Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki eszeveszett módon rázza a vállamat.
Bambán pislogtam, és Shippou arcát láttam magam előtt.
- Na mi van? - dünnyögtem álmosan.
- Indulunk - felelte, aztán lompos farkával megcsiklandozta az arcom, majd
leszökkent a mellkasomról.
- Fantasztikus - ásítottam, majd felkeltem a talajról, és a már kész bandára
tekintettem. Felvettem botomat, aztán biccentettem. - Kész vagyok - jelentettem
vigyorogva, mire ráérős tempóban, déli irányban megkerültük a tavat, és
átvágtunk az erdőn, visszatérve a szekérútra.
Nem zavarta meg semmi furcsa társaságunk csendes utazását, egész délig, amikor
sűrű felhőgomolyagok gyűltek fejünk fölé, s rövidesen elkezdték ontani magukból
a nehéz esőcseppeket.
- Van a közelben egy falu… - mondta Miroku.
- Én ugyan nem megyek be semmiféle faluba! - szögeztem le. Nincsenek valami
jó emlékeim a falvakkal kapcsolatban.
- Jaj, ne légy ilyen, Kari! - fedett meg Kagome. - Inu Yasha, menjünk,
teljesen elázunk! - kérlelte a félszellemet. Inu Yasha elhúzta a száját.
- Jól van, végül is nem szeretném, hogy megfázz… - egyezett bele
kényszerűen.
- Ó, köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ölelte át a csuromvizes Kagome a
csuromvizes Inu Yashát, hogy még csuromvizesebbek lettek mindketten, mint
azelőtt.
- Szállj már le rólam! - csattant fel Inu Yasha, de jól láttam, hogy
korántsem siet annyira levakarni magáról a lányt. Halkan köhécseltem egyet, hogy
elrejtsem a mosolyomat, Sango, Miroku és Shippou azonban csak a fejüket
csóválták. Valószínűleg mindennaposak lehettek az effajta jelenetek.
Megráztam a fejem.
- Én nem megyek - jelentettem ki.
- Mégis miért nem? - nézett rám Sango.
- Mert ha én egy faluba beteszem a lábam, két lehetőség áll fenn: vagy
megtámadja valami a falut, és porig rombolja, vagy megtámadja valami a falut, de
mielőtt porig rombolná, én megmentem, ekkor viszont az lesz a vége, hogy
üldözőbe vesznek. Nem megyek emberek közé! - ismételtem.
- Akkor majd kint maradsz a zuhogó esőben, túl van tárgyalva - felelt Inu
Yasha.
- Siessünk már! - nyöszörgött Kagome, mire megnyújtottuk lépteinket.
Lassacskán az este is ránk köszöntött, mire végre egy magas fallal körbevett,
sűrű fákkal övezett településhez értünk. Kapuja előtt kiégett fáklyák
füstölögtek, s két, csuklyás őr strázsált.
- Menjetek csak - mondtam. - Vigyétek Jégvirágot is, nem szeretném, hogy az
én babonáim miatt legyen valami baja. Reggel találkozunk. Csak kiáltsatok egy
nagyot, és előbújok, rendben?
- Rendben - felelte Miroku. - Azért vigyázz magadra, jó? - kért meg, és
közben „alig” feltűnően megfogta a kezem.
- Miroku, ezt inkább én javasolhatnám neked - néztem rá fenyegetőn, mire
sietve elengedett. - Na, jó éjszakát!
Bementem a fák közé, felkapaszkodtam a lombokhoz, és a levelek rejtekéből
figyeltem, ahogy épségben bejutnak a kapun. Remélhetőleg minden rendben lesz
velük.
Egyik nedves ágról szökkentem a másikra, egész addig, amíg egy hatalmas,
rettentő magasba nyúló fához nem értem. Törzsénél a föld szinte száraz volt,
fogtam magam, lekucorodtam, és viszonylag gyorsan el is aludtam.



Furcsa szag áradt felém, valószínűleg arra ébredhettem fel. Nem volt erős
illat, sőt, igen kellemes, visszafogott, finom… egy szellem illata.
Feltámaszkodtam, és körbepislantottam. Sehol senki. Az eső már elállt, mégsem
hallottam semmi hangot. Merre lehet hát? És milyen szándékkal közeledhet?
Elhúztam a szám: ugyan milyen szándékkal közeledhet egy szellem egy másikhoz?
Felálltam hát, és hátam a fa törzsének nyomtam, hogy legalább onnan ne érhessen
váratlan támadás. Mondjam azt, hogy ez téves felvetés volt?
A gerincem mentén fájdalomhullám futott végig, ahogy a hasadó törzs szálkái
szanaszét repültek. Egyikük befúródott két bordám közé, hátranyúltam, és
kirántottam magamból. Ropogás hallatszott: ahogy felnéztem, láttam a sebesen
zuhanó hatalmas fát. Arrébb ugrottam, és elterültem a földön. Nem bírtam
felállni, nagy nehezen mégis feltápászkodtam, botomba kapaszkodva.
- Hol vagy? Merre vagy, te? - lihegtem, ahogy balomat igyekeztem a sebemre
tapasztani, ám a vérem csak ömlött.
Egyszeriben megjelent. Ragyogott a sötétben. Túlnyomórészt fehér kimonó volt
rajta, jobb vállán hatalmas, lelógó bunda, hasát és vállát vért védte. Oldalán
kardok feszültek, fehér haja hosszan lebegett a szélben, borostyán szemei
világítottak. Homlokán lila félhold ékeskedett, arcán, kezein két-két vörös
vonal húzódott.
Elvigyorodtam, majd köhögnöm kellett: köhögésem nyomán tenyerem véres lett.
- Remek, egy újabb kutyus… bolhás korcs, takarodj innen, vagy kitépem az
agyarad, és tőrt faragtatok belőle! - fenyegettem meg, mire összevonta a
szemöldökét.
- Inu Yasha társa vagy - jelentette ki, hangjának furcsa zöngéje volt.
- Igen, az vagyok - feleltem, és megszédültem. Szerencse, hogy volt mibe
kapaszkodnom. Mi lesz, ha harcra kerül sor?
- És hogy vitt rá a lélek, hogy egy korcshoz csatlakozz, démon? - kérdezte, s
hangja lekicsinylő volt.
- Mi közöd van hozzá, kutyuska? - acsarkodtam. Én sem vagyok lökött,
sebesülten froclizni egy… hm, talán kilencszáz év körüli kutyadémont. Hajjaj…
valószínű, hogy teljesen ép, kipihent állapotban is alulmaradnék, hát még így!
- Egyszerűen felelj, szellem, és esetleg megkímélem az életed! - emelte fel a
hangját.
- Sesshomaru nagyúr! - hallatszott valami fülsértő hang, és hamarosan
előugrált a gazdája is: egy ruhába bújt varangy. - Sesshomaru nagyúr, vigyázz
ezzel!
Na ne, elegem van az ilyen szolgákból! Emlékszem, mi történt, mikor a bolha is
szólásra nyitotta a száját… és mi az, hogy ez? Kikérem magamnak!
- Mi a neved, holdszellem? - kérdezte a varangy.
- Tsukiakari vagyok - suttogtam, mert már több hang nem jött ki a torkomon.
- Tsukiakari! - visszhangozta a varangy. - Hát ő az!
- Most éppen ki? - pislogtam. A fájdalom szinte kiütött, nem sok kellett
hozzá, hogy elterüljek a földön, hátamon már teljesen a bőrömhöz tapadt vértől
nedves felsőm.
- Sesshomaru nagyúr, övé a kulcs! Nehogy elpusztítsd! - intette óva a
kutyaszellemet a varangy.
- Micsoda? Milyen kulcs? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Életben kellene hagynom? - nézett szolgájára Sesshomaru, mintha engem észre
sem vettek volna, úgy társalogtak. - Ha itt marad, Inu Yasha tudni fogja, hogy a
nyomában vagyok.
- Igen, nagyuram, de ha megölöd, magadra vonod minden démonfejedelmek
haragját - mondta a varangy.
- Tehát? Mit javasolsz, Jaken? - kérdezte a kutyaszellem, miközben borostyán
szemeit végigjáratta rajtam. Válaszul a földre köptem egy kis vért. A fenébe is…
félő, hogy halál fia leszek. Azaz lánya.
- Sesshomaru nagyúr, alantas szolgád azt javasolja, hogy vidd magaddal a
lányt. Hagyj valami félreérthetetlen nyomot, csald kelepcébe korcs öcsédet…
aztán majd meglátjuk, mit kezdesz a holdszellemmel - beszélt a Jakennek nevezett
varangy, aztán büszkén keresztbe fonta maga előtt karjait.
Térdre estem, és átkoztam lábaimat, hogy nem bírják megtartani elgyöngült
testemet. De azért még felnéztem ezüst hajam tincsei közt, és minden
mindegy-alapon köptem a kutya felé:
- Engem ugyan sehova sem viszel, bolhás kan!
Elegánsan felvonta egyik szemöldökét.
- Holdszellem… nincs nálad egyetlen árva fegyver sem, leszámítva botodat, és
a saját véredben fürdesz, egy pillanat, és összeesel. Valóban úgy gondolod,
megéri velem kekeckedned? - megcsóválta a fejét, majd méltóságteljes léptekkel
közeledett felém. Egyik kezemmel elengedtem a botomat, karmos ujjaimat
felemeltem.
- Még egy lépés, és megismerkedsz a Hold gyilkos örvényével, azt garantálom…
- suttogtam, hangom reszelősen tört elő torkomból, levegőt alig kaptam.
- Nem érdekel, holdszellem. Gyenge vagy, és ezt te is tudod. Ne pazarold
erődet: ha megdöglesz, visszahozatlak valakivel, és kitekerem a nyakad -
felelte, aztán karjaiba vett. Vergődni kezdtem finom szorításában, de mocorgásom
egy pocokéval ért fel. Csupán annyit értem el, hogy teljesen összevéreztem
kimonóját. Nahát, a kegyetlen bosszú… khm.
- Hová viszel, te átkozott kullancstábor? - sziszegtem a nyakába. Alig éltem,
de azért keménykedni még volt erőm. Persze, nem könnyű úgy keménynek lenni, hogy
épp cipelnek, és az arcod egy kellemes illatú nyaknál, egy erős vállon pihen,
karoddal pedig átöleled az illetőt. De én igyekeztem!
- Majd meglátod, kulcsos, majd meglátod - felelte, aztán könnyű mozdulattal a
magasba emelkedett, nyomában fehér felhő húzódott. Kimonója végén a varangy
kapaszkodott. Hozzá intéztem a kérdésem:
- Milyen kulcsról van szó, varangy?
- Jaken, ha kérhetnélek, Tsukiakari úrnő…
- Én pedig Tsukiakari, ha kérhetnélek, úrnő nélkül, Jaken.
- Értettem, Tsukiakari ú… Tsukiakari - bólintott a varangy, miközben
hunyorgott, hogy lásson valamit a szembeszéltől. Nekem szerencsére nem akadtak
ilyen gondjaim, mert Sesshomaru válla fölött tekintettem hátra. - Nálad van a
kulcs. Az a kulcs, melyről a nagy regék szólnak. Te vagy a Kiválasztott, akié a
kulcs.
- De mire jó?! - horkantam fel.
- Jaj, azt honnan tudhatnám, Tsukiakari? A regék csak a Kulcsról és Őrzőjéről
szólnak, hogy a kulcs egy felnőtt férfi magasságával megegyező ezüstpálca, de
senki sem tudhatja, mire lehet felhasználni. Csak te, Tsukiakari.
Kínomban elröhögtem magam.
- Hát köszönöm. Hálásan köszönöm, előrébb vagyok - azzal Sesshomarura néztem.
Pontosabban közvetlen közelről bámulhattam az arcán lévő két jegyet, azt a két
vörös csíkot. Egy pillanatra megijedtem, mikor felém fordította fejét. Tekintete
hideg volt, mintha a Hold jégsugarát küldtem volna rá. Milyen könnyű lett volna
most ártalmatlanná tenni! Hiszen kezem közvetlen tarkójánál pihent, csak
szabadjára engedném a Hold gyilkos örvényét, és mehetnék vissza Jégvirághoz…
Jégvirág! Jaj, szeretett táltosom!
- Mi az? - kérdezte színtelen hangon a kutyaszellem, ahogy megérezte
összerezzenésemet.
- Semmi közöd hozzá, bolhazsák - feleltem undorral a hangomban, aztán
elnyomtam egy ásítást. Szemeimet alig bírtam nyitva tartani, szédültem, sebemből
pedig továbbra is ömlött a vér. Éreztem, ahogy kezemből kicsusszan a botom, a
Kulcs, de erőm sem volt kiáltani.
- Sesshomaru nagyúr! - szólt helyettem Jaken, én pedig már csak félálomban
éreztem, ahogy a kutyaszellem megváltoztatja repülésének irányát és sebességét.



Egy átkozott légy ébresztett. Kezemmel tétován felé csaptam, de ekkor őrjítő
fájdalom hasított a hátamba. Felszisszentem.
- Ó, hát ébren vagy… - hallatszott egy idegesítő, behízelgő hang. Kinyitottam
a szemem, és Jakent, a varangyot láttam magam előtt.
- Mi… hogy… hol… - nyöszörögtem, és megpróbáltam felülni, de nem sikerült.
Visszahanyatlottam, és akkor vettem észre, hogy be vagyok takarva egy
piros-fehér, és jelen pillanatban vérfoltos kimonóval. Megéreztem az illatát:
egy kellemes aroma keveredett vérem szagával. Hogy került erre az én vérem?
Körbenéztem: egy árnyékot nyújtó fa törzsénél heverhettem, a környéken minden
felé pázsit és dombok, az ég ragyog, nyoma sincs az előző napi esőnek.
- Sesshomaru nagyúr meggyógyított, Kulcs Őrzője… hálás lehetsz neki -
mondta.
- Mi? Sesshomaru? - egyszerre feltolultak az emlékek. - Hogy az a
felfuvalkodott hólyag? Dögölne meg az a rühfészek! Ostoba csaholó vakarcs! Volt
mersze elrabolni! - kiáltoztam magamból kikelve.
Egyszeriben fuvallat érte az arcomat. Felnéztem: Sesshomaru magasodott
felettem, felsőteste meztelen volt, kezében két kard, oldalt, nem messze tőle
hosszú bundája és vértje pihent.
- Neked is jó reggelt, kulcsos. Leszel szíves befogni a szád, és felkelni.
Látom, van már erőd átkozódni, akkor járni is. Jaken, keríts neki valami
élelmet, aztán indulunk tovább! - utasította a varangyot, aki máris rohant, hogy
gazdája parancsának eleget tegyen.
Sesshomaru egy ideig követte tekintetével a szolgát, aztán alig észrevehetően
beleszimatolt a levegőbe, majd letelepedett mellém, s egyik kardját kivonta a
hüvelyéből, és némán elkezdte rendbe tenni. Jó ideig csak figyeltem, mit művel,
aztán nagy nehezen felkönyököltem, és visszaadtam neki a kimonóját.
- Khm… köszönöm - suttogtam, de közben nem is néztem rá. Azért szemem
sarkából láttam, ahogy meglepett pillantást vet a ruhadarabra, majd lassan
átveszi.
- Nem kell köszönnöd. Még nekem sincs kedvem magamra vonni semmiféle istenség
haragját - felelte, és szeme elé emelte pengéjét, majd miután hibát nem talált
rajta, a tokjába csúsztatta.
- Akkor sajnálom, hogy összevéreztem a kimonódat - vontam meg a vállam, de a
mozdulat nyomán fájdalom hasított belém.
- Ne sajnáld, én okoztam a sebed - válaszolt. Kezdett idegesíteni közömbös
hangja. Ám testének látványa enyhén szólva is megbabonázott, úgyhogy csak
óvatosan szóltam vissza:
- Pontosabban egy marhanagy szálka - húztam el a szám. Tekintete egy
pillanatra rám villant.
- Amit én hasítottam szét… - egészített ki, aztán kezét a kimonóján levő
foltra tette, majd egy pillanat alatt eltűntette. Meg akartam kérdezni, hogy ezt
mégis hogy csinálta, de inkább pofáztam egy kicsit. Ahhoz most több kedvem volt.

- Naná, könnyű egy éles fadarabbal elintézni a dolgokat - próbáltam felülni,
de megremegett a karom, visszaestem a hátamra. Újabb fájdalomhullám söpört
rajtam végig.
Sesshomaru felvont szemöldökkel nézett rám, aztán megcsóválta a fejét. Nem
érdekelt, azért is próbálkoztam, ezúttal hasra fordultam, és úgy nyomtam magam
valami üléshez hasonló pózba, bár közben majd’ meghaltam az erőlködéstől.
- Egy tiszta… - lihegtem. - Egy tiszta küzdelemben legyőztelek volna.
Sesshomaru arcán a közöny álarca jelent meg, talán röhöghetnékjét próbálta
ezzel leplezni.
- Kétségtelenül - felelte aztán, majd felállt, s magára húzta kimonóját.
- Gúnyolódj csak - mondtam neki. - Mihelyst képest leszek rendesen mozogni,
meglátjuk, ki is győz le kit.
Összevonta a szemöldökét, és mintha a düh árnyalatát láttam volna átsuhanni
arcán. Leguggolt hozzám.
- Mondd, muszáj feltétlenül felidegesítened? - sziszegte az arcomba. - Nem
akarlak megölni, kulcsos. Ne kényszeríts rá, értetted? - villant a tekintete.
Mélyen sárga szemeibe néztem.
- Minek kellett idehoznod? Mi szükséged van rám, blöki? - suttogtam,
homlokunk szinte összeért. Az általa kifújt levegőt lélegeztem be. Annyira közel
voltunk egymáshoz, hogy a belőlünk áradó energia szinte villámokat szórt.
- Inu Yasha az öcsém - felelte komolyan és őszintén. Ennek ellenére én nem
tudtam mit kezdeni ezzel a válasszal.
- És?
- Azért támadtalak meg, mert éreztem rajtad a szagát, kulcsos. De minthogy ő
nem volt ott, te pedig nem a szeretője vagy, hogy legalább fájdalmat okozhattam
volna neki, és mint Jaken is mondta, nem ölhetlek meg, magammal hoztalak, hogy
Inu Yasha ne tudja, hogy ott jártam.
- Hallod-e, nem vagy valami következetes, agyarka - mondtam neki, és
akaratlanul még közelebb hajoltam hozzá. Hajam az övéhez ért. - Hiszen azt
mondod, nem hagytál ott, öcséd nehogy megtudja, hogy ott jártál, ám egy nyomot
mégis csak adtál neki, mint említetted. Akkor van ebben valami érthetetlen, nem
gondolod?
Arckifejezése megváltozott. Ajka széle alig észrevehetően felfelé görbült. Mi
ez? Csak nem egy… mosoly?
Arcomon széles vigyor terült szét.
- Mi az? - kérdezte Sesshomaru, és nem olvadt le a derű az arcáról.
Elpirultam, és kicsit hátrébb húzódtam, mire ő, mintha csak most vette volna
észre magát, sietve leült. Így már meglehetősen távol voltunk egymástól.
- Semmi - ráztam meg a fejem, arcom körül táncoltak ezüst hajtincseim.
Felnéztem rá, szép arcáról már eltűnt a derű, de szerencsére csak a közöny tért
vissza, és nem holmi elmebeteg düh.
- Sesshomaru nagyúr! - harsant egy éles, kínzó, és sajnos oly ismerős hang.
Ahogy velem szemben a szellem az égnek emelte tekintetét, valószínűleg ugyanezt
gondolhatta.
- Mondd, szolga - fordult oda, és már ismét komor és ingerlékeny volt
tekintete és hangja. Talán csak képzeltem volna azt a mosolyt? Hisz’ úgy tűnt
el, oly hirtelen, mint a könnyű nyári szellő, vagy a tavaszi zivatar. Pedig…
mintha a nap is szikrázóbban ragyogott volna, mikor szája mosolyra húzódott.
- Élelmet hoztam, nagyuram - dobta le a földre a termeténél háromszor nagyobb
batyut, mely egyből feltárta tartalmát. Almák gurultak ki belőle, szép, érett
színük volt, és egészségesnek tűntek.
- Kecskének nézed a vendégünket, Jaken? - förmedt rá a varangyra.
- Az alma épp megfelel - biztosítottam sietve Sesshomarut. Bármennyire is
rühelltem Jaken egész lényét, nem kívántam, hogy holmi mondvacsinált indokkal
szedjék le a fejét. - Köszönöm, Jaken.
- Biztos? - nézett rám a kutyaszellem. Beleharaptam az almába, aztán hevesen
bólogatni kezdtem.
- Biztos - feleltem, miután lenyeltem a falatot. Sesshomaru felvonta egyik
szemöldökét, majd erősen az almára koncentrált, ahogy a varangyhoz szólt.
- Jól van, Jaken - mondta aztán, majd felállt, magára öltötte vértjét,
felkötötte kardjait, s vállára terítette prémpalástját. Ismét úgy festett, mint
amikor legelőször találkoztam vele: méltóságteljesen és büszkén. - Vigyázz
Tsukiakarira - utasította szolgáját, aztán elindult egy magasabb szikla felé.
Egy pillanatra nem értettem, mi olyan furcsa, aztán leesett… hiszen a nevemen
szólított!
- Sesshomaru! - szóltam utána, mire megfordult, s várakozóan nézett rám. Egy
pillanatig csak némán ültem, aztán csak kinyögtem: - Mikor… mikor indulunk
tovább? És egyáltalán hová?
Egy pillanatig nem szólt, csak a tekintetemet fürkészte. Aztán pislogott egyet.
Szívem kihagyott egy ütemet, ajkaim enyhén szétnyíltak. Egy egyszerű pislantás,
és az addig kősziklának tűnő démon megdobogtatja a százéves szellem szívét,
nahát, kínos. De hát… ilyen természetes, pózolás nélküli mozdulatot most láttam
először tőle… és valóban, megérintett, de ez még nem jelent semmit, ugyebár.
Megjártam én már egy szellem (pontosabban félszellem, érthető a különbség,
ugye?) szerelmével… Jajj, máris szerelmet emlegetnék? Nagyon kellemetlen… mit
nagyon, rettentően! Viszont több évtized magány után talán már nem furcsa, hogy
gerjedek, mint kutyaszellem a közeli fára.
- Hamarosan - felelt Sesshomaru, hangja megijesztett, talán túlságosan is
elkalandoztam. - Lábra tudsz állni? - kérdezte közelebb lépve.
Az almacsutkát Jaken kezébe nyomtam, aztán pálcámra támaszkodva tornásztam fel
magam, valamilyen a guggolás és egyenes tartás közti pozícióba, de azt hiszem,
rosszabbul festhettem, mint a varangy szolga. Kifárasztott ez a kevés mozgás,
alig álltam a lábamon. Ennyire gyenge lennék?! Kihúztam magam, és vettem egy
mély levegőt. Nem, nem megy. Ha legalább a Hold ragyogna!
- Hm. Úgy látom, ma is inkább az eget szeljük, mint az utakat - jelentette,
aztán kezével intett, hogy üljek le.
- De Sesshomaru! - léptem, hogy meggyőzzem, kemény fából faragtak, de csupán
legyintett egyet, mire karmai nyomán súlyos csapás érte a mellkasomat, hogy
elterültem a földön.
- Gyenge vagy, Tsukiakari - mondta, a magasból tekintve rám. Felnéztem rá, s
közben szívemre nyomtam a kezemet. Eszméletlenül dörömbölt, de nem holmi
vágytól, hanem a fájdalomtól.
- Te pedig olyan kedves - köptem egy adag vért a fűre. A szellem elfordította
a fejét.
- Mondhattam is volna, de nincs időnk az akadékoskodásodra, Kulcs Őrzője.
Erre legalább hallgatsz - mért végig egy hosszú pillantással, aztán karjaiba
vett, és felemelt. Dühösen hevertem ölében, én ugyan nem leszek már előzékeny
ezzel a flúgos döggel! - Megköszönném, ha legalább valamennyire belém
kapaszkodnál. Akkor talán nem esnél le az első széllökésnél - gúnyolódott.
Kelletlenül átkaroltam a nyakát.
- Így már jobb, Sesshomaru nagyúr? - húztam el a számat. Fene egye az összes
öntelt démont!
- Igen. Jobb - felelte tömören. - Jaken, rendezd el magad! - utasította
szolgáját, aztán a magasba emelkedett, könnyedén, puhán, elegánsan.
Ám amint elkaptunk egy más irányból érkező széláramot, ismerős illat csapta meg
az orrom. És ahelyett, hogy megnyugodtam volna, inkább megijedtem.
- Sesshomaru, ez Inu Yasha! - suttogtam a fülébe, olyan közelről, hogy szinte
éreztem, ahogy leheletem visszaverődik bőréről.
- Tudom, szerinted miért keltünk útra? Nem itt, és nem most szándékozom
megküzdeni az öcsémmel. Más helyzetben minden kerülő nélkül kitéptem volna a
torkát, de ez… ez most nem az a bizonyos más helyzet - mondta nekem, és rám
nézett. Mivel a nyakába csimpaszkodtam, arcom rettentő közel került az övéhez.
- Miért gyűlölöd? - kérdeztem halkan. Szemében lángok gyúltak.
- Mert egy korcs. Emberi vér csörgedezik ereiben…
- De hisz’ a testvéred! - érintettem meg a mellkasát. - A te véred is ott
csörgedezik benne!
- Ne oktass ki, kérlek. Neked ehhez semmi közöd nincs, ez a csata már régebb
óta dúl, minthogy te egyáltalán erre a világra kerültél volna.
Lenéztem, de alattunk már csak a felhők fehér pamacsa látszott.
- Nem kell aggódnod - érintette meg mellkasán pihenő kezemet.
- Jajj - nyögtem fel, és elrántottam a kezem, majd inkább a kapaszkodás
mellett döntöttem. Nem lehetett nem észrevenni az arcán bujkáló nevetést.
- Nem kell aggódnod, Inu Yasha nem tud repülni - fejezte be.
- Ő nem… viszont a démonvadász Sangonak van egy macskaszelleme, Kirara, és
Jégvirág is jámbor állat… - húztam el a szám.
Álljunk csak meg egy pillanatra! Hogy aggódnom? Milyen furcsa! Sőt, szinte
röhejes! Mindkét kutyuli azzal kezdi, hogy meg akar ölni, aztán meg itt adják
nekem a „jóbarátok-vagyunk-ugye” szöveget! És ami a legidegesítőbb: talán igaza
van Sesshomarunak. Valóban amiatt aggódok, hogy Inu Yasha kiszabadít?
Kiszabadít… ugyan már! Ha üldözni is kezdi bátyját, valószínűleg nem miattam.
Meg amúgy is, engem ugyan nem kell kiszabadítani!
- Min töprengsz? - hallottam a szellem érces, mégis valamilyen szinten
kellemes hangját.
- Hogy? - eszméltem fel.
- Érzem az illatodon, hogy valami nagyon foglalkoztat. A bőröd… a bőröd… -
nem mondta végig, elnézett más irányba. Nem akartam rákérdezni, hogy
„Sesshomaruuu, mi van a bőrömmel?”, mert az meglehetősen idiótán jött volna ki.
Ám nem is kellett faggatóznom, már folytatta is: - A bőröd bizsereg, érzem,
ahogy egyre forróbb lesz.
- Ühüm - vigyorogtam kínosan. - Szóval Inu Yasha… khm, tudja, hogy hol talál
meg? Vagy… vagy egyáltalán minek kell megtalálnia? Miért nem csapsz le rá te
magad? - tereltem más felé a szót.
- Tsukiakari… ez egyáltalán nem tartozik rád - ismételte magát.
Elvörösödtem.
- Bocsánat - karoltam át szorosabban. - De valamennyire az én ügyemnek is
kell lennie, hiszen akarva-akaratlanul belekeveredtem…
Közönyösen meredt maga elé, és hallottam, ahogy mély levegőt vesz, majd lassan
kifújta.
- Rendben, nem szóltam - húztam el a szám. Arcomat a prémjére fektettem, és
az ő arcán futó, bordó színű jegyeket figyeltem, ahogy felsőbbrendűsége jeleként
ékeskednek rajta.
Hirtelen felém fordult. Álmosan pillantottam rá.
- Messze vagyunk még? - kérdeztem, és jobbommal elengedtem a nyakát, helyette
a szőrmére tettem. Erre ő a másik karját szorosabban fonta rajtam körbe, hogy
megfelelőbb fogást találjon.
- Nem.
- Hová megyünk?
- Egy kisebb hajlékomba. Amolyan átmeneti szálláshely. De talán meglátogatjuk
majd a kastélyomat is. Attól függ, meddig lesz kedve Inu Yashának hajkurászni
minket.
Finoman ütöttem egyet a vállára.
- Nem elég, hogy meg akarod ölni, de még játszol is vele - csóváltam a fejem
mosolyogva.
- Nagyuram, mindjárt megérkezünk! - hallatszott hátulról Jaken hangja.
Hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy ő is itt van, rendszeresen
összerezzenek, ha csak megszólal.
- Tisztában vagyok vele, Jaken - felelte Sesshomaru. Újra rám nézett. - Ne
számíts túl nagy pompára. Itt csak alkalmanként szállok meg, van vagy három
takaró, és ennyi.
- Rendben, Sesshomaru, nagyjából hetven éven keresztül a szabadban
éjszakáztam, számít vajon nekem a pompa és kényelem?
- Az én vendégemnek semmiben sem kellene hiányt szenvednie - húzta el a
száját.
- Nem fog - zártam le a vitát.
Éreztem, ahogy Sesshomaru lassít, aztán óvatosan ereszkedni kezd. Egy
pagoda-szerű építmény felé közeledtünk, nem tűnt túl nagynak, azonban még így is
meghaladta az átlag parasztházak méretét. Árnyas lombok rejtekében, magányosan
állt, mintha egyfajta szentély lenne, melyben egy tiltott istenséghez
fohászkodnak az üldözött hívők.
A kutyaszellem puhán ért földet a ház előtti pázsiton, Jaken szaladt előre,
kitolta az ajtót, hogy gazdája nyugodtan besétálhasson velem. Ahogy átvitt a
küszöbön, én pedig karjaiban feküdtem, furcsa benyomásom támadt, ami rögtön el
is múlt.
A tágas helyiség közepén tűzhely helyezkedett el, az ajtótól balra, a távolabbi
sarokban paraván magasodott, jobbra valami színes fekvőalkalmatosság, elég
széles akár négy embernek is.
Sesshomaru ahhoz sétált, és óvatosan ráfektetett, aztán kiegyenesedett
mellettem, és végignézett rajtam.
- Szükséged van valamire? - érdeklődött közömbös arccal. Lesütöttem a
tekintetem rettentő közönye láttán, majd megráztam a fejem. - Rendben. Nekem
akad egy kis dolgom, addig pihenj - utasított, majd könnyű és hangtalan
lépteivel elindult ki. Némán figyeltem távolodó alakját, majd megrettenve kaptam
el tekintetem, ahogy visszafordult egy pillanatra az ajtóban. - Jaken itt marad
veled.
- Jaj, ne - nyögtem, mire felkacagott. Nem volt szép a nevetése: mégis,
őszintének tűnt, én pedig beleborzongtam.
- Akkor velem tart, vagy adok neki valami munkát a ház körül. Ha baj lenne,
kiálts. Bárhol leszek, meghallom.
- Tudok vigyázni magamra - biccentettem oldalra a fejem.
- Persze - vonta össze a szemöldökét, aztán becsúsztatta maga mögött az
ajtót, és sziluettje is hamarosan eltűnt.
Egy ideig csak ültem csendben és magányosan, nem gondoltam semmire. Olyan
félóra múlva már egyre álmosabban pislogtam, s szemem már egyre nehezebben
sikerült nyitva tartanom, s lassacskán már el is aludtam, mikor egyszeriben csak
ismerős illat csapta meg az orromat. Kinyitottam a szemem, és felnyögtem, ahogy
megláttam az ágyon ülő alakot.
- Ne… - sóhajtottam reszkető hangon, mire egy kicsit oldalra biccentette a
fejét, és kezét a nyakamra kulcsolta.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. Fáradt vagy és sebesült. Hát…
annyi baj legyen - szorította meg erősebben a torkom, mindkét kezemmel
odakaptam, de erősebb, mint én, mindig is erősebb volt, hát még most!
- Naraku, te… te utolsó… te utolsó álnok rohadék - sziszegtem, és éreztem,
ahogy elszorul a levegőm. Addig vergődtem a szorításában, amíg valahogy sikerült
tarkón rúgnom, de nem zavartatta magát túlságosan. - Miért? - köptem felé még
utolsó erőmmel.
Egy pillanatra megváltozott a tekintete, és enyhült a szorítása, így egy kis
levegőhöz jutottam.
- Ó… tehát okod sincs rá, hogy megölj, ugye? Szerettelek, te világ szégyene!
- ordítottam. Riadt tekintettel meredt rám, aztán még erősebben nyomta ujjait a
torkomra, hogy azt hittem, nem fulladásos halálom lesz, hanem egyszerűen
kettétöri a nyakam. Egyik kezemmel elengedtem nyakamra kulcsolódott ujjait, és
körmeim a mellkasába vájtam.
- Hold jégsugara! - préseltem ki magamból a szavakat, mire Naraku felnyögött,
és elhátrált tőlem, kezét a szívére szorította. Szörnyen elkezdtem köhögni, a
földről közben feltápászkodó Naraku pedig gyilkos tekintettel indult felém,
szemei szinte lángoltak.
- Takarodj innen - dörrent egyszeriben Sesshomaru hangja. Ahogy a légzés
újratanulásából adódó nehézségek miatti könnyektől láttam, szinte ragyogott
Naraku mellett: tökéletes ellentétei voltak egymásnak.
- Ugyan, Bolyhoska, mit érdekel téged ennek a szerencsétlennek a sorsa?
Engedd, hogy megöljem, és nem látsz többé - súgta neki Naraku.
- Nincs akkora szerencsém, hogy ne lássam többé az ocsmány pofád, Naraku. Nem
ölöd meg, őt nem, soha! - emelte meg a hangját. - És garantálom, hogy ha nem
kotródsz innen, akkor készíttetheted magadnak a sírgödröt, korcs! - morrant rá.
- Legyetek átkozottak! - vonyította még Naraku, aztán egy szélvihar
kíséretében eltűnt. Egy néma pillanatig csak bámultam hűlt helyét, aztán újfent
köhögni kezdtem. Sesshomaru hirtelen mozdult meg, lehajolt hozzám, és
visszafektetett az ágyra.
- Megvagy? - kérdezte. Nem volt aggódó a hangja, csak a szokásos semleges
szín hallatszódott ki belőle.
- Meg, persze - bólogattam. - Mikor… mikor érkeztél meg? - suttogtam
rekedten. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán komolyan, talán kissé
gyűlölködve nézett rám.
- Naraku szeretője voltál? - vont kérdőre. Felültem, és mellkasomhoz húztam a
lábaimat.
- Szerettem őt… - mondtam kisvártatva. - Akkor még nem ismertem ezt az
oldalát… gyilkos volt már akkor is, mikor velem találkozott, de nem éreztem, nem
éreztem, mennyi ártatlan halhatott meg a kezei által… nem tudtam, hogy ilyen.
Jól leplezte előttem az igazi arcát… - sütöttem le a tekintetem.
Sesshomaru felállt az ágy mellett, arcára ismét megvető gőg ült ki.
- Ezt nem gondoltam volna rólad - vágta a képembe.
Felpislogtam rá.
- Igazad van, köpj csak rám te is… - sziszegtem, aztán keserűen
elvigyorodtam. - Végül is… csak az egész életem siklott félre miatta, de
tényleg, mennyivel is jobb lenne, ha még mindenki az orrom alá is dörgölné!
Valahogy feltápászkodtam az ágyról, és botomra támaszkodva elindultam kifelé.
Már nem esett annyira nehezemre a járás, elvileg szellem lennék, vagy mifene,
gyorsan gyógyulok.
- Most meg hová készülsz? - kérdezte Sesshomaru. Félrecsúsztattam a
papírajtót.
- Semmi közöd hozzá - a fejemet félig visszafordítottam, de nem néztem rá a
kutyára. - Inu Yasha mindenképp utánad jön, rám nincs szükséged - mondtam, aztán
kiléptem a késő délutáni fényben narancsosan ragyogó világba, egy pillanatra
megálltam, hagytam, hogy hajammal a szél könnyű táncot lejtsen, aztán
lehajtottam a fejem, és mélyet sóhajtottam.
Nem volt itt Jégvirág. Pedig milyen könnyű lett volna felülni szeretett
hátasomra, aztán minden gondot magam mögött hagyva elszállni a távolba, messze
innen, messze Narakutól, messze mindentől és mindenkitől, aki él és mozog. De
egyedül voltam… Jégvirág pedig jó helyen volt. Láttam Shippou szemében a
csillogást, amikor ránézett arra a táltosra. Igen, már biztos vagyok benne, hogy
jó helye lesz ott.
Mozgást hallottam a hátam mögül, nem fordultam oda.
- Nyugalom, nem gondoltam meg magam - jelentettem. Sesshomaru mellém lépett,
és elnézett a lenyugvó nap irányába.
- Értettem - felelte. - Bajod fog esni. Úgy is megtámad - mondta.
- Nem, nem fog. Mindjárt lenyugszik a Nap, és felkel a Hold, én pedig új
erőre kapok. Bárkit legyőzök, mert hatalmam friss lesz és óriási - figyeltem az
alkonyi égre akaszkodott, ritka felhőket.
- Mégis jobban örülnék neki, ha maradnál.
Összevontam a szemöldököm.
- Nem, ez nem igaz.
Láttam a szemem sarkából, ahogy felém fordul. Én is arra néztem: pont a nyakát
tudtam szemlélni, mert jóval magasabb volt nálam. Azért felvetettem a szemem,
hogy tekintetünk egybe kapcsolódhasson. Éreztem, ahogy lángol az arcom, elkaptam
a pillantásom, ám ő ujjával óvatosan megérintette az állam, és felemelte a
fejem. Rettentő közel hajolt.
- Maradj - súgta. A levegő reszketőn áramlott be nyitott ajkaim között. És
egyszeriben csak…
- Sesshomaru nagyúr! - recsegte Jaken valahonnan a közelből. Elhúzódtam a
kutyaszellemtől, és hátrébb is léptem. - Sesshomaru nagyúr, Naraku a közelben… -
közeledett az erdőből sietve, ám amint felnézett, és látta, hogy gazdája ökölbe
szorított kezekkel, a méregtől szinte fullasztó energiaáramokkal körülvéve mered
rá, elakadt a szava.
- Igen, Jaken, már járt itt - szólaltam meg.
- Valóban? - hápogta a varangy. - És? Hogy… miként… ?
- Tsukiakari elüldözte - felelte Sesshomaru.
- Azaz te - pontosítottam.
- A te támadásod nyomán hátrált meg.
- Egy frászt - ráztam meg a fejem. - Csak épp egy szusszanásnyi levegőt
nyertem vele, különben meg úgy felbőszítettem, hogy ki tudja, mi lett volna, ha
nem toppansz be! - vetettem ellen.
- Nem, inkább arra ébresztette rá, hogy van erőd! Nem mert volna megint olyan
közel férkőzni hozzád.
- Ó, dehogyis nem! Talán nem láttad, milyen tekintettel meredt rám!
- Rettegett, Kari, éreztem a szagán.
- Nem, túl hülye ahhoz, hogy rettegjen! Meg akart ölni!
- Akart, de nem lett volna hozzá mersze - állította töretlenül.
- Ha nem avatkozol közbe, már rég megdöglöttem volna!
- Mondtam, hogy nem hagylak meghalni! - emelte meg a hangját.
- Ez annyira eszelős szöveg! Mit számít neked, hogy meghalok-e? - kiáltottam
magamból kikelve. - Nem tudom, mi ez a kulcsos szöveg, de az biztos, hogy ha nem
a te kezedtől halok meg, akkor teljesen mindegy!
- Nem! - dörrent a hangja, olyan erővel, hogy a közeli fákról egyszeriben
felröppentek az addig vígan csicsergő madarak. - Egyáltalán nem mindegy!
Flegmán elhúztam a szám.
- Dehogynem. Teljesen mindegy.
- Azt mondtam, megvédelek - halkult el, és arca szomorúvá vált.
- Én pedig azt, hogy nincs szükségem senki védelmére - emeltem meg egyik
szemöldököm. Sesshomaru közelebb lépett, ruháink anyag összeért.
- Visszautasítanál? - kérdezte, aztán megrázta a fejét. - Azaz
visszautasítanád a védelmem?
Mély levegőt vettem, aztán felnéztem rá.
- Igen, vissza - feleltem komolyan és határozottan. Csak a pillanat egy röpke
műve volt, ahogy felemelte a kezét, és csapott vele egyet. Többméternyit
repültem, és nehezen kászálódtam fel.
- Naraku csapásai ennél jóval erősebbek - mondta fenyegetően.
- Nem érdekel - köptem egy adagnyi vért, aztán megráztam a fejem, és
felálltam. - Van erőm.
Előhúzta egyik kardját.
- Van, de mire elég? - emelte fel állát, aztán kardját a magasba emelte, és
lesújtott vele. Arrébb szökkentem, következő csapását ezüstpálcámmal védtem,
válaszként megpróbáltam gyomron rúgni, de túl gyors volt, máris a hátam mögül
csapott a tarkómra. Egy pillanatra megtántorodtam, aztán a magasba emelkedtem,
kezemet felé tartottam.
- Kristály Holdfény! - sikoltottam, a közben estévé szürkült alkonyon
fénydárdaként hatolt át támadásom. Sesshomaru kikerülte, felém repült, gyorsan
és könnyen, félrepördültem, majd kezemmel nyakába kapaszkodtam, másik kezem
karmos ujjait mellkasába vájtam, hogy felnyögött. A magasban lebegtünk, nála
kard, nálam ő. - Nincs sok híja, hogy halott légy…
- Rendben - bólintott beleegyezően. Eleresztettem, mire kissé talán zuhanva
földet ért, látszott, hogy mellkasán vércseppek virítanak.
Leereszkedtem mellé, jobbommal az általam okozott sebhez érve. Ingerülten
húzódott volna el, de nem eresztettem, amíg sebének hűlt helye maradt. Szelíden
tűrte, ahogy még ezután sem választottam el testétől kezemet, kardját a földre
ejtette, és átkarolt.
Biztonságot keresve bújtam közelebb hozzá, arcomat mellkasára szorítva. Éreztem
szívének verését, teste melegét, minden lélegzetét… és lassan teljes sötétség
ereszkedett ránk, csak a Hold ragyogott, mely teljes arcát mutatta felénk.
Ő törte meg a pillanatot, elhúzódott tőlem, és rekedt, suttogós hangon szólalt
meg:
- Talán ideje lenne lepihenned… még nem vagy teljesen egészséges.
- Nekem ilyenkor a legjobb gyógyír a Hold fénye.
Arcán apró félmosoly jelent meg.
- Tehát kint éjszakázol - állapította meg.
- Valóban - bólintottam.
- Ebben az esetben Jakené a ház - vonta meg a vállát. Eleresztett, prémjét a
földre terítette, karjaiba vett, és finoman lefektetett. Leoldotta magáról
kardjait, súlyos vértjét a fűre fektette. Könnyű mozdulattal leheveredett
mellém, karjait tarkója alá fonta, mélyet sóhajtott, és lehunyta szemeit. Én is
a hátamon feküdtem, jobb karom keresztben feküdt a mellkasomon, balom
oldalamnál. A Holdat néztem, amint felettünk ragyogott. Szikrázó fénye ezüst
leplet vont a fák ágaira, valótlannak, álomszerűnek tűnt minden. Mintha az
éjszaka valóra válthatná rejtett vágyainkat, teljesítené titkos kívánságainkat.
Igen, az éjszaka teremtménye voltam, és ilyenkor éreztem magam a legjobban.
- Egy holdszellem, aki egyúttal a Kulcs Őrzője, nahát - merengett el
Sesshomaru, aztán szeme sarkából rám pillantott.
- Igen, ez lenne az én rövid jellemzésem - fordultam kissé felé. - Te pedig a
kutyaszellem, aki mindenáron a korcs öccse bundájára pályázik.
- És akinek van egy fárasztó szolgája… - tette hozzá, mire elnevettem magam,
és az ő arcán is megjelent egy félmosoly. - Bár még mindig jobban jártam
Jakennel, mint Inu Yasha Myogával.
- Az már biztos - helyeseltem. - Jaken arra vett rá téged, hogy ne ölj meg…
Myoga meg arra Inu Yashát, hogy igen.
Sesshomaru szemöldöke megemelkedett, aztán teljes testével felém fordult.
- Hogy mi? Inu Yasha meg akart ölni?
- Csak egy kicsit… - vontam meg a vállam.
- Miért? - arca aggodalmat tükrözött, nem tudtam eldönteni, hogy esetleges
testi sérelmeim, vagy netán az ok milyensége miatt.
- Naraku miatt - húztam el a szám. - Egész életemen keresztül kísérteni fog…
- sütöttem le a tekintetem.
Hallottam halk sóhaját, s ahogy ismét felpillantottam rá, nyugodt szemeit, és
bizalmasan felfelé görbülő ajkát láttam. Száját szólásra nyitotta, aztán
becsukta, arca elkomorult, felült, és szemeit résnyire szűkítette.
- Valaki közeledik - jelentette, egyik kardját felvette a földről. - Menj be
a házba - utasított.
- Egy frászt - szökkentem talpra.
- Tsukiakari… - hangja morgásba ment át, és meglehetősen fenyegetően bámult
rám.
- Ugyan már, Sesshomaru! - nyafogtam. - Ez nem Naraku, én pedig bármi mással
elbánok - vágtam ki büszkén, és talán enyhén nagyzolva.
- Aha - bólogatott gúnyosan. - Például velem is, ugyebár…
- Az nem számít - biggyesztettem le az ajkam. - Te csak úgy rajtam ütöttél,
nem volt szabályos egy fa mögül támadnod, amikor még fel sem keltem egészen!
- Csitulj - érintette ujját az ajkamhoz, és kissé talán tovább időzött ott a
kelleténél. Megfogtam a csuklóját, és eltoltam az arcomtól. Beleszimatoltam a
levegőbe.
- Nahát! - ragyogott fel az arcom.
- Mi az? - kérdezte Sesshomaru. Láthatólag nem zavarta, hogy még mindig a
kezemben tartom kezét. Azért inkább elengedtem. - Nagyon gyorsan közeledik…
- Ha hagynád… - kezdtem bele, de maga mögé lökött, s kardját kivonta.
- Nyugodj - morrant rám, mire egyszeriben fényként villant pengéje, ahogy
lecsapott vele a bokorból elősüvítő valamire. Az utolsó pillanatban rántottam
vissza kimonójánál fogva, dühödt pillantást lövellt felém, ám már fordult is a
csóvaként száguldó ellenfél felé, és puszta kézzel esett volna neki. Közéjük
ugrottam, szembe a támadóval, Sesshomarut hátranyújtott kezemmel tartottam
vissza.
- Állj! - kiáltottam, mire a két fenyegető tekintetű démon megtorpant, a
csendet fenyegető morgásuk és szuszogásuk töltötte meg.
- Tsukiakari! - szólaltak meg egyszerre, Sesshomaru hangja mérges volt és
aggódó, ám a velem szemben álldogáló egyén inkább csodálkozó, kérdő hangsúllyal
szólított.
- Szia, Kouga! - léptem oda kedvenc farkasomhoz, ő pedig döbbenten tűrte
ölelésemet, aztán valahogy csak átkarolt.
- Mi folyik itt? - hallatszott a kutyaszellem becsmérlő hangja.
Megfordultam, Kougát magam mellé húztam.
- Sesshomaru, ő Kouga - jelentettem büszkén. Mindketten kíváncsi
pillantásokkal méregették egymást, aztán a kutya szólalt meg.
- Nem azt kérdeztem, hogy ki ő, hanem hogy mi folyik itt - mondta közömbös
hangon. Újra olyan volt, mint a kezdetekkor. Lehet, hogy minden idegennel ilyen?
Csak nekem nyílt volna meg? Nem, lehetetlen.
- Karinak szerteágazó rokonsága van - vágta ki mellettem a farkas.
- Igen. Kouga az apám… azaz anyám férjének a családjához tartozik, másod-
vagy harmadfokon, azt hiszem - vontam össze a szemöldököm, mire heves
bólogatásba kezdett.
Sesshomaru biccentett.
- És mit keresel itt, farkas Kouga?
- Narakut - felelte nyugodtan, tudva immár, hogy semmi félnivalója nincs a
kutyától. Farkát időnként meg-meglengette. - A szaga ide vezetett… - mintha
elgondolkodott volna, és egyszeriben a nyakamnál kezdett szaglászni.

***