi ledermedt a félelemtől, s közben a telefonját kiejtette a kezéből. Nemsokára felém indult. Már teljesen visszaváltoztam. Boldog mosoly ült ki az arcomra, miközben mozdulatlanul feküdtem a démonporos betonon. Nati nem tudta mire vélni ezt. Nyílni kezdett az iskola bejárata. Allen lépett ki elsőnek a bejáraton, utána Crowlei-sensei, majd a többiek is. Utolsónak Lavi és Noboyuki lépett ki. Mindenki megállt mikor látták, hogy ott heverek Nati előtt, és nem mozdulok. Natsumi tágra nyílt szemekkel bámult rám, majd kicsit összeszedve magát lehajolt hozzám és elkezdett ébresztgetni. Semmi hatása sem volt. Hirtelen mindenki körém gyűlt: - Mi történt vele Natsumi? – kérdezte Lavi aggódó tekintettel - N-nem tudom… Hirtelen más alakban ledöfött valami izét aztán visszaváltozott vagy mi… - mondta el-elfojtott hanggal Nati - Mindenesetre, vigyük el innen minél hamarabb – szólt bölcsen Allen, majd felvett a karjaiba.     Mikor kinyitottam a szemem egy ismerős szobát láttam ugyan, de nem az enyémet. Natsumi, Allen és Lavi nagy, kerek szemekkel néztek rám. Nat szemébe könnyek gyűltek, majd rámvetette magát. Én nem tudtam, hogy miért teszi ezt, és azt se, hogy egyáltalán mi folyik itt. Így csak bámultam, mint birka az újkaput. - Végre magadhoz tértél, gyönyörűséges Csipkerózsikám? – kérdezte Lavi lágy mosollyal az arcán. Hogyhogy magamhoz tértem? Mi történt ezekkel? Talán álmodom? - Ayano! Úgy… úgy örülök, hogy semmi bajod! – szipogott az ölemben Nat. - Miért kéne, hogy bajom legyen? Egyáltalán miért vagyok itt? Miért vagytok ti is itt? Talán, történt valami? – tettem fel sorban a kérdéseket, mire ők csak még furcsábban néztek rám. - Semmi sem történt, csak már vagy 6 napja kómában vagy, de ne aggódj miatta! Csak egy kis szundi az egész! – vágta hozzám a legmogorvább hanggal Kanda-Drága, közben az ajtófélfát támasztva. Nem lehet igaz, hogy alig ébredek fel, ő máris felhúzza az agyam. - Ni csak, ni csak. Itt van Pökhendi-Pocok uraság. Hogy szolgál az egészsége? Remélem rosszul – vágtam Én is vissza amennyire álmosságom engedte. Kanda fújt egyet, majd sarkon fordulva kiment a szobából. Hirtelen mindenki elkezdett nevetni. - Na de Ayano! Ezt az oldaladat még nem is ismertem. – nevetett Natsumi. - Ejnye-ejnye. Így bánsz szegénnyel miután úgy megsebesítetted? – mutogatott az ujjával Allen. - Miért? – mosolyodtam el Én is. – Megsebesítettem? Ha az egójára gondolsz, azt tudom. - Nem-nem. Te nem is emlékszel rá, hogy mi történt a sulinál? - Nem. Odamentem a sulihoz ma délután és most itt találom magam – válaszoltam egyszerűen, mire ők már megint ijedt tekintettel meredtek rám. - Mi-mivan?  - Az van, te kis hisztis liba, ahogyan már mondtam: te-6-napig-kómában-hevertél-itt – jött beljebb Kanda közben jól artikulálva az utolsó szavakat. Mivel még mindig nem akartam hinni Yuu-nak, ezért Natira, majd a Lavi-Allen párosra néztem, de ők csak bólintottak egyet. - Juj – nyögtem ki hirtelen. Egy pillanat múlva eszembe jutott valami: - Nat! Hány óra van? - Hát… őőő… áhh, megvan! Este 7 óra. – Én hirtelen felpattantam az ágyból, majd elindultam volna kifelé a szobából, mikor észrevettem, hogy nincs rajtam más, csak egy melltartó és egy alsónemű. Mindenkinek elkerekedett a szeme. Lavi orrából folyt a vér, Kanda és Allen pirult, mint a vadalma. Mikor rájöttem a helyzet „cikisségében” gyorsan össze-vissza raktam a kezemet a testemen, majd sikítva kiviharzottam a szobából. Mikor kiértem a szobából, és úgy véltem már senki sem láthat meg, akkor vettem észre, hogy Nat apukája pirulva, vérző orral bámul rám. Ismét egy sikítás, majd végre megtaláltam a fürdőszobát. Nagy szerencsémre nem volt ott Natsumi bátyja. Ha még ő is ott lett volna, hát… én nem tudom mi lett volna ott… - Ayano! Itt vagy? – hallottam Nat hangját az ajtó túlsó oldaláról. - Igen, itt vagyok. Bejöhetsz – feleltem, majd Natsu belépett az ajtón ruhákkal a karján. Becsukta az ajtót maga mögött és mellém állt. - Ez nagyon gáz volt – kezdett el hahotázni hirtelen. - Tudom – pirultam el, majd kezdtem én is nevetésbe. – Képzeld el, az még nem volt elég nekem. Még apukád is meglátott… - Na ne! Tényleg? – nevette el magát újra velem. - Igen. Gondolhatod. Még az volt a szerencsém, hogy a bátyád nem tartózkodott itt. - Hát igen. Amilyen perverz Sibuya, biztos neked esett volna. – mondta kuncogva miközben Én felöltöztem. - Köszi a ruhákat. Majd holnap visszaadom. Amúgy anyunak mit mondtatok? - Azt mondtam neki, hogy a családom többi tagja elutazott egy hétre és ezért marasztaltalak. - Ez érdekes… - Mehetünk? Valaki vár lent téged – kacsintott, majd otthagyott. Én elindultam lefelé a lépcsőn, majd nagy meglepetésemre egy nem várt személy érkezett hozzám: - Hát te? – meredtem rá látogatómra - Szia Ayano-chan. Örülök, hogy láthatlak. – mosolygott rám Ő.