A minap munkából hazamenet bementem a boltba vásárolni. Gondoltam meglepem a szeretteimet egy kis finomsággal és kellett hozzá pár fűszer és egyéb hozzávaló. A boltban találkoztam egy kedves ismerősömmel, jó nagyot köszöntem, mert szegény elég rosszul hall már. Egyike annak a pár személynek a faluban, akik tudják, hogy vadászom. Nem mintha titkolnám, de betelepülők is vagyunk –igaz, már jó rég kerültek a szüleim ide, én pedig itt élek mióta az eszemet tudom-, és valahogy az egész családom szinte csak aludni jár haza. Mindenki a környező településeken dolgozik vagy tanul, így aztán jóformán mindenkit ismerünk, de csak pár emberrel van igazán jó kapcsolatunk. Közéjük tartozik ez az ismerős bácsika is, akivel még gyerekkoromban barátkoztam össze, mert mindketten szeretjük a különféle baromfit –nem csak enni, de tartani, nevelni is. Egy gyárban dolgozta le az életét, aztán nyugdíjazása után kiköltözött a határba egy tanyára és jól érezte ott magát. Miután végeztem a dolgommal boltban, kijöttem, de az ajtó előtt még megálltam egy pillanatra rendbe szedni a szatyrokat. Ezt a pillanatot használta ki a bácsi, és megragadta a vállam, majd félrehúzott váltani pár szót. A szokásos kérdések –Hogy vagy? Hogy tetszik a munkahely? Mikor házasodsz már meg? –ideje lenne ám már… stb.- után valahogy szó terelődött a vadászatra is. Így utólag már úgy gondolom, hogy nem véletlen kanyarította az öreg a kedvtelésem felé a szót. Olyannal akarta megbeszélni a búját, aki átérzi a bajt, ami marcangolja a szívét. Miután biztosnak érezte, hogy fogékony vagyok mondanivalójára, a következőkkel kezdte: „Tudod, hogy sokat szoktam mászkálni az erdőkben –mondja is a mama eleget, hogy egyszer majd nem jövök haza. De hát had morogjon. Azért tartom" -jött a szokásos tréfával. "Szóval két éve késő tavasszal járom a környéket és hát mit hallok egyszer? Az egyik boróka túloldalán valami mocorog. Nosza! Nézzük csak meg, hogy mi lehet ott? Hát képzeld fiam, egy suta vergődött ott. Nagyon gyenge volt már, nem bírt lábra sem állni. Gondoltam elpusztulni ment félre, mert már nagyon a végét járta. No, apjuk –gondoltam-, vidd haza, hátha talpra tudod állítani. Ahogy ott babrálok szegény párával, hát egyszercsak elébem toppan a borókából egy gida. Hínnye! –na, most mihez kezdek? Hát elkaptam azt is, és hónom alá csaptam és sebtiben irány haza.” (Ahogy ezt mondta, rögtön eszembe jutott egy másik gida: még évekkel ezelőtt találtuk a kertünk mögött. Akkor még nem erdő volt ott, csak egy sűrű, bokros. Sétáltunk a szomszéd fiúval és találtunk egy őzgidát -teljesen lesoványodva, elgyámoltalanodva. Hazavinni nem mertük, mert féltünk szüleink haragjától, de mivel közel volt, így odacsalogattuk a kerítéshez és odajártunk ki etetni…) „Mondanom sem kell, hogy a suta nem húzta már ki a következő reggelig. Nekem dolgom volt a faluban, mire hazaértem, az asszony könnyes szemekkel fogadott, hogy Zsuzska meghalt és eltemette. Hát a jó asszony pillanatok alatt úgy befogadta, hogy már el is keresztelte. Én meg féltem, hogy elzavar a háztól minden bolondságommal együtt. Így aztán nálunk maradt a Zsuzsi, aki az anyja után örökölte a nevét. Szépen fejlődött, vettünk neki cumit, kecskénk van, hát annak a tejével etettük. Pár hét és már az orgonát csipkedte. Bohókás kis jószág volt, nagyon megkedveltük. Tudod, gyerekek, unokák messze Pesten, hát öregkorunkra nekünk is kell egy kis játék. Nem mertük mondani senkinek, hogy mit tartunk a háznál–féltünk tőle, hogy majd a vadászok elviszik tőlünk, hogy az az övék. Bár elvitték volna.” (A mi gidánk is ránk maradt. Valami okból kifolyólag nem ment el egy tapodtat sem a kerítéstől és mi gyerekésszel úgy gondoltuk, hogy megszeretett minket. Titokban lopóztunk ki hozzá egy kis tejjel később szénával és a kezünkből etettük. Nem volt már olyan kicsi, így lassan már nem kellett neki a tej, elég volt kukorica, meg a friss akáclevél, borsószár, de szólni nem mertünk róla senkinek…) „Szóval a Zsuzsi csak nőtt, nőtt eltelt a nyár is és az egyik nap azt vesszük észre, hogy az egykor csenevész, halálra ítélt kis gidának dudorodik a feje búbja. Nőt az agancsa. No, Zsuzsi! –te oszt jól kibabráltál velünk… gondoltuk, de mivel ezt a nevet szokta, szoktuk meg, hát továbbra is így hívtuk. Szép kis bakocska lett belőle egy év után. Szépek voltak a kis agancsai is, csak vigyáznunk kellett vele, hogy ha simogattuk, akkor ne érjünk hozzá, mert akkor elkapta a fejét és bizony csúnyán megütötte a kezünk.De ezt hamar megtanultuk.” (A mi gidánk suta volt. Szelíd, barna szemei csillogtak, ha simogattuk és fejét gyakran tette az ölünkbe, ha leültünk mellé. Igaz, édesapám észrevette, hogy egy őz költözött a kert végébe, de mivel szereti az állatokat, az Istenért sem zavarta volna el. Sőt gyakran vitt hátra vizet neki egy tejesládában, hogy ne szomjazzon a nyári hőségben…) „Nappalonként egyre messzebb járt már el az udvartól, néha már kint is éjszakázott a tanya melletti sűrű alléban. Aztán teljesen kiköltözött az udvarról, csak nagy ritkán járt be hozzánk. Mi mindig vittünk neki enni, inni és még az ősszel is előjött, ha hívtuk és nekem még mindig hagyta magát megsimogatni, babusgatni. Persze továbbra is titokban tartottuk, mert attól féltünk, hogy majd jön egy vadász és a könnyű zsákmány reményében lelövi. Látod, milyen bolond lesz vénségére az ember?” (Mondandójába kevert kijelentéseiből már kezdtem valami rosszat sejteni és bennem is kezdtek előszivárogni a mi gidánkról az emlékek…) „Aztán a télen egyik nap hiába szólongattam, nem jött elő. Otthagytam neki a szénát, de hiába jártam ki minden nap, nem hiányzott belőle. Fájt nagyon, hogy elhagyott minket –bárcsak úgy lett volna-, de úgy gondoltuk, hogy egy vadállat csak tudja, hogy mi a jó neki, ha már mi emberek nem tudjuk. Eltelt másfél hét, és kezdtünk belenyugodni, hogy Zsuzska elvándorolt valamerre.” (Teljesen, mint a mi gidánk. Egyik napról a másikra eltűnt, hiába kerestük…) „Aztán egy napon, ahogy Karácsony után elolvadt a hó, megint az erdőn jártam –tudod, nincs sok pénzünk, így a lehullott gallyakat össze szoktam szedni a környéken, és azzal főzünk, hogy a tűzifa megmaradjon fűteni. Már egész messze jártam a tanyától, amikor az egyik akácosba benézve, egy barna halmot láttam meg. Összeszorult a szíve és már tudtam, hogy a Zsuzsi nem elvándorolt.” (Tudtam! Éreztem, hogy szegény öregnek oka és joga van felháborodni…) „Ledobtam a rőzsét és rohantam oda, hátha nem késő. De bizony, ha egy héttel korábban járok arra, már akkor is késő lett volna. Ahogy odaértem, látom ám, hogy beleakadt valami hurokba és az fogta meg. Nem megfojtotta, hanem rabul ejtette, mert csak a lábára gabalyodott rá. Csontig bevágta a lábát. Ó, hogy forduljon fel menten, aki ilyet tesz ki! Már napok óta feküdhetett ott halottan, mert össze volt esve a test. Hát nem tagadom, hogy elsírtam magam. Ott álltam a Zsuzsi felett és pityeregtem, mint egy vénasszony. Lassan összeszedtem a rőzsét és hazamentem, de délután vissza is mentem érte egy ásóval és eltemettem az őzikénket. Komolyan mondom, ha csak tudnám meg egyszer ki tette! -az ásóval verném fejbe! Vagy beledugnám a fejét a verembe a Zsuzsi mellé, oszt utána kérdezném meg, hogy mire volt ez jó neki?! Hát, ha már ilyen mocsok dolgot tett, legalább menne ki gyakrabban és váltaná meg szenvedéstől szegény párát, vagy vinné haza megenni. De nem otthagyni és hagyni, hogy elrohadjon az az állat! Most mond meg! Hát hogy tehet ilyet egy ember?” (Jogosnak éreztem a dühét. Bennem is gyakran felvetődtek hasonló kérdések, ha erdőn jártamban hurkot találtam. Persze rögtön levágtam, de a gondolat, hogy hány ilyen alattomos csapda lehet még kint áldozatra várva… mindig elkeserített…) „És még az asszonynak sem merem elmondani, mert félek, hogy megszakad a szíve. Szegény pára! –ott pusztult el egyedül és mi nem voltunk sehol. Pedig biztos, hogy várt ránk! Mindig várta, hogy menjünk hozzá!” És újra könnybe lábadt az a két megfáradt, sokat látott szempár. Mondtam még pár szót vigasztalásként, de ő gyorsan elköszönt és elsietett. Biztos voltam benne, hogy hazafelé ismét megsiratja az ő kis gidáját… …ahogy én is, mert felszakadt az a régen begyógyultnak vélt seb, amit akkor éreztem, mikor mi is megtaláltuk a mi kis sutánk. Egy fekete, nagytestű kóbor kutyát kezdtünk el követni a szomszéd gyerekkel, mert feltűnt, hogy gyakran vált be egy távolabbi bozótosba. Botokkal felszerelkezve utána mentünk és a bozótosban, egy tisztáson megláttuk, ahogy ott ül a gidánk mellett és épp a kilógó borda-csontjait nyalogatja. Nekirontottunk és a nálunk lévő botokkal elzavartuk zsákmányától. Kötelet kötöttünk a gida még meglévő torzójára és hazahúztuk, majd eltemettük a kert végébe, ahol felnőtt. Ahogy ástuk a gödröt, mindketten könnyeztünk. Majd belehelyeztük a jobb sorsra érdemes őzgida maradványit és elkezdtük betemetni. Minden egyes lapát földdel egyre mélyebbre ástam magamban is a szeretett jószágot. És minden egyes lapát földdel közelebb kerültem a bennem érlelődő gondolathoz: ha én egyszer megtehetem, mindent meg fogok tenni, hogy az emberek hagyagsága ne tehessen kárt senki szeretett vadjában!