"Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog.
Semmi mást nem kell tenned, mint
leírnod egyetlenegy igaz mondatot.
A legigazabb mondatot, amit tudsz."
Ernest Hemingway

"Keress egy rókát..."

...igen, ő egy igazi hős. Együtt küzdünk, hogy enyhítsük a szegények nyomorát, vigaszt nyújtsunk az elesetteknek, kenyeret az éhezőknek.  Nincs olyan, hogy ne jutna egy tányér étel a betévedőnek, egy kedves, biztató szó a reményvesztettnek.  A ház gyerek zsivajtól hangos. Egyszerű halandó számára fejetlenség, ami itt megy, de mi átlátunk a káoszon.  

Este van. A kicsik ágyban. Apa olvas. Bár nincs türelme. Nem köti le. Pedig ő művelt akar lenni. Ezért erőlteti. Én már rég lemondtam arról, hogy magasröptű eszmecserét folytassak vele a világirodalom remekeiről. Azt várom, hogy Adél megtanuljon olvasni. Annyi szép könyvet gyűjtöttem össze neki az évek folyamán. Van, amelyikbe a nevét is beleírtam: "Leányomnak, Adélnak". Pedig hol volt ő még akkor. Kósza gondolat, egy álom. Egy kis tündér, aki éjjelente az ágyam szélén gubbasztva mesét követelt. Mondtam is neki mindig, elalvás előtt. A történetek róla szóltak. Azokat szerette hallgatni. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Adélnak hívtak...

Egy szép napon Adél így szólt apjához: 

- Elmentem sárkányra vadászni. 

- De hát sárkányok nem is léteznek! - förmedt rá apja, akit mindig kihozott sodrából, ha efféle zagyvaságokkal traktálták. Túl régóta szűnt meg gyermek lenni. Elfeledte a kis fakardot is, amivel anno ő indult szörnyet kaszabolni. Az a kardocska most Adél oldalán lógott.

- De igenis vannak! - feleselt a lányka. - Egy még biztos akad valahol, és én annak az egynek fejét édesapám elé hozom.

- Jól van lányom. Menj hát. - mondta a király elsőszülöttjének. Mi mást mondhatott volna, mikor a gyermek anyja makacs természetét és éles eszét örökölte. Veszedelmes párosítás. A szobafogság alternatíváját többszöri meghiúsulása után feladták. Hol az ablakon mászott ki, hol a dajkát csalta tőrbe, egyszer a hajtűjével babrálta meg a zárat. Ha Adél ki vagy be akart jutni valahova, azt megoldotta. Az angyali arcocska mögött egy kis boszorkány bújt meg. Rakoncátlan kislány, rakoncátlanul boglyas hajjal. Hiába simítgatta a dajka a haját, az makacsul göndörödött. Az aranyszőke loknis fejecske többnyire csíntalanságon törte fejét. Huncut szemei mindig elárulták. De oly bájos és kedves teremtés volt, sose tudtak rá haragudni vagy igazán megdorgálni. Tisztában is volt ő ezzel és gyakorta visszaélt vele. Édes mosolyával kedve szerint manipulálta a háznépet. Egyedül édesanyja nem dőlt be trükkjeinek. Átlátott rajta. Adélt ez szorongással töltötte el és valamiféle titkos varázserőt tulajdonított anyjának. 

Alszol már gyermekem? Nem, nem alszom. Mesélj még! Édesanya fáradt. Adél is fáradt. Nem, én nem! És ez a kis víziló, aki előbb majdnem bekapott? Számoljunk bárányt. Egy bari, két bari, három bari, négy bari... Anya számolj! Öt bari... hopp nézd csak! A hatodik fekete. Hét... ez meg aranyloknis, mint te... Csilingelő kis kacaj. Egyre halkul. Ajtó nyílik. Apa az. Felkapja az alvó boglyas angyalt, ágyba rakja. Aztán visszatér, hogy engem altasson. Most én vagyok a gyermek. Őrizd álmom. Ölelj szorosan. Az ágy alatt szörnyek laknak. De te megvédesz és én is téged. Csak fogd a kezem. Jó éjt kedvesem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés