Az Ezüst mámorában



Hosszú ideje lovagoltam már magányosan, olyan régóta, hogy már azt sem tudom,
mikor kelhettem útra. Egyetlen társam és hű hátasom, Jégvirág, aki majdnem annyi
idős, mint én. Tehát kis híján üti a százat, de szerencsére táplálódott belé
valami ősei erejéből, és nem mondható éppen szerencsétlen párának. Főleg mikor
patái alatt csak a kék ég szikrázik, és fehér szőrén a nap sugarai csillognak
ezer árnyalatban!
De most nem terheltem amúgy fáraszthatatlan paripámat, hiszen időnk tengernyi
volt, feladatunk azonban semmi… csakúgy, mint hét napja. Jégvirág ütemes
lépteire lüktetett már a szívem is, gondolataim is elfogytak már, üres fejjel, a
lehető legteljesebb nyugalommal bámultam a körülöttünk elterülő vidéket. Smaragd
pázsit hevert mellettünk, oldalt gyémánthegyek… az égen a nap, mint fényes
aranykorong, az ég akár a legtökéletesebb kék kimonó, úgy lebegett odafenn. És
csend honolt mindenütt, melyet csak az időnként felzizzenő rovarok, és a csodás
énekű madarak szakítottak meg.
És amint a tó felszínére pottyanó apró falevél redőzi a víz színét, megtörve az
addigi harmonikus tökélyt, úgy tette tönkre az eddigi idillt egy átkozott
sikoltás.
Jégvirág felkapta a fejét, és prüszkölt egyet.
- Nyugalom. Csak nyugalom - súgtam, és nem fogtam vissza.
Felháborodottan prüszkölt egy újabbat, és fészkelődni kezdett alattam. Újabb
sikoly hallatszott: fiatal lány lehetett az.
- Nem, Jégvirág. Emlékezz csak vissza, mi történt legutóbb. Csak nem ezt
akarod most is? - feddtem meg, mire sunyin hátracsapta a füleit, és kissé
lehajtott fejjel, engedelmesen baktatott tovább. Azért igyekezett a farkával a
legyek helyett az én lábamat csapkodni. - Ezt kikérem magamnak! - csattantam
fel. - A múltkor is tüzes nyilakkal hálálták meg az egyik faluban, hogy
megmentettük urukat egy fagydémontól… emlékezz csak vissza, két napig rá sem
tudtál állni a bal hátsó lábadra!
Megrázta a fejét, és a magasba ugrott, hogy majd’ lerepültem a hátáról.
Komolyan fontolóra kellene vennem, hogy beszerzek egy nyerget…
- Ó, hogy minden szellemek rángatnák meg a sörényedet, te átkozott… -
sziszegtem, aztán visszafogtam, majd megfordítottam… bíztatnom sem kellett, már
a magasba is lendült, és a fák koronájának szintjén siklott, akár könnyű nyári
szellő. - De ha bárki is sonkát csinálna belőled, hidd el, én ugyan nem fogom
benne megakadályozni, érthető? - mondtam szemem hunyorgatva.
Ahogy a felhők magasságában úsztunk a széllel, egyre inkább az erdő sűrűje
felett szálltunk el… alant azonban egy részen nem nőttek fák, s dús füvű tisztás
látszott… volna, ha nem tornyosul ott egy iszapdémon.
- Hogy a viharban kerül ez ide? Hol van itt mocsár? - fintorogtam, aztán
Jégvirág füléhez hajoltam. - Oda! - utasítottam, és közben felálltam a hátán.
Ahogy közelebb értünk, kezeimet oldalra kinyújtottam, majd egy elegáns szaltóval
lerepültem táltosomról, és elegánsan földet értem az iszapdémon előtt,
valamiféle kutyaszellem mellett. Csípőre tettem az egyik kezem, a másikban
ezüst, majd’ embermagasságú, ékes végű botom szorongattam, és kedvesen a
szellemre mosolyogtam.
- Üdv. Segíthetek valamiben? - kérdeztem, de mielőtt felelhetett volna, már a
magasba is repültem, jobb kezemmel suhintottam egyet a démon irányába, s
elkiáltottam magam: - Hold jégsugara!
Ujjaim nyomán öt szikrázóan fehér fuvallat indult útjára, és amint elérték az
iszaptól bűzlő barátunkat, béklyójukba is fogták, majd sietve végigterjedtek a
folyós nyúlványokon, hogy az teljesen megszilárdult.
- Innentől átadom - értem kecsesen földet, és várakozva néztem a tűzpatkány
szőréből varrt kimonót viselő szellemre, aki kicsit zavartan ugyan, de
felszökkent, és meglengette hatalmas erővel rendelkező kardját, egy csapására
semmivé lett a démon, csupán egy csillogó akármicsoda maradt utána. - Nahát -
hajoltam le, hogy felvegyem, ám a kutya kardjának pengéje a nyakamat súrolta. -
Nahát - húztam el a szám, és magamban átkoztam Jégvirágot. Tökkelütött ló, hogy
vinné el a kánya.
- Ne merd megérinteni az ékkőszilánkot! - mondta fenyegető hangon.
- Már a kezemben van, te féleszű - hívtam fel a figyelmét az egyszerű tényre.
- Amúgy meg ha nem tűnteted el ezt a büdös pengét az orrom alól, akkor nagyon
megjárod.
Felkacagott.
- Igazán? És mit tudnál nekem ártani? - kérdezte gúnyosan, mire egy lány
hangja hallatszott, talán azé, aki az imént sikoltott.
- Inu Yasha! - kiáltott valahonnan fentről. Amennyire tudtam, felpislogtam: a
fekete hajú, furcsa viseletű lány egy egész fent lévő faágba kapaszkodott. - Inu
Yasha, szedj le innen!
- Kagome… - morogta a kutya. - Jól vagy, Kagome? - fordult el kissé, ennyi
pedig pont elég volt, hogy póznámmal elgáncsoljam, s kiüssem kezéből a kardot.
Földre terítettem, és a hasára ültem, botomat nyakához szorítottam.
- Nos, kutyuska… - kezdtem idegesen. - Először is: illik meghálálni a
segítséget - vergődni kezdett alattam, hatalmas ereje volt, alig bírtam
megtartani. - Másodszor: egy ilyen rohadt undorító szagú pengét nem túl szép
dolog nő orra alá tartani, még ha velejéig romlott, akkor sem, pedig én nem
vagyok az. Harmadszor pedig…
- Inu Yasha! - sikoltott most már kétségbeesetten a lány.
- Jégvirág, gyerünk! - utasítottam azt a félnótás hátast. - Harmadszor pedig
itt az ékkőszilánkod - dobtam oda neki, aztán felálltam. Jégvirág közben lehozta
a lányt a talajra.
- Gyerünk, flúgos, indulunk - mondtam zsörtölődve, aztán felszökkentem a
hátára.
- Várj! - kiáltott utánam a szellem. Azaz nem… nem lehetett szellem… talán
csak félig az?
Morcosan fordítottam arra a fejem: ha még a végén meg akar velem küzdeni,
leégetem az erdőt dühömben, az már biztos.
- Ne… ne haragudj… - mondta ki nagy nehezen, a lány noszogatta oldalról.
- Inu Yasha azt szeretné mondani, hogy nagyon hálás, csak ő túl makacs ehhez
- mosolygott. - De én nagyon köszönöm! Kagome vagyok - nyújtotta felém a kezét,
én pedig összevontam a szemöldököm, aztán mégis leszálltam Jégvirág hátáról, és
kezet ráztam a lánnyal. - Ő pedig Inu Yasha, de ezt már gondolom, tudod.
- Tsukiakari vagyok - feleltem. - Akik ismernek, azoknak csak Kari - sütöttem
le a tekintetem. A viharba is, jó régen ismerkedtem már bárkivel is! Hogy megy
ez egyáltalán?
- Akkor szia, Kari - nevetett a lány. Magam is elmosolyodtam, aztán
tekintetem a mogorva Inu Yashára siklott.
- Miféle szilánk az, ami annyira kellett? - kérdeztem gyanakvó hangon.
- Nem mindegy az neked? - csattant fel, mire egyszeriben csörtetés
hallatszott az erdőből. A félszellemmel egyszerre kaptuk oda a fejünket, Kagome
riadtan nézett fel.
- Mi az? Mit hallotok?
- Valaki… nem, valakik jönnek. Ketten vannak… nem, hárman. Az egyikük
szellem, de gyenge. És… és ülnek valami lényen. Az is szellem. Azt hiszem… talán
macska? - vontam össze a szemöldököm, mire Inu Yasha elhúzta a száját, és
legyintett egyet.
- Ismerjük őket…
- Inu Yasha! - feddte meg Kagome. - Nem csak ismerjük őket! A barátaink!
- A szövetségeseink - helyesbített dühösen a kutya. Elvigyorodtam, ahogy a
civódásukat láttam.
- Ti ugye egy pár vagytok? - kérdeztem. Inu Yasha gyilkos tekintettel fordult
felém:
- NEM! - ordította, hogy szinte megrémültem. Mellettem Jégvirág felprüszkölt.

Kagomére pillantottam, aki szomorkásan pislogott, ám nem lett volna alkalmam
sem rákérdezni, hiszen az erdőből egy nagyon aranyos macskaszellem, hátán egy
szerzetessel, egy démonvadásszal, valamint egy imádnivaló kis rókaszellemmel
rontott ki.
A szerzetes leszökkent a szellem hátáról, a lánnyal együtt, és nagyon, de
nagyon fenyegetően néztek rám.
- Pusztulj, szellem! - kiáltotta a szerzetes, és a jobbján levő gyöngysort
egy mozdulattal letekerte.
- Miroku, ne! - állt elém Kagome.
- Kagome… megbűvölték, jaj, ne! - zavarodott össze a szerzetes, mire az égnek
emeltem tekintetem. Ha egyszer valakinek sikerülne elpusztítania halhatatlan
testemet, könyörgöm, sújtson olyan átokkal, hogy féregként születhessek újjá!
- Nem, te szerencsétlen - szólalt meg nyugodtan a lány, akinél egy hatalmas
bumeráng volt. - Akit megbűvöltek, az nem így fest.
- Épp ez a trükk! Indulj, szé… - mondta volna, de a démonvadász megfogta a
kezét.
- Nyugodj már le! - morrant rá, aztán Kagomére nézett. - Ki ez? - bökött
felém.
- Ő Kari… megmentett minket.
- Bah… - horkant fel Inu Yasha.
- Akkor jó szellem? - ugrált közelebb a rókaszellem. - Én Shippou vagyok! -
üdvözölt, én pedig felvettem a földről, és feltettem Jégvirág hátára. - Nagyon
szép a lovad! - mondta elismerően.
- És ha tudnád, mennyire rossz ötletei vannak… - paskoltam meg a hátát, mire
prüszkölt egyet, és dobbantott a lábával.
- Ő Sango - mutatta be nekem a lányt Kagome.
- Üdvözöllek, Sango. Tsukiakari - hajoltam meg kurtán.
- Kari… milyen gyönyörű név… - hallottam magam mellől. A szerzetes mért
végig, és épp nem megfelelő helyen állapodott meg a tekintete.
- Khm… Miroku… - krahácsolt Kagome, mire az riadtan nézett fel.
- Üdv neked is, szerzetes - húztam el a számat.
- Csak a… csak a… csak a ruhádat néztem - felelte. - Nagyon… nagyon szép -
érintette meg a derekamon, mire egy pillanat múlva már az arcához kellett kapnia
tenyerem nyomán.
- Öm… ne haragudjatok - néztem körbe riadtan. - Csak… csak úgy jött a
mozdulat - védekeztem.
Sango csak legyintett.
- Miroku általában ezt váltja ki - mosolygott. Biccentettem, aztán jó percnyi
csend ereszkedett ránk.
Mély levegőt vettem, és megszólaltam:
- Örülök, hogy megismerhettelek titeket - mondtam. - Furcsa egy alakulat
vagytok, és nem tudom, mi célból vagytok együtt, de sok sikert kívánok. Viszlát
- fejeztem be, és Jégvirághoz léptem. Leemeltem a hátáról Shippout, és
megsimogattam a kis róka feje búbját. - Minden jót - búcsúztam, aztán
felszálltam lovam hátára.
- Várj! Mi lenne, ha… - kezdte Kagome, de Inu Yasha vészjósló hangon
közbeszólt:
- Kagome… - dörmögte, de a lány nem foglalkozott vele.
- Mi lenne, ha velünk tartanál? - vetette fel.
Végignéztem rajtuk.
- Veletek? Azt sem tudom, mi végett vagytok úton, nem ismerem a céljaitokat -
ráztam meg a fejem, de hogy őszinte legyek, makacs (de amúgy legkedvesebb) lovam
mellett kellemes lenne már végre beszélni valakivel.
- Azért vagyunk együtt, hogy összegyűjtsük a Négy Lélek Szent Ékkövének
szilánkjait - mondta Kagome.
- A… minek a milyen ékköve?! - néztem nagyot.
- Hosszú - legyintett Inu Yasha, majd gyanakvón nézett rám. - Ne mondd, hogy
még nem hallottál róla…
- Ami azt illeti… - vakartam meg a halántékom, aztán komoly arcot vágtam. -
Ennyi?
- És le szeretnénk számolni Narakuval - tette hozzá sötéten Sango. Nehezebben
vettem a levegőt.
- Átkozott szellem… - sziszegtem, és Jégvirág dühödten dobbantott egyet a
patájával.
- Úgy tűnik, Naraku járta a világot, és akit meglátott, annak tönkretette az
életét - mondta keserűen Miroku. - Mit tett veled? - kérdezte, és amíg nem
figyeltem, már hirtelen Jégvirág mellett állt, és a kezemet fogta.
- Elvette tőlem a szerelmemet - feleltem, és kihúztam kezem az övéből. Kissé
döbbenten pislogott, aztán lesütötte a tekintetét.
- Ó… sajnálom.
- Nem kell. Hiszen csak számomra veszteség - néztem el a távolba, aztán
mélyet sóhajtottam. - A bosszú a legostobább emberi szokás - mondtam, miközben a
fák árnyait kémleltem, aztán a kezemre néztem, ahogy Jégvirág sörényével
babráltam. - Legalább is ezt mondtam, amíg ő el nem távozott. És akkor rájöttem,
hogy bármennyire is ostoba és szükségtelen a bosszú, szükségem van rá -
végigmértem őket. - Szükségem van rá. Veletek tartok - jelentettem ki.
- Helyes - jegyezte meg halkan Inu Yasha. Egy halvány mosoly jelent meg az
ajka szélén. - Menjünk hát! - javasolta.
- Állj! - emelte fel a kezét Miroku, majd hozzám lépett. - Kari… lennél a
gyermekeim anyja?
- He? - morrantam fel.
- Ha meghalnék, valakinek meg kell bosszulnia az átkot.
- Majd én megbosszulom helyetted is, de ha nem veszed le a kezed a combomról,
amit úgy gondoltál, nem veszek észre, akkor kettéhasítom a koponyádat, és abból
iszom teát életem végéig.
Miroku készségesen arrébb lépett pár méterrel, aztán sietve készültünk az
induláshoz.
A macskaszellem, Kirara, egész egyszerűen átlagos macska méretűre zsugorodott,
felkapaszkodott Sango vállára. Kagome valami fura szerkezetre pattant, melynek
hátuljára Inu Yasha fészkelte be magát.
- Gyere, Shippou - mondtam a rókának, aki engedelmesen felszökdécselt mellém.
Rámosolyogtam, majd csettintettem a nyelvemmel, mire hátasom lustán lépegetni
kezdett, majd felnyerített. - Jól van, igen, igazad volt, elégedett vagy? -
fakadtam ki nevetve, mire a többiek furcsán néztek rám.
Jégvirág újfent felnyerített, és ugrándozott egy sort.
- Csak elbeszélgetünk… nyugalom, nincs semmi bajom - védekeztem.
- Honnan tudod, mit akar? - faggatott Shippou.
- Tudod, elég régóta együtt vagyunk, hogy ki tudjam találni. Jó ideje csak
ketten vagyunk egymásnak.
- Aha - felelt Shippou értetlenül. Igaza van, nem kéne elkalandoznom,
egyáltalán, miért is érdekelné őt?
Felnéztem az égboltra. Lassan esteledett, és egyre másra bukkantak elő a fényes
csillagok, kisvártatva pedig felragyogott a Hold, büszkén és méltóságteljesen.
Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem, mire hallottam Shippou elhaló
hangját:
- Tsukiakari… hiszen te ragyogsz! - suttogta, mire a többiek is
hátrafordultak. Kinyitottam a szemem, és mosolyogtam.
- Fura egy szerzet vagy - jegyezte meg Inu Yasha. Nyugodtan pillantottam rá,
éreztem, hangom változik, az eddigi megszokott színe lággyá és susogóvá alakul.
- Tudom. Az vagyok - feleltem.
- Mondd, mégis… mi vagy te? Kik a szüleid? - kérdezte Miroku.
Tekintetem a Holdra emeltem.
- Én az ő szelleme vagyok - mondtam, aztán összevontam a szemöldököm. -
Őseimről máshol, más időben - mosolyogva néztem rájuk. - Menjünk még tovább! -
javasoltam. - Innen nem olyan messze, hűvös vizű tó fekszik egy kellemes
tisztástól szegélyezve… gyakran használom azt nappali pihenőként, és szerintem
éjjel sem kevésbé kényelmes.
- Jó ötlet - szólalt meg Kagome. - Úgy is szeretnék már fürdeni egy jót!
- Óh… - hallatszott Miroku hangja, aztán tompa puffanás, ahogy Sango fejbe
kólintotta. Megcsóváltam a fejem, és halkan felkacagtam.
- Rendben, de nem ártana egy kicsit szaporábbra vennünk a tempót. Érzem, baj
közeleg - dörmögte vészjósló hangon Inu Yasha. - Sango, Miroku! Kapaszkodjatok
fel Kirarára! Kagome, pattanj a hátamra! Tsukiakari…
- Bízd Jégvirágra - kacsintottam, mire hátasom a levegőbe emelkedett. Shippou
vidáman kurjantott egyet.
Kirara is a légbe ugrott, hátán Sangoval és a fárasztó szerzetessel, Inu pedig
nagyokat szökkenve haladt mellettünk.
Nem tudom leírni, milyen érzés lett úrrá rajtam. Pár óra után száz év
távlatában… de mégis, mintha tartoztam volna valahová. A Hold is ezt súgta,
kacéran mosolygott rám, én pedig nevetve néztem vissza.
- Nézzétek! - kiáltottam fel. - Ott a tó! - mutattam kicsit északkelet felé.
- Mesés! - sóhajtott fel Kagome Inu Yasha hátán.
- Tudom… - ismertem el, és újfent eszembe jutott ő. Igen, itt találtunk
egymásra először… akkor, azon az éjjelen…


Jégvirág a parton legelt, a füvön rohangászott, erre-arra csatangolt. Magam
pedig a Hold fényében úszkáltam, csilingelő dalokat énekeltem, minden irányba
csápoltam a vizet, a cseppek milliói csillogtak, körülöttem ragyogott a tó
felszíne. Fodrozódó tükörképemre tekintettem: ezüst hajam szikrázott, gyémántos
szemeim szinte világítottak.
És az idillt egy halk zizzenés törte meg: valaki járt a finom pázsiton. Nyakig
a vízbe merültem - türelmesen vártam. Ha csupán idegen, tegyük fel, nem akarom
tudni, ki az, ha ellenség… legfeljebb elvakítja majd hófehér bőröm fénye! A
gondolatra elvigyorodtam, aztán komolyságot erőltettem magamra, lévén, akár
veszélybe is kerülhetek…


- Kari! Kari! - szólongatott Shippou, ki tudja, mióta.
- Mondd! - tértem magamhoz.
- Megérkeztünk… - mondta óvatosan. Körbenéztem.
- Ja, mi? … aha, persze - feleltem zavartan, aztán leszökkentem Jégvirág
hátáról, sietve karjaimba kaptam Shippout is, majd kezembe vettem ezüstbotomat.
- Az micsoda? - kérdezte a róka.
- Ó, hogy ez? - mosolyodtam el. - Kedves Shippou, úgy mondom ezt, mint
szellem a szellemnek, fogalmam sincs. Aki készítette, azt mondta, egyszer
megtudom majd, mire való, és hogyan vehetem hasznát. És hogy tudni fogom, mikor
jön el ennek az ideje.
- Kari! Gyere te is! - hallottam Kagome hangját, miközben lelkesen integetett
a partról.
- És Mirokuék? - szóltam vissza tettetett aggállyal.
- Szereznek valamit vacsorára - mondta Sango.
- Helyes - biccentettem, aztán Shippoura vigyorogtam. - Tarts velük -
kacsintottam, aztán leeresztettem. Volna.
- Tsukiakari… - hangja könyörgőnek tűnt.
- Mondd.
- Mehetek Jégvirágon?
- Nyugodtan - nevettem fel, és odasúgtam lovam fülébe. - Szívesen elvisz
téged - biztosítottam a rókát, aztán feltettem lovam hátára. - Vigyázz, ne
nagyon húzd meg a sörényét - mondtam neki. - Ha azt akarja, hogy leess, úgy is
le fogsz - kacsintottam, aztán követtem a lányokat.
Inu Yasha mondta, hogy valami rosszat érez a levegőben… és én is kezdtem
érezni. Valami nem volt rendjén. Lehunytam a szemem, s beleszagoltam a szélbe:
furcsa illatot hozott - ismerős illatot.
- Kari! Nem jössz? - rikoltotta Kagome.
Odakaptam a fejem, majd mosolyogva siettem a tó partjára, melynek vizében már
mindketten vidáman lubickoltak, s rajtuk rettentő különös öltözék volt.
- Ez meg mi? - kérdeztem.
- Fürdőruha… Kagome világában az emberek ebben mennek a vízbe - felelte
Sango.
- Kagome világában? - néztem nagyot. Akkor azért olyan furcsa az a lány, mind
viselkedés, mind öltözet terén!
- Igen! Én… jó pár évszázaddal később születtem, de… eh, ez hosszú és nem
olyan fontos! - legyintett kacagva, és egy sugárnyi vizet csapott Sango felé. -
Na, nem jössz be? - nyaggatott türelmetlenül.
Elmosolyodtam.
- Hát… talán most inkább mégsem - biccentettem oldalra a fejem, homlokomat
botom hidegéhez nyomtam. Nem volt kedvem megszabadulni szűk, ujjatlan
kimonómtól, és alig térd alá érő hakamámtól.
- De miért nem? - kérdezett vissza csalódottan Kagome.
- Mert valakinek vigyáznia kell rátok - mondtam komolyan, de azért szám
szélén vigyor bujkált.
- Úgy érzed, veszély leselkedik? - komorult el Sango.
- Igen… vagyis nem - ráztam meg a fejem, elvégre nem akartam rájuk a szívbajt
hozni. Azt hiszem, mégis sikerült.
- Mi lehet az? Egy szellem? - húzta össze magát Kagome.
Felnéztem az égre. A Hold már nem ragyogott oly fényesen, a csillagok
megfakultak… ám felhőnek vagy ködnek nyoma sem volt.
- Valószínűleg - feleltem. Minden démonok atyjára mondom… ez az illat!


Némán figyeltem azt az alakot, ki a parton kóborolt - büszke járása alapján
férfi lehetett, ahogy a fejét felvetette, mintha valami nagy méltóság lenne; ám
szakadt ruházata, sok-sok sebe mégsem erre utalt. Jobban megnézve léptei
bicegőnek tűntek, s arcát is inkább a kín jellemezte, mint a fennhéjazás.
Komolyan arra gondoltam, hogy kimászom a vízből, és felajánlom segítségemet -
ám ekkor megéreztem illatát, s tudtam, szellem. Ráadásul nem is egynek tűnt…
mintha több száz szellem ereje munkálkodna benne.
Talán csapda - ezt súgták ösztöneim. Ám szívem mást motyogott, szüntelenül és
gyorsan. És elmém kerekedett felül minden további érzelmen: türelem.



- Nem, nem vagyunk veszélyben… - állapítottam meg, mire Kagome feldobta magát
a víz felszínére, teste csak siklott, mint valami csónak.
- De az előbb még… - próbált ellenkezni Sango, de közbevágtam:
- Tudom - bólintottam. - De ma este nem fog támadni. Tudom, hogy nem.
- Ki? Ki nem fog támadni? - kapcsolódott be újfent a beszélgetésbe Kagome.
Tekintetem rá villant. Nem kívántam felelni kérdésére. Kíváncsi pillantásai
lassanként mégis válaszadásra kényszerítettek volna, ám szerencsére kiáltozást
hallottam a tisztás távolabbi végéről.
- Visszatértek Inu Yasháék - mondtam mosolyogva. - Hátha elejtettek valami
ehetőt - vontam meg a vállam. Türelmesen megvártam, amíg a két lány összeszedi
magát, és felöltözik, aztán visszasétáltunk a többiekhez.
Inu Yasha csendes magányában üldögélt a tüzet vígan szemlélő Mirokutól és
Shippoutól kissé elhúzódva, lábait keresztbe téve, arcát öklére támasztva,
száját húzogatva. Míg Kagome és Sango Miroku a szarvas elejtése közben
véghezvitt álhőstetteit hallgatták nagy-nagy figyelemmel (olykor-olykor cinkos,
nevető egymásra kacsintással), magam a szellem mellé telepedtem.
Láthatólag nem kívánt tudomást venni szerény személyem jelenlétéről, így hát én
is inkább a messzeségbe fúrtam a tekintetem, szívemmel pedig a Hold muzsikáját
hallgattam, mely mindennél édesebb füleimnek.
- Mióta vagy úton? - törte meg végül a hallgatást Inu Yasha. Kissé álmosan
pislogtam fel rá.
- Hogy mióta? - merengtem el, aztán elmosolyodtam. - Majd nyolcvan éve. Hm…
talán kilencven, nem emlékszem rá pontosan - vontam meg a vállam. Szemei mintha
még mindig gyanakvást engedtek volna sejtetni, de igyekeztem nem törődni azzal,
miért nem bízik bennem. Bár tartózkodása valamelyest érthető: félszellemként
soha nem bízhatott meg senkiben, s valószínűleg a kitaszítottak sorsát kellett
magára vállalnia.
- És mit tettél ezalatt a nyolcvan-kilencven év alatt? - kérdezte.
Elnéztem a messzeségbe.
- Hm… megmentettem egy falut, üldöztek. Aztán egy fél birodalmat
szabadítottam meg egy éjsárkánytól… aztán hálából majdnem megöltek. Nos… utána
kisebb-nagyobb változásokkal ugyanez maradt a felállás; a hála mintha nem
tartozna az emberek erényei közé - támaszkodtam a könyökömre, ahogy
hátradőltem.
Inu Yasha arcán egy keserű félmosoly jelent meg.
- Hát nem - bólogatott.
- Azért mégis vannak kivételek, Inu Yasha úrfi! - nyeszegett fel egy éles
hang. Méghozzá a szellem nyaka felől. Kissé zavartan fordultam oda.
- Myoga, te meg hogy kerülsz ide? - morogta Inu Yasha kissé gúnyosan.
- Melletted állok, Inu Yasha úrfi! - hangzott megint.
- Inu Yasha… - szólaltam meg halkan. A kutya felém fordult, aztán ujját felém
nyújtotta. Rajta egy apró rovar ugrándozott.
- Egy bolha? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen, ő Myoga, a… hát, néha itt van - vonta meg a vállát Inu.
- A hű társa vagyok! - csattant fel a bolha.
- Üdv, Myoga - köszöntem azért, bár kissé össze voltam zavarodva. -
Tsukiakari vagyok.
- Hallottam már híredet, Tsuki - felelte, én pedig megborzongtam. Nem
szerettem, ha Tsukinak szólítanak.
- Legyen inkább Kari - hagytam rá. - Milyen híremet?
- Hm… - húzta résnyire szemeit, aztán végül nem mondott semmit.
- Mondd, Myoga - utasította Inu Yasha, ám hirtelen Miroku hangja csendült:
- A vacsora tálalva, szellemek, félszellem, emberek!
A fűre feküdtem.
- Menjetek csak - fontam keresztbe karjaimat tarkóm alatt.
- És te? - tápászkodott fel a kutya.
- Nincs étvágyam - feleltem. - Meg amúgy is… legalább közben figyelek, hogy
nem közeleg-e valami kellemetlen látogató.
- Helyesen beszél, Inu Yasha úrfi, csak menjünk, csak menjünk! - sürgette a
bolha. Valami nem tetszett nekem. Nagyon, de nagyon nem tetszett.
Mindenesetre nem foglalkoztam a túlbuzgó szolgálóval. Miféle híremet mondhatná,
mely ártana frissen kötött szövetségünknek? Hogy falukat romboltam le?
Egyértelmű, hogy hamis vád, ráadásul bízom benne, hogy Inu Yasha át tudja érezni
helyzetemet.
Még hallottam távolodó lépteik zaját, aztán magam sem tudom, miként, de
magukkal ragadtak álmaim.


Csendben ültem a vízben. Kezdtem fázni. Jégvirág vajon merre lehet? És az
idegen… elbotorkálhatna már innen messzebbre, szeretnék végre kimászni a tóból.
Ó, a ruháim! Mi van, ha megtalálja őket, aztán… Aztán? Ugyan, mit tehetne
ellenem? Idáig érzem hatalmát, de sérült és gyenge, valószínűleg én kerülnék ki
egy esetleges párbajból győztesen, ha mégsem, hát lenne időm elmenekülni!
Aztán egyszeriben csak felnyögött, és összeesett. És nem mozdult meg.
- Ó, minden démonok atyjára - morrantam fel, aztán kiemelkedtem a vízből, és
a ruháimhoz lebegtem, sietve magamra öltöttem őket, nedves hajamat megráztam. -
Jégvirág! - kiáltottam hű hátasom után, majd a földön fekvőhöz rohantam. A hasán
feküdt, hosszú, puha, fekete haja szétterült teste körül. A hátára fordítottam,
csinos arccal találtam magam szembe, melyen rettentő sok zúzódás éktelenkedett,
mellkasán óriási lyuk tátongott, lába furcsa szögben hajlott el.
- Hé… hé… - paskolgattam az arcát. Arcom mellett kedves társam pofája
szuszogott. Felnéztem rá. - Jégvirág, csinálj valamit ezzel a sebbel - kértem
szépen. Lovam testén remegés futott végig, aztán nagy levegőt vett, s orrlyukain
keresztül hűvös fuvallat érkezett, mely tarka színekben ragyogott, majd sietve a
sebre telepedett, s pillanat alatt összeforrasztotta. - Köszönöm - simogattam
meg az orrát, mire belenyalt a tenyerembe.
Az előttem fekvő alak hirtelen felsóhajtott.
- Nézd, Jégvirág, lehet, hogy neked köszönheti, hogy nem halt meg - mondtam
mosolyogva, aztán a nehezen pislogó férfira néztem. - Élsz? - kérdeztem, s haját
arrébb söpörtem arcából.
- Élni? - bámult rám bágyadtan, szemének furcsa árnyalata volt, de a sötétben
is csillogott. - Igen… nem vagyok halott - felelte fáradtan, aztán ismét
lehunyta szemeit.
- Ne mozdulj, hozok valamit, amivel kitisztíthatom a sebeid - mondtam, de
mikor felálltam volna, elkapta a karomat. Érintése nyomán forróság futott végig
bőrömön.
- Ne, ne menj - kért halkan, hangja mégis mintha bársonyként simogatott
volna.
- Nyugalom, Jégvirág vigyáz rád, de… - mozdultam volna, de közelebb húzott
magához. Én pedig legnagyobb meglepetésemre nem ellenkeztem.
- Ne hagyj magamra - suttogta. Talán meg kellett volna kérdeznem, hogy miért
ne, de nem tudtam.
- Nem hagylak - feleltem elhaló hangon.
- Mi a neved? - kérdezte aztán.
- Tsukiakari vagyok - feleltem, mire elmosolyodott.
- Nagyon szép… Tsukiakari - ismételte, aztán lehunyta a szemét. Mellettem
Jégvirág dobbantott egyet a patájával.
- És te… te ki vagy? - ültem le a pázsitra. Mellettem felkönyökölt a
szellem.
- A nevem… a nevem…



- Te! - hallottam egy ingerült ordítást, mire kinyitottam a szemem, és csak
egy pengét láttam az orrom előtt, melyhez egy kar is tartozott, gazdája ki más
lehetne, mint Inu Yasha.
- Én - egyeztem bele. - Ilyenkor mi van? - morrantam rá kissé idegesen. Nem
szeretek karddal a nyakamon ébredni.
- Hazudtál nekünk! - fakadt ki Kagome.
- He? - kérdeztem vissza, és közben megpróbáltam felállni, de a kutya kardja
kissé korlátozott a mozgásban.
- Azt állítottad, Naraku elvette a szerelmedet - fedett meg Miroku.
- Igen, és ez így is van - ráztam meg a fejem zavartan. Miről beszélnek?
- Ó, ne áltass minket - csóválta a fejét undorodva Sango.
- Tőrbe akar minket csalni! - tüzelte őket Myoga.
- Mi a viharról beszéltek?! - fakadtam ki.
Inu Yasha tekintete rám villant, benne a gyűlölet csillant. Csapásra emelte
kardját, és lesújtott… nagyot csendült a penge, mikor botommal találkozott, alig
pár hüvelyknyire az arcomtól.
- Megállította a Tessaigát! - pihegte Miroku.
A penge szinte lángolt az orrom előtt, és iszonyat nagy erő kellett ahhoz, hogy
visszatartsam erejét. Inu Yasha lassan a földhöz szorított, ám minden erőmet
összeszedve visszalöktem a kardját, és talpra pattantam, felszökkentem a
felettem magasodó fa egy ágára.
- Mit művelsz, Inu Yasha? Mi van veletek? - kiáltottam.
- Azt mondtad, bosszút akarsz állni Narakun! - ordította Inu. - Erre most
kiderül, hogy a szeretője vagy! - köpte felém.
Lepottyantam a fáról, és finoman talpra érkeztem. Hiba volt, mert a félszellem
megint felém suhintotta a kardját, ám ezúttal könnyedén elugrottam. Még
suhintott egy párat, míg végül meguntam, s visszaugrottam az ágra.
- Meghallgatnátok? - kérdeztem végül.
- Rossz ötlet! - rikkantott fel Myoga.
- Igaz - húztam el a szám keserűen. - Inkább nyírjuk ki egymást, hogy aztán
hadd röhöghessen véres tetemeink felett akárki Gonosz szolgája!
Miroku a kutyaszellem mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
- Talán meghallgathatnánk, mit akar… - jegyezte meg, de nem pillantott rám.
Inu Yasha viszont gyűlölködve mért végig, tekintete csak úgy égetett.
- Ki vele! De ha egy hamis szó is elhagyja ajkadat, akkor véged - fenyegetett
meg. Nem mondtam neki, hogy kötve hiszem, hogy le tudna győzni, mert most
elvileg meg akartam békíteni, nem pedig még inkább feltüzelni magam ellen.
Leültem, lábaimat keresztbe húztam magam alá, botomat letettem oldalra.
Felnéztem a többiekre.
- Végig állni szeretnétek? - kérdeztem. - Nem rövid történet…
Kagome volt az, aki elsőként mozdult, letérdelt, tőlem tisztes távolban, majd
aztán a többiek is. Mély levegőt vettem:
- Nos, Naraku… sérült volt, mikor először találkoztunk. A halál tornácáról
hoztam vissza…
- Akkor már szellem volt? - szólt közbe Inu Yasha.
- Igen, az. Hálás volt, amiért megmentettem, azaz megmentettük, hiszen
Jégvirágnak is jelentős szerepe volt benne - folytattam. - Kedves volt hozzám,
én pedig vigyáztam rá, hosszú hetekig ápoltam, hogy meg tudjon erősödni. És
közben kialakult közöttünk valami…


Már jó egy hónapja ismertük egymást. Nem történt semmi különös: én ápoltam,
gondosan és figyelmesen, ő pedig hálás volt nekem, és volt kivel beszélgetnem.
Mindkettőnknek előnye származott abból, hogy együtt voltunk.
- Tsuki… - szólított meg halkan, mikor épp ennek a tónak a partján sétáltunk,
a felkelő nap fényében. Igen, ő volt az egyetlen, aki Tsukinak hívott… de azóta
a bizonyos nap óta már gyűlölöm hallani ezt a nevet. Ám akkor még…
- Mondd - mosolyogtam rá, mire megfogta a kezem, és szembefordult velem.
Kissé meglepődtem, de úgy igazán nem döbbentett meg. Fontosak voltunk egymásnak…
ebbe még belefér egy kézfogás, nem?
De nem mondta. Inkább körbefonta karjait derekamon, s magához húzott, nem volt
gyengéd, nem volt finom, viszont annál inkább szenvedélyes és tüzes a csókja. Én
pedig egyszerűen elfolytam erős szorításában, képtelen voltam neki nemet
mondani. A Nap elfakult irigységében, ahogy faltuk egymást ott, a tisztáson.
Ezek után minden csodás volt. Mellettem volt Naraku (akkor még nem páviánként,
hanem emberi alakban, mint egy előkelő herceg), Jégvirág továbbra is hűséges
volt, a vidék pedig nyugodt és békés. Azt hittem, a Sors végre mosolygós arcát
mutatta felém azután a sok bosszúság után, amit nekem okozott. Röviden: újfent
tévedtem.


- Mégis mi történt? - kérdezte Kagome. Felnéztem rá, aztán széttártam a
karomat.
- Nem tudom. Az a baj… - kezdtem bele, aztán kínosan elnevettem magam, ahogy
a fájdalmat megéreztem, ott mélyen a szívemben. - Az a baj, hogy nem tudom, hogy
melyik volt az igazi énje: amelyet eleinte láttam, vagy az, ahogyan később
viselkedett…
- Mindjárt kiderül - felelte lazán Inu Yasha. - Mit tett később?



Két hónap. Két meseszép, áldott, szerelemmel átitatott hónappal magam mögött
ébredtem aznap reggel. Ám el kellett borzadnom. Éhes lángok nyaldosták a levegőt
körülöttem, a forróságtól és füsttől nem kaptam levegőt. Körös-körül sikolyok
hallatszottak, egyre több és több, hangosabban és élesebben.
- Naraku! - kiáltottam. - Naraku! Naraku! Hol vagy, Naraku?
Köhögnöm kellett, a füst egyre inkább mérgezett. Nem volt erőm kirepülni
belőle. Egyszeriben szétnyíltak a lángok, és Jégvirág vágtatott elő.
- Jégvirág… - lihegtem könnyező tekintettel. - Jégvirág, segíts… segíts az
embereken - suttogtam. A falusiak szállást adtak nekünk éjszakára, s élelmet.
Hálánk jeléül segítenünk kellene rajtuk. Ám táltosom csak nyerített, majd
ágaskodott, aztán feldobott a hátára. Elgyengülten nyúltam végig rajta. -
Jégvirág, Jégvirág… - nyöszörögtem. - A falusiak… a falusiakra figyelj, ne
törődj velem…
De nem hallgatott rám. Tuskó ló! Sosem azt teszi, amit mondok neki. Ám nem
bírtam már sokáig. Fejem egyre nehezebbé vált, láttam, ahogy az emberek bőre
megperzselődik, hajuk leég, s húsukba harapnak a forró tűzoszlopok… szemeim
könnyekkel telítődtek: mi történik itt? Ki okozta ezt? És… és merre van Naraku?
Csak nem… nem halhatott meg?
Ez lehetett az utolsó gondolatom. Mikor magamhoz tértem, már kellő távolságban
voltunk a falutól: Jégvirág nyaldosta az arcomat, én pedig feltápászkodtam. Hű
paripám készségesen görgette felém botomat.
- Köszönöm, Jégvirág - mondtam halkan, és elnéztem a falu felé. A lángok
egyre magasabbra és magasabbra csaptak. Rátámaszkodtam a botomra, és elnéztem
felé. Poros arcomon magányos könnycsepp folyt végig.
- Nahát, nahát, nahát - hallottam magam mögül. Lehajtottam a fejem, és
nehezen vettem a levegőt. Némán tátogtam egyetlen szót újra meg újra: nem, nem,
nem… lassan, nagyon lassan megfordultam: és egy fehér páviánnal találtam magam
szemben.
- Na… Na… Naraku? - ráncoltam a homlokom, és meg kellett kapaszkodnom a
botomban, hogy ne essek össze.
- Miért, kire számítottál? - kacagott fel.
- De mi… és hogyan… - nyögtem. Nem bírtam tovább… térdre estem, ujjaimmal a
fűbe markoltam.
- Meg kellett volna halnod - mondta nyugodtan. - Jobban jártál volna -
folytatta, és kezét előrelendítette, mire fekete felhő támadt, mely teljesen
körbevett.
- NARAKU! - ordítottam magamból kikelve, beleadva minden csalódottságomat,
dühömet és bánatomat. - Miért tetted ezt velem?! Miért?! Miért?!
- Nem érthetsz semmit - felelte kimérten, hangja mégis dörgött. - Semmit!
Jobb lesz neked, ha ennek most vége! - eresztett felém egy erős energialöketet,
én pedig reagáltam rá.
- Hold jégsugara! - ordítottam fel, közben csaptam egyet a jobbommal, körmeim
nyomán vakító fény csapott fel, felszakítva a felhő egy részét. Ám miután
csapásom ereje elpárolgott, a felhő még erősebb és sötétebb lett.
A levegőbe szökkentem, és Naraku felé suhintottam, ám ő elugrott előlem, után
ugrottam, s elértem a magasban. Kezemet ütésre emeltem, de elgyengültem,
egyszerűen képtelen voltam neki fájdalmat okozni. Csak félgőzzel bordán rúgtam,
majd lendületet vettem, és egy dupla hátraszaltóval kikerültem felhőjének
légköréből, mely robajszerű hangokat hallatva kavargott mellettem.
- Jégvirág! - kiáltottam, miközben hajamat vadul csapkodta Naraku gonosz
felhője. Odabentről hallottam a hangját:
- Nem menekülhetsz, Tsuki… előlem soha!
- Jégviráág! - sikoltottam kétségbeesetten, mire megjelent paripám.
Felkapaszkodtam a hátára. - Vágtass! Vágtass! Vágtass a világ végéig! -
ordítottam, miközben ömlöttek a könnyeim. És lassan magunk mögött hagytuk a
felperzselt falut, valamint őt. Az egyetlent, akit valaha szerethettem, és az
egyetlen, aki képes volt igazán megbántani.


Egyikük sem szólalt meg. Szipogtam, és megtöröltem az orromat. Gúnyos-keserű
mosolyt erőltettem az arcomra.
- Na? Meg akar még ölni valamelyikőtök? - suttogtam, mert erősebb hang nem
jött ki a torkomon.
Inu Yasha lehajtotta a fejét, és a többiek is kerülték a pillantásomat.
- Myoga, azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozol Karinak - jegyezte meg Kagome.

- Felesleges - álltam fel. - Jobb lenne, ha most… ha most… - kerestem a
szavakat. - Ha most egy kicsit levegőznék.
Jégvirág mozdult volna, de orra elé emeltem botom ékes végét.
- Maradsz - utasítottam. Enyhén morcosan pislogott rám, de nem igazán
foglalkoztatott. Majd megbékél!
Határozott léptekkel indultam el, be az erdőbe. A közelben szeles sziklaorom
magasodott, nekem pedig szükségem volt arra, hogy alaposan megráncigáljon egy
épp ráérő fuvallat.
- Kari! - hallottam Inu Yasha hangját, majd azt is, ahogy morogni kezdett: -
Hagyjuk csak rá.
- De Inu Yasha… - ellenkezett volna Sango, de a kutya közbecsaholt.
- Mit aggódtok? Kivergődi magát, és visszajön.
- És ha valami baja esik? - vetette fel Kagome, mire elmosolyodtam, majd
átugrottam egy kiálló gyökeret. Ugyan már… én és a baj? Nevetséges.
- Kagome, Tsukiakari egy szellem. És nem is a csekélyebbek közül való. Tud
vigyázni magára - mondta nyugodtan Miroku. - Inkább együnk!
Innen már nem figyeltem annyira beszélgetésüket. Felkapaszkodtam egy faágra,
majd onnan ugrándoztam tovább, egész addig, míg ki nem értem a rengetegből, egy
nagy meredély szélére. Kiálltam az oromra, lenéztem a mélybe, majd fel a Holdra.
Ereje feltüzelt, kezemmel a levegőbe csaptam, karmaim nyomán fénylő sugarak
villantak, melyek a szakadék túloldalán emelkedő sziklaszirtet több darabba
nyesték, a kövek nagy robajjal ereszkedtek alá.
Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, s lehunyt szemmel emeltem fel a fejem.
A keleti szél hideg volt, és szinte viharos, hajamba, ruhámba kapott jeges
karmaival. És hirtelen a hűvös illatok között egy másik aroma érződött: szemem
kinyitottam, kezemet ütésre emeltem, de elkéstem, erős ujjak tapadtak számra,
torkomnak öt karom nyomódott.
- Milyen kellemes ez az este… - súgta a fülembe, én pedig megremegtem
szorításában, de ezzel csak annyit értem el, hogy jobbja a számról a karomra
vándorolt, melyet keményen hátracsavart, hogy kínomban felnyögtem.
- Az lett volna, ha nem dugod ide azt az ocsmány pofádat, te korcs! -
sziszegtem, mire tekert egyet a karomon. Az ajkamba haraptam, hogy ne sikoltsak
fel.
- Ugyan, Tsuki… - szimatolt a nyakamba, libabőrös lettem, de nem a vágytól,
hanem az undortól. - Hiszen egész este én jártam a fejedben… ne is tagadd -
csókolt arcon, mire másik kezemben tartott botom hegyes végével a lábába döftem,
fogása gyengült, én pedig a magasba emelkedtem, és a szakadék felett lebegtem.
- Jégvirág! - ordítottam. Naraku felnézett rám, fekete hajának függönyén át
vörösen ragyogott a szeme.
- Azt hiszed, akár az a sánta pára, akár a félszellem és vézna csürhéje
segítségedre lehet? - húzta el a száját megvetőn.
Elvigyorodtam.
- Csak figyelj - mondtam, és dobtam felé egy csókot, mire arcán a meglepetés
látszott.
- Szélborda! - üvöltötte Inu Yasha, amint kirepült az erdőből, kardjának
csapása valami félelmetes, elementáris erővel robban közvetlen Naraku mögött,
hogy szemem elé kell kapnom a kezem. Felnéztem: Narakunak hűlt helye.
- Hová lett? - kérdeztem idegesen, mire megérkeztek a többiek, köztük
Jégvirág, hátán Shippouval.
- Szerinted? - lökte flegmán kardját a vállára Inu Yasha.
- Inu Yasha… - szóltam halkan, mert mintha valami hangot hallottam volna.
- Mi van? - kérdezett vissza, ám hirtelen őrjítő szélvihar támadt, fekete
füst ereszkedett le, eltakarva az eget. A felhő spirálisan vett körbe minket,
körét egyre szűkebbre és szűkebbre véve.
Inu Yasha mellé repültem, és megálltam mellette a talajon.
- Ne hidd, hogy ilyen könnyen elpusztíthatod… már megtettem volna magam is! -
ordítottam, igyekezvén túlharsogni a felhő robaját.
Kacagás hallatszott, Naraku pedig fekete istenségként lebegett felettünk.
- Kagome! Sango! Mindenki, gyertek közelebb! - sikoltottam, ahogy a füst
egyre gyorsabban és gyorsabban kavargott. Láttam a benne felperzselődő lombokat,
ahogy maga után csak a kopárságot hagyja.
Magasba emeltem a kezemet, s felkiáltottam:
- Kristály holdfény!
Tenyeremből a magasba, Naraku irányába villámként csapott a vakító fehér
ragyogás, s megtörte a felhő csúcsát, kibillentve a spirális felhő csomópontját.
Egy pillanat alatt semmivé lett a füst, és a mérges gázok elpárologtak.
Naraku döbbenten tekintett le rám.
- Ezt meg… hogyan? - vonta össze a szemöldökét.
- Neked köszönhetem - feleltem vállat vonva, majd a magasba lendültem, s
sebesen szálltam felé. - Azóta vagyok képes rá, mióta összetörtél! - ordítottam,
majd meglendítettem kezemet. - Hold jégsugara!
Meglepetéséből képtelen volt feleszmélni, és túl lassan kapcsolt, hogy arrébb
mozduljon csapásom elől. Fájdalmat láttam az arcán, ahogy hűvös pengékként vágta
fel bőrét támadásom, majd egy laza mozdulattal behúztam neki egyet, hogy teste a
föld felé kezdett zuhanni. Ám időben magához tért, s a talajt már puhán érte el,
ahol azonban a vérszemet kapott Inu Yasha várta.
Magam Sangoék felé siklottam, persze, közben figyeltem, mit művel a két
félszellem.
- Rendben vagytok? - kérdeztem sietve.
- Igen - felelte Miroku, aztán falfehér arccal nézett fel. - Nézd!
A harcolók felé fordultam, és végre elém tárult az a látvány, amire már több
mint fél évszázada várok. Naraku a földön feküdt, ruhája átvérzett a jégsugaram
okozta sebektől, torkán Inu Yasha kardja, a Tessaiga.
- Naraku - sziszegte Inu Yasha, aztán a magasba lendítette hatalmas kardját.
- Elnyered méltó büntetésed! - ordította, ám mikor lesújtott, Naraku már nem
volt ott.
Meredten bámultam hűlt helyét, aztán révetegen meredtem a semmibe. Nem éreztem
már az illatát.
- Hová lett ez az álnok? - csattant fel a félszellem.
- Elmenekült… elmenekült… - suttogtam. Ilyen közel ahhoz, hogy vége legyen,
és még arra sem képes, hogy becsülettel meghaljon… lenne átkozott!
- Hogy menekülhetett el?! - ordított rám Inu Yasha. Hideg tekintettel
bámultam rá.
- Egy álnok kígyó, egy rohadék gazember, és ezernyi szellem… bármit meg tud
csinálni - mondtam, majd mélyet sóhajtottam. - Elmenekült, hát elmenekült. De
legalább innen menjünk el, nem bírom ezt a kiégett tájat.
Kagome aprókat bólogatott.
- Menjünk. Aludjunk, aztán álljunk tovább - javasolta, mindannyian egyet
értettünk. Visszamentünk a tisztáshoz, tábort vertünk, majd hosszú forgolódás és
hánykolódás után valahogy talán álomba merülnünk is sikerült.

***