[5-1]
- A bátyád aligha tud valamit. - A férfi megkeményítette a hangját. A kislány helyében őt is birizgálta volna a kíváncsiság, de nem mondhatott semmit, amíg meg nem érkeznek. A mendemondák láthatólag máris elkezdtek terjedni. - Különben is, a gonoszság viszonylagos fogalom.
A kislány nem felelt. A férfi kikerült egy jókora gödröt a fekete földúton, és amikor felnézett, messze a fák között a feketeség enyhe vörös árnyalatban játszott. Összeráncolta a homlokát.
- Mikor érünk oda? - kérdezte a kislány. - Nagyon hideg van...
- Elég ebből! - A férfinek ezúttal nem esett nehezére idegességet tettetnie. Narancs és piros színek vegyültek a fagyos éjszakába. - Maradj csöndben, és ne mozdulj innen. Egy kis időre itt kell hogy hagyjalak.
Leugrott a kordéról, és elindult előre az úton. Tudta, hogy a kislány és a szamár egyaránt csodálkozva néznek utána, de nem fordult hátra. Vastag köpenye belső zsebébe nyúlt, és kitapintotta a tőrt, amit azelőtt kapott, hogy elindult volna a küldetésére. Megnyugvás helyett azonban félelme csak tovább fokozódott.
Kiért az erdő szélére, és lepillantott a völgyre. A rémület villámként csapott át rajta. Mintha mindeddig elhessegetett gondolatai váltak volna valóra.
A hatalmas léghajó és körülötte a falu házai lángoltak. Sőt, a tűz átterjedt a fenyvesre is, és ijesztő iramban harapózott felfelé a hegyoldalakon.
|
A kislány megerőltette magát, és kicsit hosszabban beszélt, igaz, nagyon gyenge hangon:
- Bácsi... igaz az, amit a bátyám mondott? Hogy minden egészséges tűzszárnyút megvesz egy gonosz ember, és egy hatalmas léghajóval egy vulkánhoz szállítja őket, hogy ott nagyon erős hadsereget csináljon belőlük? A bátyám azt mondta, hogy a szüleink már idősek, őket azért nem vitték el, őt meg azért, mert sánta? Igaz az, hogy annyi idős gyerekekből akar katonát csinálni, mint én? - gyanakvó és riadt volt.
És elkezdett reménykedni. Ha a bácsi az előbb azt mondta, hogy vele járt a legjobban, akkor biztosan nem adja el másvalakinek, hanem tényleg őt kell szolgálnia. És végül is... igaz, csak reggel indultak el, nem ismeri még nagyon, nem is volt vele különösebben kedves, de nem is bántotta. És azt mondta a falujukban már gazdánál lévő néhány fajtársa, hogy az már jó jel. Hogy aki nem bántja, azt nagyon becsülje meg. És ő ezt szeretné. Ő tényleg elhatározta, ha ez a bácsi nem adja tovább, ha nem bántja, akkor meg fogja becsülni, és tisztességgel fogja szolgálni. Majd... ha lesz hozzá ereje...
|
Az erdő kopasz fái végleg beleolvadtak a hideg sötétségbe. A férfi leemelt egy olajlámpást a kordé fogantyújáról, és meggyújtotta. A gyenge fény éppen hogy csak megvilágította a fagyott, keréknyomos utat.
A férfi hallotta, amint a kislány megmozdul a szalmazsákon, de nem fordult hátra. Az út túlságosan lekötötte a figyelmét, és különben sem számított arra, hogy beszélni fog. Amióta elhagyták a várost, a gyerek rá se nézett, mintha kívül esne a a világán. Rövid mozgolódás után azonban erőtlen, vékony hang szólalt meg a ponyva alól.
- Haza akarok menni.
A férfi erősebben szorította a gyeplőt. Általában ez volt a gyerekek első mondata, de előfordult az is, hogy az anyjukat akarták látni, vagy megkérdezték, hova mennek.
- Már nem mehetsz haza többé - mondta, továbbra sem fordulva hátra, erőltetett közönyösséggel. Nem akarta, hogy a gyerek bármennyire is kötődjön hozzá, hiszen hamarosan ő is kilép az életéből. - Megvettelek, az én rabszolgám vagy.
Elfojtott nyöszörgés hallatszott hátulról. A férfi megvakarta a homlokát. Hiába próbált, végül mégse tudott ellenállni annak, hogy kedves legyen a kislánnyal.
- Ha nem én veszlek meg, megvett volna más. Hidd el, velem jártál a legjobban.
|
Egy hideg, téli délutánon, amikor már jócskán elkezdett sötétedni, egy csacsi vontatta, leponyvázott kordé döcögött a fekete, fagyos földön. A bakon egy hatvan év körüli férfi ült, vastag, sötétzöld köpenybe burkolózva. Fején ugyanolyan színű, már foszladozó karimájú posztó kalap, aminek a csúcsa kissé lekonyult. A kor és a gondok már igencsak kezdték nyomukat láttatni szigorú arcán, rövidre vágott haja, bajusza is erősen mákosodott.
A szekéren vékony szalmazsákon egy kilenc esztendős kislány feküdt. Reszketett a hidegtől, és fájdalmasan nyöszörgött. A férfinek majd' megszakadt a szíve, ahogy hallgatta. De tudta, hogy ez szükséges, s hogy ő nem tud ellene mit tenni. A gyermeknek most nőtt a szárnya. Meglehetősen vézna volt, halovány bőrű, fekete hajú, fekete szemű teremtés. Hiába lenne az ő fajtája talán a legerősebb mind között, aki a Tűzszárnyúnak születik, már gyermekkorától rabszolgának számít. Ez a kicsi is. Karján ott az elbájolt karkötő, ami ezt jelzi. S erejüknek köszönhetően a legnehezebb munkákra fogják be őket. Hiszen úgy tartják, "Akinek tüzes a szárnya, annak tüzes a lelke is." Sokat bírnak... állítólag... A férfi pedig örülne, ha eddigre már leesett volna a hó. A hideggel tudná csillapítani valamelyest a kislány fájdalmát. Hiszen valóban, a gyermek születő szárnya tűzből van. Hason fekszik a kordén, s egyelőre apró, alig néhány centis szárnyait igyekszik távol tartani mindentől. Nem kéne, hogy valami meggyulladjon. Elég, ha az ő hátát égeti kínzóan. Vékony ujjaival markolja a zsákot, és a takaró szélét, amivel a lábai be vannak takarva, tömködi a szájába, hogy gazdája minél kevésbé hallja nyöszögését.
A férfi aztán rápillant aprólékos díszítésű, mindig pontos zsebórájára - nem hiába, kiváló starcha munka. Ügyes fickók azok. Jó lesz sietni. Különben még lekésik a léghajót. És az egyiküknek sem lenne jó...
|
A történetet egyikünk hamarosan elkezdi, addig kérlek, senki ne írjon.
|
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés