Hűvösnek tűnt az éjszaka. Fenn ültem a lugas tetején, felettem a tiszta égbolt.
A hold csak vékony sarlóként fénylett, körülötte a csillagok ékeskedtek. Hátamat
a tetőnek döntöttem, és csak figyeltem a felhőtlen horizontot, élveztem
magányomat.
A délután zavaros volt és idegesítő. Miután rövid úton lepasszoltam az akkor
már eszméletlen félszellemet (a pagodához vezető úton egyszer csak összeesett,
és képtelen voltam magához téríteni), még megmutattam, hogy mit hol találnak meg
a halandók, különösképp felhívtam a figyelmüket arra, hogy emberként a szentély
mely részére nem tehetik be a lábukat.
Aztán egy ideig még figyeltem, ahogy serényen ténykednek, aztán meguntam a
szorgalom meg a dolgos kezek látványát, már a puszta sürgésük-forgásuk is
kifárasztott! Akkor kapaszkodtam fel ide, még vetettem egy-egy pillantást
Inuyasha, illetve Kouga felé (aki rettentően élvezte a helyzetet, hogy az
emberlány ápolja, milyen szánalmas tud lenni, amikor egy alfahím ennyire
megalázkodik egy egyszerű halandó előtt… annyira kiábrándító), aztán viszont már
nem vettem tudomást egyikükről sem. Végignéztem, ahogy a nap előbb narancs, majd
vörös és lilás tengerben úszva lebukik a hegyek mögött, csendesen, egyedül
figyeltem, miként vonják ezüstös ragyogásba a csillagok a földi világot.
Shakudo eleinte még jártatta a száját, mikor odalenn voltam, ám miután
megfenyegettem, hogy bekötöm valakibe, csendben maradt, és inkább valami bolhát
kezdett hajkurászni, finom falatnak tarthatta.
Mélyet sóhajtottam, és unottan kezdtem dobolni a tetőn. Sosem voltam az a
merengős fajta - teljesen elpunnyadok a végére! Teljes egy napja nem történt
semmi izgalmas… azaz mégis: találkoztam Kougával. De ezen kívül - egy szánalmas
pávián gyenge bűvésztrükkjei meg egy félnótás medveszellem buta próbálkozása a
likvidálásomra. Annyira unalmas! Teljesen szürkévé fogok senyvedni, ha nem
találok egy felforgatnivaló kócerájt!
- Hát te meg? - törte meg a csendet rekedt suttogás. Kivételesen nem ugrottam
fel, csupán álmos pillantásokat vetetem leendő tetőpartneremre.
- Kouga - vontam fel a szemöldököm. - Lám, el tudtál szakadni az
asszonyodtól? Nagyon fájt?
- Milyen kedves vagy most is - villantott felém egy mosolyt, aztán
leheveredett.
- Igen, a kedvesség-álarcom mára már lefolyt az arcomról, visszatértem a
nyers, nőietlen eredeti felálláshoz - hunytam le a szemem.
- Mindenesetre megint köszönettel tartozom neked - fordult felém, és
felkönyökölt.
- Na ne, még egy hálás szó, és lefolyok a tetőről - húztam el a szám
undorral, mire felnevetett.
- Jellemző - mondta mosolyogva. Egy pillanatra elmerültem a tekintetében,
aztán zavartan kaptam el a fejem. Egy ideig csend honolt közöttünk, nyugodtan
hallgattam egyenletes szuszogását. Kedvem lett volna megfogni a kezét, érezni,
hogy lüktet a bőre alatt vére.
- Te Faia… - kezdte.
- Igen?
- Szerinted… - hajolt közelebb.
- Igen?
- Szerinted hogy lehetne egy lányhoz közelebb kerülni? - suttogta. A szívem
nagyon hevesen kezdett verni.
- Kiről van szó? - kérdeztem remegő hangon.
- Kagoméról - felelte tágra nyílt szemekkel. Kis híján lefordultam a
tetőről.
- Hát… izé… vigyél neki virágot - feleltem reményvesztve.
- Virágot? - ajka felhúzódott fogairól.
- Azért rajonganak az emberlányok - mondtam a homlokomra szorítva kezemet.
Hirtelen mintha nagyon zsongott volna a fejem.
- Köszönöm - karolt át hirtelen, barátian. Forróság áradt szét tagjaimban.
Elfordítottam a fejem, és hangtalanul szitkozódtam egy sort. - Mondd, jól érzed
magad? - kérdezte miután eleresztett.
- Nem, nem igazán - ráztam meg a fejem szánakozva. - Megköszönném, ha magamra
hagynál, csendre van szükségem.
- Rendben - biccentett vigyorogva, aztán leeresztette magát a tetőről, fehér
kötése világítva tűnt el.
Vártam egy fél pillanatot, aztán megráztam magam, mint egy nedves kutyaszellem.
A fenébe is.

* * *

Szürkülni is alig szürkült még. Üldögéltem a jéghideg vízben, és nyugodtan
tűrtem, hogy a forrásból a hajamra csorog. Lemerültem, majd újból feljöttem -
mivel egész éjszaka szemhunyásnyit sem aludtam, fel kellett magamat üdíteni
valamilyen módon. Arcomat végigsimítottam tenyeremmel, majd engedtem, hogy újból
ezer csepp csurranjon rá, aztán megráztam fejemet, és nyakig a vízbe
süllyedtem.
- Lám, tested pont olyan gyönyörű, mint amilyenre emlékeztem - zavarta meg
egy hang a hajnal előtti csendet. Felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Inuyasha, mikor láthattad te az én testemet fedetlenül? - kérdeztem. És
valóban: Inuyashával fél évszázad alatt csóknál tovább nem jutottunk - rejtély,
hogy miért.
- Ó, láttam én - bólogatott vigyorogva.
- Tehát már akkor is meglestél fürdés közben? - csattantam fel játékosan,
aztán elkomorultam. - Nem kellene még mászkálnod… súlyos a sérülésed.
- De képtelen voltam aludni, álmatlanság gyötör - ült le a kis patak partján
egy nedves sziklára, lábait a vízbe eresztette. Odaúsztam mellé, és
felkönyököltem a meder szélére, lábaimmal nyugodtan lubickoltam.
- Miért? - kérdeztem. Keserűen felkacagott, aztán sietve mellkasához nyúlt,
mintha fájdalmai lennének. Minden bizonnyal voltak is. Megrázta a fejét.
Kezemet térdére tettem, éreztem, ruhája alatt szinte lángolt a bőre.
- Inuyasha… tűzforró vagy - rémültem meg. - Ki ápolt tegnap?
- Shippou - felelte rekedten.
- Hogy ki? - vontam össze a szemöldököm.
- A rókaszellem - mondta.
- Minden démonok atyjára mondom - csóváltam a fejem. - És az a lány?
Inuyasha felhorkant.
- A farkas komát ápolja - fonta keresztbe maga előtt a karjait. Felkuncogtam.
- Mi ezen olyan vicces?
- Semmi - mosolyogtam, és megsimogattam Inuyasha térdét. - Látszik, hogy egy
ideig egymás hatása alatt voltunk… én is első lendülettel lekomáztam.
- Gyűlölöm - mondta. - Egyszerűen gyűlölöm. Fennhéjazó, nagyképű, bolhás
dög.
- Véletlenül nem a halandó lány miatt rühelled ennyire? - vetettem fel. Mit
esznek azon annyira? Teljesen átlagos arc, ugyanolyan fekete haj, mint a
pórnépnél; karcsúnak valóban az, de annyi csak nem elég egy szerelemhez… a
természete meg sipákolósnak és nyávogósnak tűnik.
Inuyasha keresztbe fonta maga előtt karjait, fejét felvetette.
- Még a feltételezés is sértő - jelentette ki.
- Persze - úsztam arrébb a parttól, játszogattam a vízben keletkező
buborékokkal. - Ismerlek jól, Inuyasha… akkor vagy ilyen büszke, amikor marhára
tagadni akarsz valamit.
Zavartan pislogott, aztán megrázta a fejét.
- Ugyan!
- Aha - bólogattam gúnyolódva. Visszasiklottam hozzá, a térdére támaszkodtam.
- Velem lehetsz őszinte.
Felnevetett.
- Pont veled, ki annyira megvásárolható vagy? - csípett az arcomba. Megfogtam
a kezem.
- Téged soha nem árulnálak el - mondtam egy félmosollyal. A félszellem
megilletődve vonta össze a szemöldökét.
- Naná, az ékköveket is csak viccből akartad ellopni.
Halkan kacarásztam.
- Nem, Inuyasha. Ha egy nagyobb darab lett volna nálatok, az sem kellett
volna. Az meg, hogy nem elég… ugyan már, egy szilánk is csodákra képes, miért ne
vittem volna el azt?
Kissé oldalra biccentette a fejét, és elmosolyodott.
- Mi az? - kérdeztem elpirulva.
- Adod itt a mindenre képes, elvetemült szellemet, de valójában olyan vagy,
mint egy játékos kismacska.
- Egy frászt! - kacagtam fel. - Én igenis mindenre képes és rettentő
elvetemült vagyok! És most felelj a kérdésemre! - szólítottam fel. - Érzel
valamit ö… Kagome iránt?
Egy pillanatig nem felelt, aztán elnézett a lassan derengő kelet felé.
- Amikor vele vagyok, minden más. Az élet szép és kellemes, minden boldog és
sugárzó körülöttem, és magam is az vagyok. Talán… igen, nagyon kedvelem.
- Ez nagyon megható volt - töröltem le egy láthatatlan könnycseppet az
arcomról. Inuyasha játékosan adott egy taslit. - Hé!
- Ezt most megérdemelted! - fenyegetett viccelődve.
- Bizony, én csak ezt érdemlem. Tőled, az őseimtől, az élettől - csóváltam
meg a fejem, majd mélyet sóhajtottam. - Na, fordulj el, mert felöltöznék.
- Mióta vagy ennyire szemérmes?
- Inuyasha - morogtam.
- Jól van, jól - csettintett a nyelvével, majd kezét engedelmesen szeme elé
tartotta.
Kimásztam a partra, egy magammal hozott kendővel megszárítkoztam, majd magamra
öltöttem ruhámat, combomra felszíjaztam a Kougout, övemet befűztem,
ráillesztettem a Hoipput. Hajamat még azért utoljára megráztam, cseppek milliói
röppentek szerte-széjjel.
Visszafordultam a félszellem felé, aki nyugodt tekintettel bámult rám. Csípőre
tettem a kezem.
- Te alávaló gazember - mondtam neki mosolyogva.
- Azt is vállalom - felelte, majd megengedte, hogy felsegítsem, és
visszakísérjem a pagodához.

* * *

- Te lány! - szóltam oda az ékköves gyereknek, és még ugyanabban a
pillanatban felé hajítottam a favödröt. Sikerült elkapnia, de elég nagyot
nyekkent a mellkasán. Fájdalmas arccal görnyedt össze. - Gyere, segíts nekem
vizet hozni!
- Nem bírod el magad? - kérdezte halkan és mérgesen.
- Hallgass, és gyere! - rivalltam rá. Reggel volt még, Inuyashával nemrég
értünk vissza (és legnagyobb meglepetésemre mire kellett megérkeznünk? Kedvenc
farkasszellemem épp a halandó karjaiban pihenget. Szánalmas!), de láthatólag
megviselte még az a rövid séta is, amíg a forráshoz elcammogott, pihegve és
forró testtel dőlt le. Bátorítóan szorítottam a kezét, mikor a lány kirohant a
teraszra. Utána pislogtam, aztán Inuyashának vizet ígérve kijöttem hozzá.
A lehető legteljesebb nyugalommal vándoroltam a rengeteg még harmatos levelei
és ágai között, nyomomban a némán loholó Kagoméval. Szerencsétlen egyszer meg is
botlott egy kiálló gyökérben, persze, nem álltam, hogy segítsek, sőt ha lehet,
még gyorsítottam a tempón. Kötelességtudó kis fruska volt, annyi szent - pár
pillanat múlva már újból hallottam kifulladás-közeli lihegését. Kérem, nem volt
könnyű az a vödör, nem azért készítették a régi mesterek, hogy emberi kezek
cipeljék! Fogadok, hogy a lány tenyere már vörösre dörzsölődött.
Sajnos, nem volt olyan messze a forrás, hogy valóban a teljes kimerültség
tornácára irányítsam - bár tény, hogy így is rendesen leizzadt, blúza ujjával
törölgette homlokát.
Leültem a patak partjára, és belemerítettem a kezem - figyeltem a sebesen
szétrebbenő, vörös és barna halakat.
- Már nem olyan sietős? - fakadt ki. Felnéztem rá, valami rettentő kegyetlen
pillantással, de nyugodtan tűrte. Visszanéztem a víz tükrére, melyen a nap fénye
szikrázott.
- Nem, eddig sem volt az - mosolyogtam. - Miért, talán annak találtad?
Elfáradtál? - kérdeztem tettetett ártatlansággal, alaposan végigmérve fújtató
alakját, izzadt arcát.
- Igen, el - húzta fel az orrát.
- Talán nem ér meg ennyit fáradságot Kouga ellátása? - vontam fel a
szemöldököm.
- Mondd, te miért vagy velem ilyen ellenséges? - érdeklődött nyílt, kíváncsi
arccal. Őszintén nem erre a reakcióra számítottam.
- Én? Ellenséges? - illetődtem meg. Már nem azért, de az ellenségesség nálam
nem itt kezdődik! Ha ellenséges vagyok, ujjak válnak el a gazdájuktól és csontok
törnek!
- Igen! - dobta le a vödröt. - Inuyashán és Kougán kívül egyikünkkel sem
beszélsz, és amikor csak tudsz, belém csípsz! Állandóan egyedül üldögélsz
valahol, ahelyett, hogy odajönnél hozzánk enni vagy aludni!
- Először is: Inuyashát és Kougát ismerem csak. Másodjára: ha egyiktökkel sem
beszélek, hogy csipkelődhetnék veled? És végül: elvagytok ti magatoknak, mi
szükség van egy szurkálódó, magának való szellemre? - kérdeztem vissza, aztán a
kisebbik vödröt, melyet én hoztam, belemerítettem a vízbe, aztán a kezébe
nyújtottam. Semleges tekintettel nézett rám. - Nos? Elvennéd? Vagy inkább a
másikat szeretnéd cipelni?
Kelletlenül nyúlt utána. Felhalásztam az arrébb gurult másik vízhordót, aztán
azt is megtöltöttem a patak hűs vizével.
- Az a véleményem, hogy lehetnél igazán kedves is… csak biztos történt veled
valami, ami nagyon negatív irányba befolyásolt pszichológiailag.
- Mi van? - ráztam meg a fejem.
- Úgy értem, csalódhattál valakiben, hogy most ennyire taszító lett a
jellemed - magyarázott nekem.
- Hogy taszító a jellemem… - ismételtem bólogatva, aztán sajnálkozva
csóváltam a fejem. - Reggel Inuyasha semmi taszítót nem talált a… hogy is
mondtad? Igen, a jellememben. Bár biztos elvette valami az eszét - villantottam
egy kacér mosolyt, mire a lány lesütötte a tekintetét. Tudálékos liba.
Felvetett fejjel indultam meg előtte, egy ideig nem hallottam igyekvő lépteit,
de aztán utánam sietett. Most nem volt kedvem futtatni - mit lehet kezdeni az
olyanokkal, akiket nem lehet vitába vinni? Kiugrasztanám a bokorból, erre azon
mereng, hogy miért, ahelyett, hogy harapna és karmolna. Normális az ilyen?


* * *

Lassan lement a nap. Vöröses fény ragyogta be az előttem ágaskodó sárkány
szobrát. Lábaitól két lépésnyire térdeltem, előttem áldozati tál, benne vérem
piroslott. Olyan volt az egész, mint egy látomás, főleg ha a vörös
falikárpitokat is észreveszi a szellem lánya.
Na igen, röhejes, hogy betévedtem a szentély oltárrészébe. De valamilyen
rejtélyes oknál fogva szükségét éreztem, hogy a szentséges őssárkány segítségét
kérjem, ha már rám nem, legalább a szüleimre vesse vigyázó szemeit.
Nem igazán tudtam, mit kellene mondanom - mikor még gyermekéveimben apámmal
jöttem ki ide, a kis erdei pagodába, rendszeresen elvonta valami apróság (egy
madár, valami rovar, netán egy-egy szösz vagy porcica) a figyelmemet arról, hogy
miként is kell az őssárkányhoz szólni; a véráldozaton kívül abszolút semmi nem
rémlik.
De végül is sikerült magamban elmakognom valami eszeveszett nagy baromságot,
aztán az áldozati tálból a sárkányszobor szájába öntve a vért befejeztem a
szertartást, és még egy gyors körülpillantás után úgy döntöttem távozom.
Félrehúztam a gyöngyökből álló függönyt, áthaladtam a pagoda közepén
elhelyezkedő belső udvaron, aztán Inuyasha szobája felé tartottam. Remélhetőleg
már magához tért. De mikor épp félrehúztam volna az ajtót, egy másik mögött már
árnyak mozgolódtak. Reflexből szökkentem fel a tetőre, hogy az épp kisétáló
Kouga és Kagome nem vettek észre.
- Na de Kouga - szólt méltatlankodva a lány, miközben a farkas szinte
kitessékelte az udvarra. - Mégis mit akarsz?
A szellem kihúzta magát, és nekem háttal megállt. Nem akartam hinni a szememnek
- vagy öt szál akármilyen gazt szorongatott a kezében. Kis híján a homlokomra
csaptam. Hogy alázkodhat meg ennyire? Egyszerűen… egyszerűen… egyszerűen
féltékeny lennék?
- Kagome - kezdte kissé óvatosan. - Már rég felajánlottam, hogy te légy az
asszonyom, az egyetlen és egyedüli…
Ajkaim enyhén szétnyíltak, kis híján felnyögtem. Felajánlotta neki, hogy ő
legyen a vetélytársak nélküli alfanőstény. Ennyire szeretné? Elfordítottam a
fejem, és végignyaltam ajkam, majd megráztam a fejem. Ennyit erről.
- Igen? - vonta össze a szemöldökét Kagome, mire Kouga odanyújtotta neki a
virágcsokrot. Nesze neked.
Ez volt az a pont, ahol felálltam, és a belső udvar túloldalára, a teraszra
szökkentem.

* * *

Az oszlopnak támaszkodva néztem végig, ahogy felkel a hold. Még este váltottam
pár szót a szerzetessel: módfelett kielégíthetetlen volt a kíváncsisága azzal
kapcsolatban, hogy ki építette a szentélyt, minek is állít emléket - és mi is
történik pontosan, ha egy halandó beteszi oda a lábát. Miután bajaimtól
gyötörten meglepő kedvességgel válaszoltam, enyhén döbbenetes kérdést szegezett
nekem:
- Faia, lennél a gyermekeim anyja? - nézett rám unott arccal, de azért
érdeklődőnek tűnő pillantásokkal. Felvontam a szemöldököm.
- Ennél ostobább szöveget! - csattantam fel. - És a halandóknál ez bejön?
Simán összefekszenek veled?
Nagyon meglepett ábrázatot vágott.
- Pedig nem vagy annyira ronda, egy-két szép szóért is bevállalnának egy-egy
menetet… felesleges ilyesmit ígérned - folytattam tekintetem égnek emelve, mire
nagyon komollyá vált tekintete, s mintha a tanítványa lennék, úgy kezdett
magyarázni:
- Nem, nem látod jól a helyzetet. A két szituáció között lényeges különbség
van - mondta tudós elszántsággal. - Amennyiben az illető hölgytől csak egy
bizonyosfajta szeretet várok el - hangsúlyozta a „szeretet” szót, hogy pontosan
értsem, mire gondol -, akkor egyszerűbb dolgokkal próbálkozom. Viszont ha
felteszem ezt a kérdést, akkor ott nem a saját örömöm érdekel, hanem a világ,
pontosabban Naraku jövője. Mert bár a folyamat is nagyon kellemes, amin a célig
eljutunk, de itt a legfontosabb az, hogy legyen egy utódom, aki majd
megbosszulja a nagyapámat, egyúttal a családom férfitagjait ért átkot.
- Mégpedig? - fontam keresztbe magam előtt karjaim. Nem mintha nagyon
érdekelt volna a mondókája.
- A tenyeremen lévő lyuk. Ez Naraku átka - emelte fel jobb kezét, melyre
gyöngysor volt tekerve, és ruha fedte.
- Aha. Remek - biccentettem nagy lelkesen. - Nem, szerzetes, nem leszek a
gyermekeid anyja. Nem szúrok ki leendő kölykeimmel úgy, hogy félszellemet
csinálok belőlük - feleltem, mire bólintott, és visszament a pagodába.
Ez történt pár órája, azóta már a sötétség köpenye borult a vidékre. Továbbra
is csak csóváltam a fejem, ahogy végigpörgettem magam előtt a nap eseményeit.
Kezdve Inuyashával való kellemes társalgásommal, folytatva a lánnyal való
incidenssel, átfutva az udvaron látott jeleneten, egészen a szerzetes
baromkodásáig. De már ez sem tart sokáig - a szellemek gyorsan gyógyulnak, aztán
megy mindenki tovább a maga útján.

* * *

Nem is vettem észre, hogy elaludtam. Az egyik pillanatban még a hátamon fekve
merengtem a teraszon, a másik pillanatban pedig már puha léptekre tértem
magamhoz. Ahogy sietve felpislantottam az égre, nem láttam a holdat, már a
pagoda másik oldalára húzódott. Nem sokkal múlhatott éjfél.
Oldalra fordultam - mellettem Inuyasha guggolt, keze finoman az arcomhoz ért.
- Ébren vagyok - suttogtam neki, aztán mosolyra húztam a szám. Nem szólt
semmit, csak közelebb hajolt, ajka gyengéden az enyémhez ért, aztán kissé
elhúzódott, tekintetemet fürkészte, majd megcsókolt. Teste az enyémhez simult,
az én kezeim is már lapockája tájékán kalandoztak… aztán eltoltam magamtól, és
megráztam a fejem. - Ne… kérlek, ne…
- Miért? - kérdezte fájdalmas arccal. Mélyen a szemeibe néztem, és azon
merengtem, min töprenghet. Arcát kezeim közé fogtam, és megcsókoltam. Lelkemben
réges-rég kialudtnak hitt lángok gyúltak új tűzzel és új lendülettel. Elfeledett
érzések kavarogtak bennem; és hitetlenség, hogy ez csak álom lehet.
Ajkam elválasztottam övétől, és arcát néztem: egy pillanatig még csukva voltak
szemei, aztán ábrándos tekintettel nyíltak ki újra.
- Képes lennél újra szeretni? - suttogtam.
- Mindig is szerettelek - felelte, ahogy kisimított egy tincset a szememből.
- Szerettél úgy, mint Kikyout? Szerettél úgy, mint ahogy most a szíved
Kagoméért dobog?
Már nyitotta volna a száját, de aztán elhallgatott. És ez a hallgatás nekem
pont elég volt. Szomorkásan elmosolyodtam, aztán homlokon csókoltam Inuyashát.
- Tudod… az utóbbi pár napban utálom magam - mondtam vigyorogva. - Állandóan
a ti érdekeiteket tartom szem előtt, ahelyett, hogy szépen végigtrappolnék az
egész bandán, és röhögnék egy jót.
Inuyasha halkan felnevetett.
- És most megint ezt kell tennem… ez a csók, Inuyasha, nem nekem szólt.
Kagome örülne, ha hozzá is így közelednél - ültem fel. A félszellem karjai
szinte lefolytak rólam.
- De ott van az a farkas… - sóhajtott fel.
- Ott van hát - ismertem el. - Ma azt hiszem, volt egy rögtönzött leánykérés
is.
- Erről van szó - fonta tarkója alá karjait.
- Téged szeret - mondtam, végigsimítva hasán. Megfogta a kezem.
- Úgy gondolod?
- Úgy - rántottam el mérgesen a kezem. - Ezért rendesen három aranyat szoktam
kérni. A kerítők munkája nem könnyű.
Inuyasha felült, átkarolta a derekamat és arcon csókolt.
- Köszönöm.
- Köszönd a megveszekedett sáskaszellemnek! - löktem el magamtól, mire
felnevetett. - Takarodj innen, mielőtt meggondolnám, majd rád vetném magam! -
vigyorogtam.
- Nem lenne az olyan nagyon rossz - állt fel, majd beleszagolt még az éji
levegőbe. Felnéztem rá: eltökélt volt - és boldog. Még utoljára belegondoltam,
hogy mellettem lett-e volna esélye a boldogságra, aztán elengedtem - a szívem
abból az utolsó rejtett zugából is.

* * *

Arra ébredni, hogy belerúgnak a szellem lányába, nagyon nem kellemes. Főleg ha
az illető nem egy gyenge kis halandó, hanem egy felbőszített farkasszellem. Na
meg, persze, ha már másodjára keltik a szerencsétlent.
Ez a szerencsétlen lennék én, miután átesett rajtam Kouga.
- Neked is jó reggelt, farkaska - pislogtam rosszkedvűen. - Hová ilyen
sietősen?
- Hallgass - morrant rám, aztán indult is volna tovább, de elkaptam a
bokáját; igaz, keményen elhasalt, de legalább nem ment tovább. - Mi a fenét
képzelsz?
- Nem mész innen sehová, amíg meg nem gyógyultál!
- Te csak ne utasítgass engem! Amúgy is jól vagyok már!
- Persze - ütöttem gyomorszájon, mire összehúzta magát, és kis gombóccá
görbült a talajon. - Látom, mennyire fantasztikus állapotban vagy. Az első
szembejövő szélroham leteperne a lábadról.
- Eressz el! - csattant fel.
- Egy frászt eresztelek! - feleltem. - Naraku a közelben ólálkodhat.
Magányosan és sebesülten nem sok esélyed van ellene.
- Mit érdekel az engem! - ült fel, hátát egy oszlopnak vetette, térdeit
felhúzta.
- Téged nem, engem igen. Várd meg, amíg a démonvadász felgyógyul, aztán
indulj tovább Inuyasháékkal.
- Az még napokba is beletelhet… sőt - húzta el a száját kedvetlenül. - És a
halálnak van kedve ezekkel utazni.
Érdeklődve könyököltem fel.
- Voltaképp mi zaklatott fel ennyire?
Gyilkos tekintettel meredt rám, hogy valóban megrémültem, aztán csak
elfordította a fejét, és nem válaszolt.
- Rendben - ültem fel, aztán nagyot nyújtóztam, hangos recsegések közepette.
- Miután az álmot kiverted a szememből, de még nincs igazán reggel, én most
elmegyek egy időre - szökkentem talpra fáradtan.
- Elmész? - pislogott rám. Egy gúnyos mosolyt villantottam.
- Eszedbe se jusson, hogy közben meglógsz, különben megkereslek és levágom a
farkad - mondtam, aztán elvörösödtem, még szerencse, hogy az éjszaka jótékonyan
elrejtette. - A farkasfarkad, mármint.
- Elsőre is értettem - húzta el a száját.
- Tehát maradsz - néztem még vissza, aztán besétáltam a rengetegbe.

* * *

Kivágtam az ajtót, és végigmértem a csőcseléket. Egynéhány paraszt, vagy
tucatnyi haramia-kinézetű egyén… elvigyorodtam - kellemes lesz az éj maradéka.
Ez nem a Vörös Róka, való igaz; a Tüzes Sárkányba sikerült betévednem. Bizony, a
név nem véletlen - a szüleim kastélya már jó ideje állt, mikor megnyitották ezt
a kócerájt, és a tulaj jó poénnak tartotta. A kocsma generációról generációra
öröklődött, még mindig ugyanazé a családé. Mondanom sem kell, a tulaj famíliában
már régóta járja a babona, hogy minden korszakban betoppan a sárkány, aki
féktelen tombolásával majdnem földig rombolja a helyet. Nos, jöttem
beteljesíteni az átkot - újra.
- Na mi van, kislány? Nem ágyban lenne a helyed? - kérdezte gúnyosan egy
útonálló-féle szerzet.
- Az én ágyamban inkább - röhögött fel egy másik, általános derűt keltve.
Büszke léptekkel a pulthoz sétáltam.
- Egy üveg szakét - támaszkodtam fel.
- Nőknek ez tiltott hely - mordult rám a fogadós, miközben unott arccal
törölgetett egy fakupát. Átnyúltam a pulton, és megszorítottam a torkát, mire a
kupa koppanva hullott a földre.
- Egy üveg szakét. És valami zenét. Most - villantottam rá tekintetem,
igyekezve, hogy meglássa benne a szellemet. Remegő kezekkel nyúlt a pult alá, és
elém tolt egy üveg érdekes állagú valamit. - Ennél jobb nincs? Ezt a helyedben
még a kutyámnak sem adnám! - söpörtem le az asztalról a flaskát, tartalma lassan
folydogált ki a padlóra.
Megfordult, és felnyúlt egy magas polcra - egy díszesre faragott kupát
helyezett az orrom elé. Belepislogtam, megszagoltam - aromája mámorító volt.
- Helyes - biccentettem, aztán egy hajtásra lehúztam az italt. A fogadós
tágra nyílt tekintettel bámult rám. - Nyugalom - pofozgattam meg egy kissé,
aztán megfordultam. - Zenét!
Egy szedett-vetett zenészcsoport szuszogott álmosan az egyik asztalnál, de
kiáltásomra sietve talpra szökkentek, és játszani kezdtek hangszereiken.
Felszökkentem az egyik asztalra, testem magától kezdett el mozogni, csak a
dallamok vezérelték. A haramiák körém gyűltek, nevetgélve, nyálukat csorgatva
néztek, egymást lökdösve hődörögtek. Egyikük a combomhoz nyúlt - egy épp lábra
eső kupát a pofája felé rúgtam, hogy eszméletlenül esett össze.
Társai tapsolva és röhögve értékelték produkciómat, ám miután már a harmadik
tag fejezte be a mulatozást hasonlóképp, rejtélyes módon megunták, egyikük kést
rántva elő taszajtott le az asztalról, nem figyeltem túlzottan, bele is döfte a
vállamba. Ezután pedig kitört a káosz; egy frissítő kocsmai verekedés. Ez
hiányzott nekem.

* * *

Kuncogva, enyhén sántítva sétáltam át az erdőn. Hogy ez mekkora éjszaka volt!
Hány orrot törtem be! Méghozzá rekordidő alatt - vagy egy órát mulatoztam csak,
mert már világosodott is az ég alja, keleten már halvány szalag fénylett a
horizonton. A tulaj fejét fogva siránkozott, és a régi családi babonát átkozta,
meg úgy a szellemeket általában.
Mikor a pagoda elé értem, már felkelt a nap, javában reggel volt. A lépcsőn
Kouga üldögélt, szinte ugyanabban a pozícióban, ahogy ott hagytam, csak nézett
maga elé a semmibe. Aztán észrevett, szemei elkerekedtek, talpra szökkent.
- Veled meg mi történt? - mért végig. Na igen - a bőröm sok helyütt
kékes-zöldes árnyalatokban pompázott, lábamat zúzódások tarkították, vállamon
egész mély seb, felkaromon odaszáradt vér.
- Csak szórakoztam egyet - legyintettem nevetve. A farkas közelebb lépett, és
megszaglászott.
- Halandók és ital szagát érzem rajtad - vonta össze a szemöldökét. - Mint
azon az este a Vörös Róka mellett.
- Á, az más volt - ráztam meg a fejem.
- Nocsak, most talán nem feküdtél össze senkivel? - kérdezte csipkelődve.
- Nahát, képzeld - bólogattam gúnyosan, tágra nyílt szemekkel. Aztán elléptem
mellette, benéztem a pagodába. - Többiek?
- Elmentek járni egyet az erdőbe - vonta meg a vállát. - Talán elejtenek
valami ehetőt is.
- És te? - fordultam vissza hozzá.
- Azt mondtad, maradjak - villantotta ki fogait.
- Ügyes kis farkas - borzoltam bele a hajába, mire idegesen elütötte magától
a kezemet. - Ne morgolódj. Megyek, lemosakodom - jelentettem ki, és bementem. A
pagoda egy hátsóbb szárnyában ki van alakítva egy fürdő, méghozzá egy földből
feltörő gejzírnél. Tehát melegvíz biztosítva van.
Ledobtam magamról a ruhámat (eszembe jutott, hogy vajon merre lehet a köpenyem,
mellyel egy-két napja még Inuyashát próbáltam rávenni arra, hogy ugyan, ne
vérezzen már annyira), aztán levettem csizmámat, majd beléptem a kényelmesre
kialakított kádba, melyben forró víz gőzölgött. Nyakig elmerültem, pár percig
csak áztam, aztán lassan, komótosan nekiálltam lemosni magamról mindent - vért,
koszt egyaránt.

* * *

Tisztán és üdén léptem ki a napra - dél felé járhatott. Hát valóban nem
hamarkodtam el a tisztálkodást. Kougát semerre sem láttam, vállat vonva
szökkentem fel a szentély tetejére. Legnagyobb meglepetésemre a farkast
pillantottam meg. Valami végtelenségig cincált levelet tartott a kezében, és azt
tépkedte nagy összpontosítással. Leültem mellé, aztán végignyúltam a meleg
tetőn.
Nem volt nagy forróság - észak felől esőfelhők gyülekeztek, jelentős hideget
hozva magukkal. De ennek még csak az előszele ért ide, kellemes idő volt, a nap
még egyelőre büszkén ragyogott.
- Nem szeretnéd elmondani, mi a baj? - érdeklődtem halkan. Kouga elhúzta a
száját, aztán maga elé nézett.
- Ez a baj - mondta. Felnéztem, és láttam, ahogy a kis csapat közeledik. A
démonvadász a macskaszellemen ült, görnyedten és megviselten (komoly sérülése
lehetett, a harc hevében jól leplezte), mellette a szerzetes sétált, annak
vállán a rókaszellem és legnagyobb megdöbbenésemre Shakudo mester. Mögöttük nem
sokkal lemaradva pedig Inuyasha jött ragyogó arccal, mellette Kagome, szorosan
belekarolva a félszellembe.
- Értem - bólogattam megértően. - El tudom képzelni, mi kavaroghat most
benned - sóhajtottam.
- Egy fenét tudod - vonta össze a szemöldökét.
- Pedig igen - húztam el a szám. - Csak engem nem a lány érdekel…
- Inuyasha? - meredt rám döbbenten.
- Nahát, miből jöttél rá? - kérdeztem vissza, aztán megráztam a fejem. - Na
igen. Ennyit azokról, akikben emberi vér csörgedez - húztam el a szám.
- Hát - bólogatott beletörődött arccal Kouga, aztán felém fordult. - De
mondd, mit esztek ki azon az Inuyashán?
Merengve támaszkodtam a térdemre.
- Inuyasha egy reménytelen fickó - ismertem el. - Néha óriási bolondságai
vannak, sőt meglehetősen tahó viselkedéssel fegyverezte fel magát, viszont
adódnak nagyon elveszett pillanatai, amikor csak annyit érezni, hogy ölelni és
szeretni kell.
Flegmán húzta el a száját.
- Na és nektek miért jön be annyira az a halandó lány? - kérdeztem vissza.
- Bátor. Szép. Kedves. Látja az ékkőszilánkokat - felelte komolyan. Vártam a
folytatást. Nem volt.
- Ennyi? - horkantam fel.
- Ennyi - felelte meglepetten. - Miért, ez nem elég?
- Eh - nyögtem fel. Ahhoz képest, hogy a bunkónak bélyegzett Inuyasha milyen
gyönyörűen írta le érzelmeit, milyen csodás képeket alkalmazott azért, hogy
megértsem lángolása miértjét, ahhoz képest Kouga indokai és szemlélete egész
kopárnak és sivárnak tűnt. - Nem értelek - ráztam meg végül a fejem, aztán
hátradőltem, kezeimet keresztbe fontam tarkóm alatt.
- Te bajod - vonta meg a vállát közönyösen. - Asszonynak tökéletes.
- Inkább a te bajod az, hogy ennyi kell egy tökéletes alfanőstényhez - húztam
össze szemeim.
- Miért, szerinted mi kell egy igazi dominánshoz? Talán egy féktelen
sárkányszellem, akit nem érdekel senki és semmi? - gúnyolódott, valószínűleg
eszébe sem jutott, hogy de, pont ezt gondolom. - Itt sok-sok farkas életéről van
szó, nincs idő a baromkodásra.
- Tehát akkor nagyon következetesnek mondhatod magad, ha egy ilyesfajta
szónoklat után egy tizenöt éves lánykát választasz ki magad mellé - mosolyodtam
el kárörvendőn és győzedelmesen.
- Hát… de… - nézett zavartan maga elé, nem tudván mit szólni érvemre. Aztán
megrázta a fejét. - Látja az ékkő szilánkjait. Ha én megszerzem azokat, elég
erőm lesz, hogy meg tudjam védeni a falkát.
- Ha erős párt választasz magad mellé, akkor is - jegyeztem meg. - Vedd már
észre, hogy lekéstél arról a kis… - majdnem kimondtam, amire gondoltam, de
beharaptam ajkamat. - … lányról - fejeztem be a mondatot. - Ahelyett, hogy még
inkább őt dicsőítenéd, nézhetnél más nőstény… úgy értem, asszony után.
- Ötletem sincs, hogy ki mást találhatnék helyette - húzta el a száját.
Halkan morogtam egyet. - Hogy? - nézett rám kíváncsi tekintettel.
- Semmi, semmi - ráztam meg a fejem zavartan. - Csak… csak… á, semmi.
- Mondd - hajolt közelebb. Mélyen a szemébe néztem.
- Nem mondom.
Összevonta a szemöldökét, mintha a gondolataimban próbálna olvasni, aztán
felhúzta az orrát.
- Akkor ne mondd - felelte, majd ő is lefeküdt, aztán mélyet sóhajtott. -
Nagy vihar lesz estére.
- Ja, tudom. Érzem a szagán.
- Én is - biccentett mosolyogva. - Szerintem nagy dörgések lesznek.
- Meg villámok - tettem hozzá.
- Esetleg egy kis jégeső - vetette fel.
- Nem, azért az mégsem - mondtam.
- Igazad van… viszont az eső azért ömleni fog.
- Ömleni hát. Remélem, nem duzzad meg nagyon a patak.
- Bízzunk benne - támogatta, és így beszélgettünk egész sokáig.
Visszagondolva csak röhögni tudok, hogy miként találtunk ilyen ütődött témát, de
akkor egész kellemesnek tűnt. Két jó érzékekkel megáldott szellem összesíti
észrevételeit, és egész kerek időjóslást tart. Milyen szép summát
kasszírozhatnánk vele a faluban!

* * *

A teraszon ültem, és egy kenyér sarkát majszolgattam. Ilyenkor irigyeltem a
halandókat: az étkek nekik mesés és pompás élvezetet nyújthatnak: az én számban
azonban szétporladnak, és ízüket nem érzem. Mégis szükségem van rájuk, valóban
nem sokra, csak annyira, hogy egyszer-kétszer hetente legalább egyek valamit.
- Jó étvágyat! - ült le mellém Kouga. Némán biccentettem, nem kívántam
beszédem alatt megmutatni neki, mit is őröltem fel a fogaimmal.
A farkas kinézett a szakadó esőbe: vékony fátylat vont a világra, de már azt se
sokáig - lévén hamarosan teljes sötétség borul reánk.
- Kérsz? - tartottam felé, miután lenyeltem a falatot. Letört belőle egy
darabot.
- Köszönöm - bólintott, majd ő is eszegetni kezdett.
Pár percig csendben ültünk egymás mellett, csak a zivatar töltötte meg hanggal
az esti erdőt. Ám egyszerre lökést éreztem a mellkasomban, és akaratlanul
felnyögtem.
- Mi baj? - fordult felém Kouga.
Kezemet szívem tájékára szorítottam, és zihálva vettem a levegőt.
- Nem… nem érzed? - néztem keservesen kínlódó arccal a farkasra.
- De, egy rosszakarat kezd úrrá lenni az én gondolataimon is… csak nem ilyen
erősen.
- Szerintem szólj a többiekben. Fenyegetett helyzetben leszünk, még most, az
éjjel folyamán - mondtam összeszorított fogakkal.
- Rendben - bólintott, majd felpattant. Az ajtó felé indult, aztán egy
pillanatra visszafordult, majd megpaskolta a vállam. - Kitartás! - vigyorgott,
én pedig visszakézből beleütöttem a lábszárába.
- Eridj már! - feddtem meg, aztán mikor eltűnt az ajtóban, összehúztam magam,
a szorítás a mellkasomban nem csillapodott, sőt erősödött. Minek lehet ekkora
hatalma?
Aztán felnéztem. A zuhanó esőcseppek falából egy alak lépett elő. Magas volt,
fekete haja lobogott a szélben, alakját nimbuszként lengte körül egy sötét
rosszakarat, egy fekete, gonosz aura.
- Naraku - nyögtem fel, mert nem bírtam több hangot kiadni, puszta jelenléte
is legyengített. Valahogy mégis feltápászkodtam, és az oszlopba kapaszkodva
talpra álltam. - Takarodj a földemről, most azonnal - szólítottam fel.
- Hm, ezt sajnos meg kell tagadnom - felelte szánakozva, gúnyosan, aztán
kezével legyintett egyet, mire testemet láthatatlan erő sodorta messzire,
valahol a bokrok között landolhattam. Viszont a fájdalmamat csökkentette frissen
szerzett sérülésem, így hát frissebben szökkentem talpra, sőt magabiztosan
lódultam a levegőbe.
- Sárkánycsók! - emeltem magam elé kezem, s ajkaim közül hosszú lángnyelv
indult útjára, mely egy napsütötte délutánon rettenet erőt képviselne, az itteni
időben azonban csak saját maga gyenge másolatával ért fel.
- Vicces az erőlködésed, doragon - ismerte el a férfi.
- Naraku! - rohant ki a szentélyből Inuyasha, nyomában Kougával és a
többiekkel.
- Itt nem harcolhattok! - ereszkedtem közéjük. - Ez szent föld!
- Az őssárkány szentsége engem mit sem érdekel! - sziszegte Naraku, és
lesújtott rám egy hatalmas csapással. Ott, ahol voltam, összeestem, és nem
bírtam mozdulni.
- Mit tettél vele? - kiáltott kétségbeesetten a lány. Az ékköves lány! Miért
érdekli, hogy mi van velem? Miért nem menti inkább a saját irháját?
- Csupán megbénítottam testét. Ehhez a csatához neki nincs köze - felelte
Naraku, és megvetően pillantott le rám.
Abban a percben rettentően sajnáltam, hogy még a számat sem tudom mozgatni.
Pedig olyan de olyan szitokáradat érte volna azt az átkozott korcsot, hogy egy
életre megemlegette volna! Ám ehelyett ott hevertem, mint egy szerencsétlen
bábu, és nagyon csúnyán néztem rá, gyűlölködő pillantásokat lövelltem felé.
Mondanom sem kell, tudomást sem vett rólam.
Nem is csoda, lévén Inuyasha félelmetesen erős támadást indított feléje. Az
ellenfele nagyon gyors volt, és valahogy képes volt tartani a távolságot, mindig
kellő messzeségben volt a félszellemtől. Mialatt ezek egymással csatáztak, a
szerzetes próbált engem felhámozni a földről, testem rongybabaként lógott karjai
között. Valahogy a tekintetemmel igyekeztem vele megértetni, hogy hagyjon a
fenébe, de nem nagyon sikerült vele megértetni.
Arrébb vonszolt a harc központjától, így nézővé avanzsáltam. Igen, a poszttal
tökéletesen meg lettem volna elégedve két-három napja, de jelenleg rohadtul
idegesített, hogy nincs beleszólásom a dolgokba.
Inuyasha repült - és nem önszántából. Mély nyomot hagyott súrlódó teste a
sárban - mély és véres nyomot. Kouga vetett még rá egy pillantást, aztán a
magasba emelkedett, hogy onnan csapjon le Narakura. Ütése talált, a sötét alak
arcán a kín jelei mutatkoztak, ám a következő pillanatban már le is sújtott,
messzire repítve a farkast. Kouga szerencsére talpon maradt, rögtön indíthatott
is egy ellentámadást - jobbról-balról sebesen vitte be ütéseit és rúgásait,
Narakunak figyelnie kellett, ha nem akart rajtaveszteni. Közben Inuyasha is
feltápászkodott már, megrázta a fejét, igyekezett magához térni.
A következő pillanatban Kouga teste a magasba emelkedett, és nagyot nyekkenve
ért földet. A hátán feküdt, arcát eltorzította a fájdalom. Naraku lassú és
méltóságteljes léptekkel közelített felé, de még mindig túl gyorsan ahhoz, hogy
a kábult Inuyasha megelőzze.
Megfeszítettem izmaimat - mintha ezer tű szurkálna. Sikerült megmozdítanom a
karomat, az élet tüze pedig elég erősen lobogott bennem; fájva, szenvedve,
kínkeservesen felugrottam, és Kouga elé vetettem magamat, karjaimat széttártam.
A szemem sarkából láttam, ahogy a bőrömet lángok nyaldossák. Nem tudtam, mire
véljem, nem tudtam, miért történik - de erőt adott, és Naraku arcára is
rettenetet csalt.
- Nem bánthatod - mondtam. Hangom mintha ezer helyről szólt volna egyszerre.
- Ó, dehogynem - biccentette oldalra a fejét, és kezét csapásra emelte.
Tőröm, a Kougou mintha felcsapó lángoszlopként tört volna elő, úgy suhant
kezembe, onnan pedig egyenesen Naraku mellkasába. Szemei hatalmasra meredtek,
aztán pedig lecsapott rám.
A tüzek kihunytak. Vér fröccsent ezer és ezer irányba, mintha kitörő vulkán
lenne. Testem elgyengült, lábaimat elhagyta az erő, összeestem. A szemem
sarkából még láttam, ahogy Naraku elhátrál, járása bicegő és sánta, majd alakját
elnyeli a sötétség.
Hullott az eső, cseppjei érték az arcomat. Felemeltem a kezem arcom elé - vérem
folyt rajta végig ráérősen.
Aztán kart éreztem a mellkasomon, azon a ponton, ahol rettentően fájt. Nem, nem
égetett a helye - fagyos volt és hideg. Féltem. Én, Faia, a kegyetlen és
erkölcstelen sárkányszellem, rettegtem. Nem éreztem még ilyen hűvöset. Soha.
Most… most miért?
- Faia - szólított egy hang. - Faia, ne…
- Kouga… Kouga, nem látlak - feleltem halkan, és szememet könnyek lepték el.

Arcom előtt megjelent a farkasszellem.
- Faia, miért tetted? Miért? - kérdezgetett.
- Kouga… Kouga, ne engedj el - suttogtam, légzésem zilálttá és szaggatottá
vált.
- Nem engedlek - felelte, és megszorította a kezem.
- Én… én… - sóhajtottam. - Inuyashán kívül… rajta kívül…
- Igen? - kérdezte aggódva.
- Rajta kívül te voltál az egyetlen, akit szerettem - suttogtam, aztán
éreztem, hogy az őssárkány mindennél hatalmasabb lángja az utolsókat pislákolja
szívemben, majd végleg kialszik. Utána marad a dermesztő fagy és a jeges
üresség. Hűvös nyugalom vette át az élet tüzének helyét.

Vége