Megdönthetetlen bizonyíték

 Megnyugtató csend volt körülötte. Már amennyire egy erdőben lehet csendről beszélni...
  Fogalmazzunk inkább úgy, a nagyvárosok ezerféle zajához szokott fül számára ez csendnek minősült.
  Örült, hogy annak idején meg tudta venni ezt a kicsi erdei házat, és minden évben két teljes hetet itt tudott tölteni. Ezt az évi két hetet kutatással tölthette. Ízig-vérig realista volt, két lábbal állt a földön, nem hitt a csodákban, és csak azt fogadta el valóságként, amit ő maga is megtapasztalt. Titokban azért reménykedett abban, hogy egyszer UFÓ-kkal találkozik, vagy esetleg kísérteteket lát. Jó, persze azért ez nem jelentette azt, hogy például egy foszlott húsú, undorító zombival akart volna találkozni a legközelebbi kanyarban, vagy esetleg kipróbálta volna, milyen érzés, ha egy vörösszemű vámpír épp az ő nyakát akarja megkóstolni hegyes, vértől csöpögő szemfogaival.
  Nem, nem mazochista volt, csak egy kíváncsi író. Azt szerette volna átélni, legalább egyszer, mit érezhet egy ember, amikor valami olyasmibe botlik, aminek létezését addig elvetette. Egyszerűen csak bizonyítékot akart, hogy aztán lelkesen írhasson róla másoknak, és saját tapasztalataira támaszkodva más hitetleneket is meggyőzzön. Olyan makacs hitetleneket, amint amilyen most ő maga.
  Bizonyítékot akart! Akárhonnan! Mondjuk megtette volna egy magától meggyulladó csipkebokor, de szerényen beérte volna egy szürkebőrű, pirosszemű sötét elffel, vagy egy nagyszakállú, törpesipkás aprócska szerencsemanócskával is, mindegy, hogy mi, csak olyasmi legyen, aminek egyáltalán nincs létjogosultsága a tudomány mai állása szerint!
  Egész nap járta az erdőt, szégyenlősen laza köpenye alá rejtve pisztolyát, melyben egyetlen darab ezüstgolyó ücsörgött évek óta türelmesen, várva, hogy gazdája egyszer végre rálel egy vérfarkasra...
  Estefelé még mindig odakint bolyongott, mind reményveszettebben. Mintha a természet minden lénye összeesküdött volna ellene, mert nem hogy különleges lénnyel nem találkozott, de még egy átlagos nyuszika farkincája végét sem látta! Hallott ugyan távoli zajokat, csörtetést, de sosem abból az irányból, amerre tartott, hanem amerről éppen jött! És hiába fordult vissza azonnal, a csörtetés megszűnt, mire elérte volna a hang forrását.
  Az utolsó estén, amit itt töltött, kedvetlenül könyökölt ki a ház ablakán, és bámulta a fák törzsét, melyen ezüsként csordult végig a hold fénye. Holnap hazamegy, és újabb teljes évet kell várnia arra, hogy idejöhessen. De már nem is volt olyan biztos abban, hogy érdemes idejönnie.
  - Nemsokára éjfél! - szólalt meg egy rekedt, mély hang a közvetlen közelében, olyan váratlanul, hogy az író majd a nyelvét harapta el ijedtében. Hiába meresztgette azonban a szemét, semmit nem látott.
  - Ki vagy? Hol vagy? - tolultak ajkára a kérdések.
  - A szomszédod vagyok. Itt élek már hosszú évek óta az erdőben.
  - És miért nem láttalak még?
  - Mert csukott szemmel jársz a világban, azért - hangzott a bölcs válasz.
  - Nem értelek. Miért járnék csukott szemmel?
  - Mert nem akarsz szembenézni a valósággal.
  Az írót elfutotta a méreg:
  - Azt mondod, nem akarok szembenézni a valósággal? Hisz azt teszem, mióta élek! Pedig én épp olyan dolgokat akarok látni, amik a valóságban nem léteznek!!!
  - Semmit nem fogsz látni - mondta a láthatatlan szomszéd higgadtan. - Mert csak a valóságban hiszel, ezért nem látod azokat a dolgokat, amelyek körülötted vannak, csak épp a valóság határain kívül. Ha a nem valóságos dolgok létezésében is annyira hinnél, mint a valóságos dolgok létezésében, akkor azt is láthatnád, amire annyira kíváncsi vagy.
  - Nem értem a nyakatekert logikádat! - rázta fejét az író. - Ha valami létezik, akkor azt látni is lehet, ha meg nem létezik, akkor nincs is mit látni, nem így van?
  - Nem. Gondolj azokra, akik például vakon születtek. Van joguk ahhoz, hogy kijelentsék: a világ nem létezik a látók által ismert formában, csak mert ők nem láthatják?
  - Ez igaz - ismerte el az író. - Attól, hogy valamiben nem hiszünk, az attól még létezhet. Legalábbis azok számára, akik hisznek benne - tette hozzá gyorsan. A láthatatlan szomszéd megköszörülte torkát:
  - No látod, ez a baj veled is.
  - Honnan tudod, hogy mi a baj velem?
  - Tudom - mondta egykedvűen a szomszéd.
  - No akkor ki vele!
  - Olyan lényeket akarsz látni, amelyeknek a létjogosultságát sem ismered el. Dehát hogyan akarod látni őket, ha még annyi esélyt sem adsz nekik, hogy megelőlegezd ezt az egy szót: "talán" mégis léteznek...
  - Hát hogy mondhatnám, hogy "talán", ha egyszer nem léteznek! - fakadt ki az író bosszúsan. - Évekkel ezelőtt azért vettem meg ezt a házat, mert olyasmiket hallottam, hogy ebben az erdőben időről időre titokzatos lényeket látnak az emberek, erre idejövök, és még egy balszerencsemanócska bajuszkája szálát sem láttam, szóval biztos, hogy itt semmi sincs, csak rémüldöző gyávák költötték ezeket a hihetetlen mendemondákat, akik még a saját árnyékuktól is megijednek! Bizonyítékot akartam szerezni arra, hogy titokzatos lények léteznek, de csak arra szereztem bizonyítékot, hogy nem léteznek!
  - No látod, ezért nem fogunk mutatkozni előtted ezután sem. Még a végén velünk is elhitetnéd, hogy nem létezünk... - és a kentaur - ledobva a láthatatlanság köpenyét - komótosan elkocogott karcsú lólábain.