6. Kötelék

Már alkonyodott. Sesshoumaru nem jött. Pedig ő várta. Már vagy fél napja. A gyomra éhesen kordult egyet. Mikor jön már!

Sanaé hátát egy fának vetette. Mélyre merült gondolataiban –mint oly sokszor mostanában. Mindig otthagyja, csak úgy, szó nélkül elmegy! Nem is foglalkozik vele! Sanaé hátrahajtotta fejét, és nagyot sóhajtott. Igazából örült, hogy a szellem nincs vele sokat. Feszélyezte a jelenléte, mintha… mintha bármit is akarna tőle! Ugyan! Mégis… félt a férfitól… és nem csak tőle. Még Yakentől is tartja a négy lépés távolságot! Álmaiban sokszor visszatért már az az éjszaka… És mindig sírt utána. És, milyen érdekes, leginkább Sesshoumaru közelében volt a legrosszabb. Mert bízott benne, sőt, szerette őt –na nem úgy, még mindig inkább, mint a bátyját –de nem tudta elfelejteni… Megborzongott, behunyta szemét, lecsillapította háborgó lelkét. Mikor újra felnézett, már sikerült háttérbe szorítania a nyomasztó gondolatokat. Halálosan kimerültnek érezte magát, mint mindig, mikor megkísérelte elásni őket.

Gyomra megint hangot adott saját, növekvő problémáinak. Sanaé megígérte Sesshoumarunak, hogy nem mozdul a fa mellől, de… Ellökte magát a rideg törzstől, és nézte a Napot, amint lassan alámerül a horizonton. Összeráncolta a szemöldökét. Szokatlanul rózsás naplemente… hátrafordult, ott már feljött a Hold. Lassan fogyó teste vörösen emelkedett egyre feljebb az égen. Rossz előjel… Sanaé megvonta vállát, majd Aun nyergébe pattant.

- Sanaé! Sesshoumaru nagyúr nem fog neki örülni, ha… --a sárkányló ekkor azonban már a levegőbe emelkedett. Yaken kiáltva ugrott fel, ám nem tudta elérni őket. Sanaé hátra fordult. Talán vissza kéne menni érte…

Valami nekicsapódott Aunnak, valami nagy és sötét. Az ütközés erejétől a sárkányló megtántorodott a levegőben, utasa pedig kiesett a nyeregből. Szerencsére nem zuhant nagyot, de még így is érezte, hogy a vállában eltörött valami. Könny futott a szemébe, amint esetlenül feltápászkodott. Mennydörgés. Sanaé fölnézett az égre. Hatalmas, koromfekete felhők gyűltek, és Aun szájából kékes villámok csaptak az előtte vitorlázó, jókora, szürke tollú madárféleségre. Nagyobb volt, mint Aun, és a feje furcsán emberinek tűnt… A csillogó, pihés tollak finom vonalú arcot sejtettek, óriási, mandulavágású szemei sárgán villogtak, ám merevek voltak, akár egy ölyvnek. Amint jobbra húzódott Aun csapása elől, az egyik sistergő villám belemart az oldalába. Hatalmas, horgas csőre sikolyra nyílt… hátborzongató, emberi kiáltásra. Csapott egyet szárnyival, szél süvített, majd Aun testének nehéz puffanása jelezte, hogy a szellem kis híján ráesett Yakenre. Aki ezt hangos szitkozódással nyugtázta.

Sanaé félve fordította fejét Aun felé. Szerencsére lélegzett, csak elveszthette az eszméletét. A lány nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. Megint az égre emelte tekintetét. Odafönn, jó magasan, a fura madárszellem körözött. Őket nézte, Sanaé tisztán érezte, sőt, a testét körülfonó sötét aurát is. Nem csak érezte, látta, mint kavarog körülötte a levegő, a szürke minden árnyalatát felvillantva. A lány kiolvashatta belőle az élvezetet, hogy végre védtelen szétmarcangolnivalóra akadt. A szellem lecsapott, tomboló vihart idézett a szél, egyre sebesebben közeledve felé. Sanaé nem tudott megmozdulni. Tűz csapott fel hirtelen, a szeme sarkából látta, mint tör elő Yaken botjából. Levegő és tűz egyaránt sikoltott, amint egymásnak feszültek egy végtelen pillanatra… Majd, mikor a robaj már szinte az elviselhetetlenre fokozódott, a lángok visszafordultak és egyesülve a széllel, vérvörös, ropogó burokba fogták Sanaé testét.

Sesshoumaru fölkapta fejét. A zúgás egyre erősödött. Egy idegen szellem szagát sodorta felé a szél… mely egyenesen a többiek felől fújt. Teste változni kezdett, fényes gömbbé alakult, úgy repült sebesen társai felé. Mikor odaért, a narancsos lángokat ölelő szél már majd nem elérte Sanaét. A lány észrevette őt. Tekintetük összekapcsolódott. Egészen közelről látta az arcát… mintha távcsőn keresztül nézné. Sesshoumaru meglátta magát a nő szomorú, kékesszürke szemében… Szinte nem is hallotta a fülsüketítő robajt. Mígnem a lángok elérték a karcsú testet, és a lány még mindig őt nézte, még akkor is, mikor a lángok belekaptak a hajába, felkúsztak az arcán… és eltűnt.

Sesshoumaru dermedten állt. Még pár pillanatig nézte a már csak rotyogó burkot, melyből gyilkos forróság áradt. Aun felsírt. Yaken zokogva vetette magát ura elé.

- Bocsáss meg Nagyuram! Én… én…

Sesshoumaru azonban nem figyelt rájuk. Sanaé gyilkosa most fölötte körözött. Majd odaszállt elé, és elmosolyodott.

- Á. Sesshoumaru nagyúr –a hangja kellemesen karcos volt. –Szóval igaz a pletyka… nem baj, már úgy is mindegy. A lány teste már bizonyára porrá égett… Hmmm… Milyen sokáig fenn áll ez a támadás! Én és a szolgád remek csapat lennénk –vigyorgott Yakenre, aki összehúzta magát, ám ura még mindig nem vett tudomást róla. Lehajtott fejjel állt, majd ránézett a szellemre. Szeme lassan olyan vörös lett, akár a fölöttük vérző Hold.

- Ó, csak nem vagy dühös! Nahát, ezt igazán nem gondoltam volna rólad… --röppent feljebb. 

Sesshoumaru haját és ruháját saját erejének vihara fújta félre, majd alakja nőni kezdett, mígnem teljesen megváltozott. Egy hatalmas kutya alakját vette fel. Mérgező, savszerű nyál csordult ki vicsorgó pofájából, emberméretű fogain vörösen csillant a Hold fénye, mintha máris vér mocskolná be őket…

Sesshoumaru! Sanaé kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Csak nézte a férfit, aki szintén nem mozdult az idő alatt, míg tekintetét az övébe fúrta. Érezte a felé közelgő halál pokoli leheletét, és csak arra vágyott, egész lényével kívánta, hogy örökké tartson ez a pillanat. Elveszett a férfi szemében, és már nem érezte a kínzó forróságot, nem hallotta a tűz és levegő nászából született süvöltést sem, mely eléri egyszer, tudta, hogy így lesz. Mikor aztán bekövetkezett, nem érzett fájdalmat… csak szomorú volt, hogy el kell hagynia ezt a világot. Egészen addig kapaszkodott Sesshoumaru szemének aranyló fényébe, míg a tűz el nem takarta előle. És akkor megtört a varázs. Felsikoltott. Úgy érezte, minden porcikája lassan olvad, elemészti az elképesztő hőség. A moraj egyre erősödött, míg már elviselhetetlen lett, és Sanaé sikoltott volna megint, ám mikor kinyitotta a száját, forróság ömlött le rajta, és ő térdre esett. Sírt, ám könnyei, amint elérték volna orcáját, semmivé foszlottak, és Sanaé remélte, hogy nemsokára ő maga is így tesz. Túlságosan fájt… megpróbált nem gondolni rá, megpróbált elméje egy sötét zugában menedékre lelni… Az elmében, mely lassan maga is felmorzsolódik.

Sesshoumaru morogva ugrott fel. Ám a madárka kicsúszott a karmai közül, és ügyesen feljebb röppent. Akár évszázadokig is eljátszadozhatnának így...

Sanaé számára úgy tűnt, mintha nem is létezne, sőt, nem is lett volna soha más világ, csak ez a forró, hangos, az ő zokogásának gőzétől párás burok. Alámerült lelkében, de nem talált megnyugvást. Egyedül volt. Izzadtság csurgott a homlokán, ruhája már rég leégett róla. Mégis, a hideg rázta. 

Sesshoumaru ugrott, és lecsapott, érezvén, hogy eltalálta ellenségét. Az visongva csapkodott szárnyával, és lejjebb ereszkedett. Már épp készült végezni vele, mikor hirtelen elhallgatott a világ. Olyan volt, mintha megsüketült volna. Ellenfele is megdöbbent. Majd hatalmas, fültépő robbanás hallatszott. A szellem hátrafordult. Egy pillanatig kis lángocskák lebegtek a levegőben ott, ahol nem is olyan rég még a tűzgömb volt… most pedig valami földöntúli fény. Aztán a lángok szétszóródtak a szélrózsa minden irányában. De nem ártottak semminek. Mikor földet értek, kihunytak. Ám a fény, az megmaradt. Lassan kivehetővé váltak a kecses körvonalak, amint elhalványult.  

Sanaén földöntúli nyugalom lett úrrá. Már nem érezte a fájdalmat. Csönd volt. Felállt. Soha ilyen erősnek nem érezte még magát. Nem fog meghalni, nem! Lelkének ezüstös tüze magasra csapott, és beborította testét. Élni fogok! Mikor már a kellemes hűvöst érezte minden porcikáján, elmosolyodott. Elengedte erejét. Körötte ezüst tűz emésztette fel a világot.

Sesshoumaru rögtön felismerte. Viszont nem akarta elhinni. Sanaé ott állt, meztelen testét eltakarta a belőle áradó fény, melyet csupán az a szürkés szempár ragyogott túl…   

Sanaé körbenézett. Kicsit hátrahőkölt, mikor meglátta a hegyméretű fehér kutyát, ám azonnal meglátta benne Sesshoumarut… A szellem előtt lebegett az, aki meg akarta ölni. Biztatóan rámosolygott. Felemelte a kezét.

- Te, ki az életemre törtél, halj meg a saját lelked gonoszságától!

Sanaé hangja megkarcosodott. Teste felragyogott, ezüstbe öltözött a világ. Mikor a fény elhalványult végleg, a Hold kékesfehér fénye beragyogta a vidéket.

Sesshoumaru körülnézett. A madárszellem eltűnt. Még a szagát sem érezte. Visszaváltozott. Sanaé állt vele szemben, és nagyon igyekezett, hogy ne lássa a zavarát.

- Öööööö… kölcsönkérhetném a prémedet?

A férfi szótlanul odament hozzá. A vállára terítette a bundát. Sanaé fürgén maga köré csavarta, mikor Sesshoumaru elfordult. A szellem szótlanul elindult táborhelyet keresni. Sanaé nagyon fáradt volt, hálásan ült fel Aun hátára. Begyógyult a sebe… Arra gondolt, milyen aranyos is Sesshoumaru kutyaként, mielőtt elnyomta az álom.