|
Tél végi vadászat
saját 2009.02.26. 14:06
Február 21-én, szombaton du. végre sikerült összeegyeztetnünk az időt a helyi vadőrrel, aki elkísért kilőni az ajándék gidámat. Végre megint őzre vadászhattam!
Nagyjából du. 3-ra értünk ki a terepre és először autóval tettünk egy kört, hátha látunk valami mozgást. Nem sokkal azután, hogy kiértünk, a távolban észre is vettem pár őzet, majd miután láttuk, hogy van egy gyengébb gida is köztük, össze is állt a haditerv: A terep egy nagyjából sík terület, amit egy út vág ketté. Az utat kb. 300méteren keresztül kökény, feketenyár és galagonya szövevénye szegélyezi, majd 100m tiszta terep-pont a saját földünk vége), utána pedig akác-sor. Az őzek a tiszta terep akácok felőli oldalán helyezkedtek el, ezért mi a bokrok között próbáljuk meg belopni őket.
Mondanom sem kell, végig kúszva, guggolva tudtunk csak haladni és olyan lassan, hogy szinte soha nem akart vége lenni a bokorsornak, mert mint kiderült, egy kb. 30 egyedből álló rudlit fogtunk ki, amiből jó pár egyed folyamatosan figyelt, amíg a többi csipegette a hó alól kibújó rozsot.A vége az lett, hogy fél óra kúszás-mászás után sikerült olyan 100 méterre belopnunk a vadat, ki is szúrtuk a gidát, és már rajta táncolt a szálkereszt, mire felénk fordult.
Puska le, várunk. Pár perc múlva a gida megint helyzetbe fordult, újra célba vettem, de ekkor már annyira égett bennem a vadászláz, hogy szégyen nem szégyen(de bevallom hősiesen, mert ez is én vagyok), de elfelejtettem kibiztosítani. Aztán mikor meghúztam a ravaszt, én lepődtem meg a legjobban, mert a durranás helyett csak ennyit hallottam: csettt! Persze az őzeknek sem kellett több, mint a villám úgy ugrottak el és már csak a hópor-felhőt láttuk, amit maguk után hagytak. Hát igen!Bravó Gergő!-megveregettem a vállam mérgemben, hogy ekkora hibát ejtettem. Mindenre gondoltam, csak erre nem.
Ezek után úgy döntöttünk, hogy kiülünk lesre, mert az időnk már kevés volt és nem biztos, hogy a hónapban össze tudunk hozni még egy ilyen vadászatot. A vadőr srác már ki is választott egy lest, ami úgy helyezkedik el, hogy mögötte egy fenyves van, két oldalt akác allé, elöl egy tisztás, majd egy út és az út túloldalán akácerdő. Persze a szokásos kiskunsági buckákkal megspékelve, amik között úgy jöhet be a vad, hogy már csak a tisztáson válik láthatóvá.
Nem sokkal, ahogy elhelyezkedtünk, már hallani is lehetett a lépteket. Valami közelít... aztán elkanyarodik, és most már jobbról hallani a lépteket. Pár perc és egy suta tűnik fel a tisztáson, amit egy gida követ. A gida viselkedése elég érdekes, túlságosan félénk, túlzóan óvatos(még egy őzhöz képest is). Ahogy kiérnek a tisztásra feltűnik egy másik suta is és egyből nekirohan a gidának, és legnagyobb megdöbbenésünkre az a suta is elkezdi kergetni, amit követett. Néhány pillanat alatt elzavarták a tisztásról.
Na, ez jól elment!-gondoltam magamban, pedig jó lett volna. (a vadőr srác is bólogatott, hogy lőhető) Pár perc nyugalom következett, figyeltem a madarakat a keresőben, de aztán újra lépéseket hallottunk a hátunk a mögül. Óvatos, meg-megálló lépések. Persze egyből a gida jutott az eszembe!Csak nem visszajött? De nem: nem derült ki, hogy mi volt az, mert hirtelen futásba váltott át és végig a hátunk mögött maradva elfutott és újra otthagyott minket a fenyőillatú havas szürkületben.
Sok időnk nem volt mélázni a dolgon, mert újra feltűnt egy suta. Magabiztosan jött, majd a tisztás szélén megállt, várt egy kicsit, de nem látott semmi veszélyeset, így előjött az erdőből és elkezdte csipegetni nap hatására a hó alól kibújó fűszálakat. Őt figyeltük mindketten a keresőinkben és annyira lekötött ez a békés látvány, hogy szinte zaklatásnak vettük, mikor a semmiből előtoppant a most már magányos gida. Persze a suta rögtön felszegte a fejét, de ez elég volt a gidának, hogy újra eltűnjön és mi újra a sutának szenteltük minden figyelmünk. Vagy jó tíz percet figyeltük minden lépését, minden mozdulatát, mire egyszercsak megállt a legelészésben és úgy, leszegett fejjel figyelni kezdett előre egy bokor irányába. Én voltam a gyorsabb, én vettem először észre a rudit, ami ott lapult a bokor alatt és a sutát nézte. Térdemmel megböktem kísérőm combját, mire ő bólintott, hogy ha gondolom, akkor lőhetem. Több se kellett! Azonnal elfelejtettem a gidát, a sutát, de még a titokzatos zajokat is, egyből célba vettem a rókát, de az észrevehetett valamit, mert beljebb húzódott a bokrok közé, így meg nem mertem lőni. Gondoltam rácincogok, és már csókoltam is a levegőt, ahogy az egyik ismerősömtől (kis közösségünk a virtuális világban egyszerűen csak Rókavész Petinek hívja) tanultam, de ebben a pillanatban emelte a szeméhez a keresőt a társam is. Több se kellett a felénk forduló ravaszdinak!Ahogy észrevette a mozdulatot, már dobott is egy hátraarcot. Persze a hirtelen mozdulatra az őz is megijedt, így ő is elugrott. "A fenébe!" Szakadt ki belőlem... ma semmi sem akar összejönni? Mivel erősen szürkült már, így rákérdeztem, hogy meddig maradunk még?Mert számomra lassan vége a céltávcső által meghatározott lővilágnak... "Még 10 perc és megyünk."-jött a válasz.
Újra belesüllyedtem a minket körbevevő csöndbe, de nem sokáig élvezhettem a társaságban is körbevevő magányomat. Újabb léptek harsogtak a hóban, most tőlünk jobbról. Vártunk egy kicsit, és ahogy kiért a tisztásra, már négy üveglencse figyelte a lépését. Szinte egyszerre suttogtuk:"Visszajött a gida." Újra elfogott a vadászláz. Remegő kézzel, de óvatosan, miliméterről-miliméterre emeltem a puskát és mikor a megfelelő pozícióban volt, óvatosan-végre hang nélkül!- kibiztosítottam. Ahogy otthon gyakoroltam-pedig a zászlós biztosítónál ez nem könnyű mutatvány . A gida beljebb lépkedett a tisztásra. Most, hogy már erősen sötétedett, egyre bátrabban szedte a lábait. Már-már attól féltem, hogy nem áll meg és nem jutok lövéshez, mikor kísérőm cuppantott egyet. A gida azonnal kővé dermedt, és végre megállapodott a szálkereszt is a lapocka mögött, ahol eddig kísérte. Ahogy meghúztam a ravaszt éles durranás hallatszott. Szinte nem is hallottam egy pillanatig, de hogy látni nem láttam-vagy nem emlékszem rá- az biztos! Egyből elfogott a kétely: Istenem, csak nem hibáztam?! Add, hogy ne sebezzem! De már hallottam is, ahogy kísérőm felém fordulva gratulált a szép lövéshez. Ezek szerint megvan?-kérdeztem tőle. "Persze. Ott van a rálövés helyétől 10 méterre."
Most már nyugodtan szorítottam magamhoz a puskám és végre felszakadt a sóhaj belőlem: megvan a gidám!
Nem sokat vártunk ezután, lementünk a lesről, megkerestük a gidát, kísérőm pedig átadta a töretet. A telefon fényében megkerestem a találatot-ott volt, ahova szántam. Ezután fenyőgallyból törtünk neki utolsó falatot, egy kicsit álldogáltunk még fölötte csöndben, élvezve az estét és átélve az elmúlt pár percet, majd elvittük a kocsihoz. hazafelé pedig azt beszéltük meg, hogy amikor csak időnk engedi kijövünk ide -hátha puskavégre kerítjük a ravaszdit is(amiért persze akkor is fájt a szívem, de így, hogy Diana kegyes volt hozzám, már nem is éreztem annyira rosszul magam )
Mivel se lámpa nem volt nálam, sem pedig normális fényképezőgép, így már csak otthon, az udvaron fényképeztem le a gidám
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
