A történet, egy 18 éves lányról szól, aki Forksba költözik, és rögtön szerelembe esik. Innentől kezdődnek a bonyodalmak, a vámpírokkal, és a vérfarkasokkal. Jó olvasást. :) Remélem tetszeni fog. :)
 ______________________________________

 Minden azon a napon kezdődött, amikor Forksba költöztem. Amint megérkeztem ide, tudtam, hogy nem fogom magam jól érezni itt, mivel mindig esik az eső, és olyan szomorkás az idő. Én pedig a napfényt szeretem, de sajnos nem maradhattam Miamiban, mert egy az, egyedül nem tudtam volna gondoskodni magamról, kettő nem is bírtam volna ott élni tovább. Amióta meghaltak a szüleim és a tizenhárom éves húgom, azóta menekülök arról a helyről, ahol leéltem eddigi életemet. És most itt vagyok Forksban. Ebben a városban él az egyetlen rokonom. Mary, akivel sajnos eddig nagyon ritkán találkoztam, de annál inkább szeretem. A nagynénikém szerint hamar megkedvelem majd az itteni életet. Ebben persze én kételkedtem, viszont az hogy „minden” zöld itt, az tetszett. Amint megérkeztünk újdonsült otthonomba, rögtön elkezdtem kipakolni a bőröndömből.
- Melanie, kész vagy a pakolással? – kérdezte Mary.
- Már majdnem kész vagyok – válaszoltam, és a helyére tettem az utolsó felsőmet, majd a fürdőszobába vittem a fogkefémet. Ezután leszáguldottam a lépcsőn, és láttam, hogy már meg van terítve az asztal, és hogy Mary nagynénikém már szedi is a tojásrántottámat.(Ami mellesleg a kedvenc ételem.) Leültünk enni, és miután megettem az adagomat, még lent maradtam beszélgetni vele.
- Akkor holnaptól már hivatalosan is a forksi gimibe járok? –kérdeztem fanyarul.
- Igen, remélem tetszeni fog. 
Ja persze, ki ne örülne annak, ha a költözése második napján már az új gimibe kelljen járni. Mondhatom remek.
- Na szerintem én elmegyek lefeküdni, mert eléggé álmos vagyok. Kimerített a repülőút.
- Jól van. Jó éjszakát.
- Jó éjt.
Majd felmentem a lépcsőn, ami eléggé rozoga volt így minden lépésemet egy nyikorgás kísérte. Felértem a szobámba, amit még szemügyre sem vettem igazából. Ahogy belépek szemben velem, van egy hatalmas franciaágy, mellette egy éjjeliszekrény, rajta egy lámpával. Az íróasztalom a bal sarokban van, amin van egy laptop. Bár szerintem nem fogom sokat használni. Nem vagyok az a számítógépezős típus. Az íróasztalom mellett van egy puff. A szoba jobb sarkában van egy ruhás szekrény. A szőnyegem fehér színű, ami jól passzol az almazöld falakhoz, amelyen díszeleg pár festmény. Az egyik nagyon elnyerte a tetszésemet. Az, amelyiken egy párocska látható, amint fogják egymás kezét és sétálnak a naplemente felé. Gyönyörű látvány. Sokszor ábrándoztam róla, hogy egyszer én is így fogok járkálni valakivel. Igaz eddig volt három fiúm, de semelyikük nem volt az a „naplementében-járó-romantikus-típus”. Bár lehetett volna több (talán még romantikus) fiúm is, mert a lányok körében végül is szépnek számítottam, de én akkoriban inkább a „macsóbb” fiúkat kedveltem. De amióta ez a szörnyű baleset történt a szüleimmel, azóta inkább visszahúzódóbb típus vagyok. Egyébként szőke, nyílegyenes, hosszú hajam van, fehér bőröm, és sötétzöld szemem, amit nagyon szeretek. Az az egyetlen részem, amit kifejezetten imádok.
- Héj, Mel, te még mindig ébren vagy? Már fél tizenkettő. Menj és feküdj le, mert nem fogsz bírni, felkelni. És nem szeretném, ha elkésnél az első napodon az iskolából – szólt Mary, mert én teljesen elfeledkeztem az időről.
- Jó persze, máris lefekszem, csak előtte gyorsan letusolok.
Amint kimondtam már mentem is a fürdőbe, ami elég kicsi volt, csupán egy mosdókagyló, egy zuhanyzó és egy WC volt a helyiségben. Bevittem a törülközőmet, egy pólót és egy rövidnadrágot, amit befogtam pizsamának, és már álltam is a forró zuhany alá. Nagyon jólesett a meleg víz, teljesen ellazított. Sokáig álltam a zuhany alatt, majd gyorsan felöltöztem, és már bújtam is az ágyba.
Aznap éjjel nagyon jól aludtam. Reggel teljesen kipihenten keltem fel. Reggel fél hat volt, de Mary már nem volt otthon, gondolom elment dolgozni.
Én elmentem gyorsan tusolni, utána felvettem egy répa farmert, és egy adidasos pólót, ami a kedvencem volt. Általában nem szoktam sminket használni, de most egy kicsit kihúztam a szememet szemceruzával, ami kiemeli azt, és már mentem is le reggelit készíteni magamnak. Mivel nem igazán tudtam még, hogy mi hol található, ezért inkább csak egy tál müzlit ettem. Amire elkészültem mindennel fél hét volt. Úgy gondoltam ideje elindulni az iskolába, és mivel nem volt olyan messze, úgy döntöttem gyalog megyek. Útközben persze találkoztam pár diákkal is, akik kicsit megnéztek. Héj. Lehet, hogy új vagyok, de azért még nem illik így bámulni... gondoltam. Bár a suliban is így fognak nézni szóval meg kellene szoknom. De azért mégis irritál kicsit. De istenem, kit nem? Amikor megérkeztem az iskolába, máris találkoztam a nem kívánt kíváncsi szempárokkal. Páran megbámultak, de voltak, akik csak átnéztek rajtam. Gondoltam illendő lenne valami útbaigazítást kérnem, ezért elmentem a recepcióhoz, amit könnyen megtaláltam, mert egy kis épületre nagybetűvel ki volt írva, hogy „RECEPCIÓ”… még a vak is megtalálná. Bementem, ahol egy kissé idegesnek tűnő férfi fogadott. Azzal megkaptam az órarendemet, az iskola térképét, meg sok más papírt is. Az első órám fizika volt… Remek. Utálom a fizikát. Mindig is utáltam, és mindig is fogom. Sosem értettem igazán.
Amint beléptem az osztályba, máris láttam a kíváncsi szemeket. A tanár magához intett, én pedig örültem, hogy nem kell odanéznem az osztályban ülő diákokra. - Nos te lennél Melanie, Melanie Brings ugye? Az új diák.
- Igen tanár úr. Üdvözlöm.
- Csendet az osztályba – azzal mindenki elhallgatott, és mindenki csak RÁM nézett – ő itt Melanie Brings, az új diák, kérlek legyetek kedvesek vele. – Utána egy üres pad felé intett, én pedig ebből azt vettem le, hogy oda üljek. Szerencsére nem volt padtársam, így legalább ezen az órán egyedül ülhetek.
Az óra nagyon lassan akart eltelni. Naná, hogy máshogy? Hiszen ez fizika… Méghozzá pluszba az óra megkezdése után 10 perccel betoppant egy szőke, rövid hajú, fiú, aki épp elkésett. És ugye én azt hittem, hogy nincs padtársam. Hát richtig, hogy ez a fiú ült le mellém.
- Hello – köszönt a fiú – én Adam vagyok. Te biztosan az új lány vagy.
Kicsit meglepett, hogy ilyen kedves, és hogy leszólított. Eddig még senki nem tette meg.
- Öö. Szia. Igen. Melanie Brings vagyok. Örvendek – mondtam nyögdécselve.
És ennyi volt a beszélgetés. Ez után az óra után volt még öt órám, ahol újra bemutatkoztam az osztály előtt, ismét volt padtársam, ismét lassan teltek az órák, mire az ebédszünetre került a sor, már alig vártam, hogy hazamenjek. Kerestem üres helyeket, ahol egymagam megehetem az ebédemet, persze sikertelenül, és mivel nem ismertem senki mást, csak Adamet, ezért megkérdeztem tőle, hogy leülhetek-e hozzájuk.
- Szia Adam. Adam ugye? Na szóval azt szeretném kérdezni, hogy leülhetnék a ti asztalotokhoz, mert senkit nem ismerek innen és nem akartam máshoz menni.
- Szia Melanie. Persze ülj csak le mellénk. És hogy tetszik az iskola?
- Hát még meg kell szoknom. Elég furcsa egyelőre – mosolyogtam rá a fiúra.
Adam visszamosolygott rám, de máris lekötötte, egy most érkező lány a figyelmét, aki le is ült mellé. Adam megcsókolta a lányt, ebből gondoltam, hogy a barátnője.
- Szia édes – mosolygott a lány a fiúra.
- Szia, Katy – majd megpuszilta az arcát.
Jó volt őket látni, amilyen aranyosak voltak együtt. Bár nekem is lenne egy lovagom, aki alig várja, hogy találkozzunk, aztán csókkal köszöntene.
Ezeket a gondolatokat gyorsan elkergettem, amikor rájöttem, hogy a lány engem néz.
- Ki ez? – kérdezte.
- Ó bocsánat, még be sem mutatkoztam. Melanie Brings vagyok.
- Katy Worne, örülök – mosolygott a lány.
Ennyi volt a beszélgetésünk, és miután megettem az ebédemet, már mentem is haza a suliból…
Amint haza értem, nekifogtam a leckémnek, ami nem volt túl sok. A fizikával egy kicsit szenvedtem, de végül győzedelmeskedtem a felett is. És mivel nem tudtam, hogy Mary mikor szabadul a munkahelyéről, ezért úgy gondoltam elmegyek sétálni a városban. Azt hallottam, hogy van itt nem messze egy tengerpart, valahol, La Push környékén. Így hát elővettem a vadonát, új bicajomat, és letekertem La Push-ba
Amint oda értem, tudtam, hogy ez lesz a kedvenc helyem, hogy minden nap ide fogok járni. Nagyon tetszett a látvány. A tenger kék színe, ahogy hullámzott, a némi zöld megcsillanások, amik gondolom az algák miatt voltak. A part mellett lévő sziklák, ahogy körbeölelik az egész helyet. Gyönyörű látvány volt.
Még mindig gyönyörködtem a látványban, amikor hangokat hallottam. Egy csapat fiú száguldott le a partra és a tengerbe vetette magát. Voltak, akik a sziklákról ugráltak, voltak, akik csak úgy belemásztak a partról. Lehettek úgy hatan. Amint észrevettek engem, már duruzsolni is kezdtek, de aztán gyorsan elterelődött a témájuk, mert megint hangosan nevettek. Viszont volt egy fiú, aki se nem nevetett, se nem úszkált, csak állt a parton és nézett maga elé. Szerintem engem sem vett észre... A fiúnak rövid fekete haja volt, bronzszínű bőre, és izmos teste. Alapjában véve, nagyon jól nézett ki. Bár, csak messziről láttam, szóval nem voltam biztos benne.
Ekkor a fiú felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. Gyönyörű barna szemei voltak, amikben elmélyültem. Nem tudtam abbahagyni a szemkontaktust. Végül megerőltettem magam és levettem a fiúról a szememet.
- Héj Zack. Nem jössz? Pont jó a víz – szólt oda neki egy lány.
Egy lány? Eddig nem is vettem észre, hogy van köztük egy lány. Hogy került oda? Jó ez hülye kérdés volt. Biztos, amíg a fiút néztem, addig belement a tengerbe.
- Most nem megyek Liza. Bocsi – mondta Zack, azzal rám nézett.
Én pedig rögtön elfordítottam a tekintetemet. Majd halk lépteket hallottam közeledni felém. Felkaptam a fejemet, és láttam, hogy Zack közelít hozzám.
- Bocsi, leülhetek? – kérdezte mosolyogva.
- Öm. Persze, ülj csak le - mosolyogtam én is rá.
Most, hogy megnézem így közelről is nagyon jól néz ki.
- Az én nevem Zack Long. Téged hogy hívnak? – kérdezte tőlem, én pedig nem hittem a szememnek.
Ez a helyes fiú hozzám beszél.
Nem is tudtam megszólalni, de amikor észrevettem, hogy válaszra vár, akkor kinyögtem.
- Én Melanie Brings vagyok.
- Ó igen, már hallottam róla, hogy Forksba költözött egy újabb Brings. Gondolom te vagy az új lány. Mary-nél laksz ugye? – ez nagyon meglepett.
Honnan tud rólam ennyi mindent?
- Igen, Mary a nagynéném.
- És hogy-hogy egy ilyen helyes lány lejött La Pushba?
Jól hallottam, vagy csak a fülem káprázik? Azt mondta, hogy helyes?
- Meg akartam nézni a tengerpartot. És nem csalódtam benne, hiszem gyönyörű. Bárcsak sütne a nap…
- Hát arra várhatsz, mivel ezen a környéken elég keveset süt a nap.
- Igen azt tudom. De azért reménykedni csak szabad – nevettem rá a fiúra, mire ő visszaevetett.
Még csak most vettem észre, hogy kezd lemenni a nap. Eszembe jutott Mary, hogy már biztosan aggódik értem. Indulnom kéne.
- Na szerintem én megyek, mert Mary már biztosan halálra aggódja magát – mondtam Zacknek.
- Rendben. Látlak még? – kérdezte reményteljes hangon.
- Talán – mosolyodtam el ravaszul.
- Esetleg holnap? Ugyanitt? – kérdezte mosolyogva.
- Holnap hat órám lesz, de szerintem utána eljövök megint.
- Itt foglak várni – mosolygott a rám a fiú.
Úgy éreztem táncolni, sikítani és még pár ilyen dolgot tudnék csinálni, annyira örültem. Komolyan elhívott randizni?
 Nagyon jól éreztem magamat.
A hazafelé út úgy röpült el, hogy el sem hiszem. Fél órán keresztül bicajoztam, La Pushtól, de két percnek tűnt. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Akkor eszméltem fel, amikor már otthon voltam. Otthon... még nem igazán mondhatom ezt, mert még csak második napja lakok itt.
Amint bevittem a bicajt a garázsba, megláttam a piros Toyotát, tehát Mary már itthon van. Remélem nem nagyon aggódott miattam.
Amint beléptem az ajtón már le is támadott.
- Hol jártál? Este fél nyolc van, és én nem tudtam hol vagy – kérdezte aggódva.
- Bocsánat, hogy ilyen későn értem haza, csak szét akartam nézni Forksban és lenéztem, La Pushba is. És hát... Elment az idő. Sajnálom – mondtam bűnbánó arckifejezéssel.
- Jó semmi gond, csak ha elmész, akkor legalább hívj fel telefonon, hogy mikor jössz haza.
- Persze, és sajnálom még egyszer.
- Na akkor ezt megbeszéltük – mosolyodott el – nem vagy éhes?
Abban a percben, amikor kimondta, megkordult a gyomrom.
- Azt hiszem ez elég válasz a kérdésemre – nevetett fel én pedig vele nevettem –, de mivel nincs itthon semmi olyan ennivaló, amit meg tudnék csinálni, ezért nem lenne gond, ha elmennénk, kivételesen, egy étterembe?
- Ez egy jó ötlet – mosolyodtam el – Csak várj egy kicsit, rendbe hozom magam és már mehetünk is.
- Rendben. Én is átöltözök stb.
Felszaladtam a szobámba, és gyorsan előkaptam valami alkalmibbat, mert, hát az ember csak nem mehet egy farmerba és egy adidasos pólóba, egy étterembe. Keresgéltem a szekrényemben valami ruhát, és találtam is egy megfelelő selyem, fekete répa nadrágot, amihez felvettem egy tengerkék színű, kivágott felsőt. Utána bementem a fürdőszobába, lemostam a festékemet, majd újra kihúztam a szememet és egy kevés, bézs árnyalatú szemhéjfestéket tettem a szememre. Mire elkészültem, már Mary is lent várt rám.
- Na, csipkerózsika kész vagy már? – kérdezte tőlem, mire én leszáguldottam a földszintre.
- Friss és üde, na meg éhes. – nevettem el magamat, amikor ismét meg kordult a gyomrom. Ezen már ő is nevetett.
Mary is eléggé kicsípte magát a megszokotthoz képest. Most volt rajta egy fekete nadrág, egy egyszerű, de mégis nőiességét megmutató tunika, ami nagyon jól mutatott a fekete hosszú hajával. Nem sok festéket használt, bár szerintem a kevesebb néha több. Ugyanúgy kivolt húzva a szeme, mint az enyém, és egy kevés barna szemhéjfesték volt a szemén. Alapból nagyon fiatal a nagynéném, harminc éves, de most úgy nézett ki mintha az ikertestvérem lenne.
- Nos, indulhatunk Mel?
Ha ezt a becenevet hallom, mindig anyukám jut eszembe. Ő szólított mindig úgy, hogy Mel. Ettől kicsit elkalandoztam, és arra észleltem, hogy Mary csettintget az orrom előtt.
- Héj, Melanie, hallasz?
- Ja, persze, bocsi csak elkalandoztam.
- Na, akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva.
- Persze – azzal felkaptam a táskámat, ő is az övét és már mentünk is a kocsihoz. Az étterem, ahová mentünk Port Angelesben volt. Amint odaértünk, láttam hogy ez nem olyan kis étterem, amire számítottam. Legalább négy csillagos lehetett.
- Csillagfény étterem – olvastam le az étterem nevét.
- Csodaszép, nemde? Életemben kétszer jártam itt, de mindig elvarázsol. Majd meglátod, hogy belülről is ugyanolyan szép mint kint.
- Az – válaszoltam mosolyogva a kérdésére.
Amint beléptem az étterembe, máris elkápráztatott a látvány. A pincér rögtön fogadott bennünket.
- Jó estét. Foglaltak asztalt?
- Jó estét. Igen. Mary Brings néven – aha... Szóval nem csak most találta ki, hogy vacsorázzunk étteremben.
- Igen megvan. Kérem, kövessenek – követtük és elvezetett minket egy kétszemélyes asztalhoz, ami pont az ablak mellett volt. Gyorsan rendeltünk valami ételt és italt. Amint elment a pincér megkérdeztem Marytől hogy:
- Ugye nem csak most találtad ki, hogy étteremben vacsorázzunk? – néztem egy féloldalas mosollyal az arcomon.
- Hát átláttál rajtam. Nem. Egyszerűen olyan szívesen mentem volna étterembe – duzzogott és kiöltötte rám a nyelvét. Néha tényleg úgy tud viselkedni, mint egy gyerek. Én pedig csak nevettem.
Amint megvacsoráztunk már mentünk is haza. Fél óra alatt otthon voltunk. Én gyorsan elmentem lezuhanyozni és már le is feküdtem, aludni.
- Jó éjt Mary. – Kiabáltam le, az emeletről.
- Jó éjt Mel.
 Kicsit izgatott voltam a holnapi „randi” miatt, de mivel nagyon fáradt voltam, rögtön el is nyomott az álom.