„Szerintem az egyik ok, amiért a nézők szereteik SpongyaBobot, az, hogy imádnivalóan tudatlan a világ dolgait illetően - magyarázza Julia Pistor producer. - A gyerekek és a felnőttek szívesen élik bele magukat a helyébe, mert a világ mára annyira bonyolult és ijesztő hellyé vált, hogy titokban mindenki szeretné olyan lazán semmibe venni a nagy problémákat, mint SpongyaBob.”

A sorozat kitalálója, Stephen Hillenburg legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy egy olyan karakter, amely nemcsak megdöbbentően hasonlít egy konyhai mosogatószivacsra, hanem valójában az is, képes lesz meghódítani az egész világot. Ám a tény tény marad: SpongyaBob „tök király”, ahogyan az érte rajongó gyerekek fogalmaznak. „Az ember kiagyal valamit, amiről azt gondolja, hogy a barátai jól fognak rajta szórakozni, aztán ilyen hihetetlen népszerűség lesz belőle. Ez még ma is teljesen megemészthetetlen számomra!”

Pedig szembe kell nézni az ötlet meglepő következményeivel: a nézők szájról szájra adták SpongyaBob hírét, és a kritikusok is teljesen odavoltak érte. A SpongyaBob sikerének legfőbb titka talán az, hogy finoman egyensúlyoz a felnőtt humor és a gyermeki ártatlanság között. A gyerekek azért szeretik ezt a sorozatot, mert vicces, a felnőttek pedig csodálják és kicsit irigylik a sárga főhőst, aki boldogan ébred reggelente, és első dolga, hogy ráksütit ropogtasson. Az elvetemülten agyafúrt forgatókönyvnek köszönhető, hogy a szatíra poénjai mindig ülnek, de soha nem bántó az élük, így nem csoda, hogy Amerika-szerte annyi egyetemista és felnőtt tekinti jó barátjának a derék szivacsot.

A film leginkább arról szól, hogy merjünk önmagunk lenni, mert ha hiszünk ebben, bármilyen akadályt le tudunk küzdeni. „A történet azt mutatja meg, SpongyaBob hogyan tudja elfogadni a saját gyermeki énjét - magyarázza Hillenburg. - Ugyanis SpongyaBob hiába szeretne „felnőtt” lenni, végül mindig gyermeki lelkülete húzza ki őt a pácból. Filmünk ugyanazt hangsúlyozza, amit a tévésorozat, vagyis hogy éljen a gyermeki ártatlanság! És persze nagyon vicces a történet, mert ebből sem engedünk.”

A film alkotói és a szinkronszínészek számára, akik javarészt már a tévésorozatban is együtt dolgoztak, a moziváltozat szélesebb keretei nagyszerű lehetőséget adtak arra, hogy a karakterek újabb dimenziót tárják fel, ám arra vigyáztak, nehogy megváltoztassák őket. Bár SpongyaBob rengeteg új élménnyel gazdagodik, ugyanolyan jámbor és naiv marad, mint volt. Nem hat rá a popkultúra, inkább ő válik a popkultúra szerves részévé, ahogyan korábban ez a hasonló karakterekkel történt.
„SpongyaBob humorának forrása klasszikusnak nevezhető, ezért mindig vonzó marad az emberek számára - mondja Stephen Hillenburg. - Stan és Pan hatott rám a leginkább, ők pedig tökéletes példái az olyan naiv, gyermeki lelkületű karaktereknek, akik ma is ugyanolyan viccesek, mint annak idején. Nagyon is hasonlítanak SpongyaBobra és Patrickre: csetlenek-botlanak a maguk kis világában, és hatalmas felfordulást okoznak!

Tom Kenny a kezdetek kezdete, azaz 1999 óta SpongyaBob szinkronhangja, és nem titkolja, a gyermekei segítettek neki abban, hogy ráhangolódjon saját gyermeki énjére a figura megszólaltatásakor. „Ez a film közvetlenül a bennünk lakozó gyermekhez szól, és szerintem ennek köszönhetően fogja kiállni az idők próbáját. Ahogyan a gyerekek többsége is próbál túllépni saját kis világa határain, SpongyaBob és Patrick is nyakába veszi a világot, és nem félnek attól, hogy esetleg kudarcot vallanak. Folyton ide-oda ingáznak a félelem és a vakmerőség között, olyasféleképpen, ahogyan a gyerekek átélik a velük történő dolgokat.”