Titokmadár


(Nemes Nagy Ágnes: Láttam, láttam

Láttam, láttam lappantyút!
Éjszaka, erdőn meglestem,
róka-vadásszal kettesben.

Nem volt ottan lámpa, se ház,
mentünk: én meg a rókavadász,
akkor az égen, fekete égen
valami röppent még feketébben,
valami röppent: lappantyú!
Két szeme lángja, két pici lámpa,
gurgula-hangja úszik utána.

Ketten láttuk, senki más,
ketten: én meg a róka-vadász.)

A régi időkben minden embernek, minden családnak megvolt a maga szent állata, ami egyben volt követendő példa, védelmező szellem, iránymutató a mindennapokban, de a béke, a szeretet, a családi összetartás vagy épp a hűség, a harc, a küzdelem, a szerencse vagy a ravaszság jelképe is, mely végigkísérte az ember életét. Néha előfordult, hogy csodákkal tarkított mesékben élt tovább a monda, hogy valamelyik ős mi módon szerezte meg a szellemek támogatását, de a legtöbb esetben ez is a múlt ködébe veszett, mint ahogy előbb-utóbb minden feledésbe merül. Mára letértünk az ősi útról, papolunk a békéről, a szeretetről, de közben mindenki megvívja a maga mindennapi háborúját és közben nosztalgiázva tekintünk a múltba. Pedig, hogy a szellemek ma is követik utunkat bizonyos még ma is:

’Mi volt ez apa?’- a gyerek csak állt tovább a kert végében és az erdőt nézte, de az apja tudta, hogy mindjárt válaszolnia kell, különben a gyerek addig nyaggatja, amíg elegendő feleletet nem kap. Mint mindig, ha valami felkelti az érdeklődését, nem nyugszik, amíg választ nem kap a kérdéseire, vagy bele nem nyugszik, hogy minden lehetőséget ki nem merített a tudásszomjának enyhítésére.
’Valami madár’ - jött a válasz, de a férfi sejtette, hogy ez most nem lesz elég, ezért hozzátette- ’gondolom nemrég érkezhetett, mert télen sohasem hallani.’
’És honnan érkezett? Mit csinált ott? Miért van ilyen érdekes hangja? Mit csinál ilyenkor? És ha itt dalol a közelben, akkor miért nem látom?’ –hadarta a fiúcska az összes eszébe jutó kérdést.
A férfi már látta, hogy nem fog szabadulni, ezért nagyot sóhajtva megához intette a fiút, mire az egyből odaszaladt az apjához és kíváncsi tekintettel nézett rá, mint aki már előre tudja, hogy most valami hatalmas titok tárul fel előtte. A „öreg Laci” –mindenki így hívja, mert az idősebb gyereket szintén Lacinak hívják, így aztán valahogy meg kell különböztetni őket- a gyerek fejére tette a kezét, és leültek a kert végében összebarkácsolt rönkasztal mellé. Látszik, hogy a gyerkőc már nem sokáig bírja visszafogni magát, de azért még nem szól még egy szót sem, mert úgy érzi, megint valami komoly dologra fog fény derülni. A szülei minden kérdésére tudják a választ és a gyereknél ezzel olyan mély tiszteletet váltottak ki, hogy azt a szülők el sem tudják képzelni. A pár éves gyerekfejben a következő alakult ki: ha van Mindenható –mert ezt is hallotta a rádióban a nagymamánál-, akkor az ő szülei a Mindentudók.  Az apja élvezi a helyzetet és tréfára fogja a dolgot:
’De nagyon kíváncsi vagy te gyerek! Ha én ezt mind elmondom, hogy fog a sok tudás a buksidba férni?’ –mondja mosolyogva.
’Apa!-mond már végre!’ –türelmetlenkedik a fiú, mire a férfi odahajol hozzá és a fülébe súgja:
’’Onnét jött, ahonnan indult és röpködött, mert az volt a dolga. A hangja azért ilyen, hogy csak az értse, akinek a távoli meséket dalolja és csak azért nem látod, mert elbújt, hogy az ilyen kíváncsi lurkók ne zavarják dalolás közben.’
’De ez nem igaz apa! Miért nem válaszolsz rendesen?’ –szólt rá a gyerek az apjára, de az már fel is állt a padtól, mert nem akarta, hogy kiderüljön a gyerek előtt, bizony ő sem tudja miféle jószág gurgulázik bele a kora nyári szürkületbe.
’Azért, mert ha elárulom, akkor nekem sem dalol többet’ –válaszolta és legyintett egyet, mintegy jelezve a gyereknek, hogy nem kíván többet elárulni.

Ekkor édes kacaj hallatszott a férfi mögül:
’Sebaj, majd dalolok én!’ –nevetett fel a gyerek anyja- ’Régen sem bántad, ha énekeltem neked, amikor kint éjszakáztunk a mezőn, pedig akkor is szólt ez a madár, szinte egész éjjel.’
’Te még ilyenekre is emlékszel?’ –nézett hátra a férfi bosszúsan-csodálkozva, mert érezte, hogy bizony ebből nem keveredik ki olyan könnyen, mint gondolta, de ámult, hogy a felesége milyen emlékeket őrzött meg az elmúlt pár évben.
’Naná, hogy emlékszem! –nem olyan könnyen felejti el egy lány, hogy mikor bolondították el teljesen’ –nevet az asszony.
’Mit csináltak veled anya?’ –kapcsolódik be a beszélgetésbe a gyerek is, mert érzi, hogy most olyan igazi felnőtt dolog került szóba.
’Semmit fiam –csak apád már el is felejtette, hogy milyen titkokat őriz egy-egy ilyen madárka’ –és a férfira nézve sejtelmesen kacsintott egyet, miközben tovább mosolygott sejtelmesen, de közben végigsimította a gyerkőc szőke fürtjeit.
’Ne a gyerek előtt!’ –szól rá az „öreg Laci” a feleségére elkomorodva- ’Inkább menjünk vacsorázni, mert korán kell kelnem.’ De befelé menet kézen fogja az asszonyt és mikor a fiúcska előre szalad, titokban valamit a fülébe súg.

Miközben az estére készült, a gyerek fejében összeáll a kép: olyan titokzatos ez a valami, ami madár –mert az apja ez elárulta-, hogy még a felnőttek sem beszélhettek róla. Fürdés közben is ezen gondolkodott, majd a vacsorára kapott mézes kenyér után is titokzatos madár csapongott a gondolatai között, míg álomra szenderült a szülei közé feküdve: „Titkokat daloló,… rejtőzködő madár…, titokzatos madár… titoktudó madár…”
S míg ő az igazak álmát aludta, észre sem vette, hogy mellőle két árny kel fel a sötét szobában és kéz a kézben oson hátra a kert végébe –akkor éjjel újabb titokzatos mesével bővült a titokmadár dala. És másnap már újabb titkok vártak felfedezésre.


Lassan teltek az évek, ezer-meg ezer megtanulnivaló akadt a világon, barátok jöttek-mentek, elmúltak az iskolás évek, majd a középiskolának is a végére járt a fiúcska. Mindig, minden érdekelte és még szabadidejében is olvasott. Feltárult előtte a világ sok rejtélye, és minél több dologra derült fény, annál biztosabban lavírozott az Élet útvesztőiben, majd eljött az idő, amikor újra olyan talajra lépett, mely igen titokzatosnak, de nagyon izgalmasnak ígérkezett –titkos kis levelezések folytak az előadásokon, órákig húzódó esti séták, bizsergető kis érintések. Igen –a fiúcska serdülővé vált és szerelmes lett. Mint minden első szerelem, ez is elfelejtetett vele mindent, amit addig megtanult az világról, az életről. Lángolt, szinte forró volt a homloka, és egy este, mikor először mondta ki szemtől-szembe az érzéseit az őzike szemű, törékeny kislánynak, nem is hallotta saját szavait, csak valami ismerős, távoli pergés zúgott a fülébe.
Gyorsan véget ért azonban a nyár és elmúlt a szerelem is. Mindenki a maga útját járta és ez bizony nem egy irányba vezetett. Hogy keserű volt-e számára a szakítás? Ki tudná azt megmondani. A rárakódott évek alatt eltorzult már az emlék is –lányok jöttek-mentek, a tanulás is fontos lett megint és bizony a nőkké érett lányoktól már könnyebb volt csókot lopni, mint annak idején attól az elsőtől. Az ölelésük sem volt már olyan őszinte, mert mindenki tudta: az együtt töltött idő hamar letelik és mindenki annyi titkát akarta csak a másiknak felfedni, amennyi épp csak szükséges volt. A serdülőből férfi lett.

Iskola után jött a munka, ahogy az lenni szokott: nap-nap után megvívta a kis küzdelmeit, és esténként arra gondolt, hogy a szülei is ugyanezt teszik sok éve már –és sehogy sem értette, hogy képesek minderre. Ez eddig titok maradt előtte. Aztán eljött Ő.

Egy fülledt nyári éjszakán ismerték meg egymást egy tó partján –és egész este sétáltak, beszélgettek. Eleinte ugyan kicsit döcögősen ment a dolog, de amikor kiértek a földútra és a lány elmesélte, hogy mennyire szeretett gyerekként ilyen úttalan-utakon sétálni apukájával, aki vadászott, már meg is volt a közös téma. Ugyanis a fiatal férfi meg gyerekkora óta szenvedélyes horgász volt, tehát jöhettek a történetek és a két fiatal hamar rájött, hogy sok a közös bennük és hazafelé már kéz a kézben rótták az alföldi táj poros útját. Ekkor történt, hogy az egyik útszéli nyárfáról felgurgulázott egy rég nem hallott hang és mélyen az emlékezetükbe ivódott az az éjszaka, a hangok, a nyáréji illatok, egymás közelsége.
Mikor reggel a férfi ágyba került, már meg volt beszélve a következő találkozó, és míg ő elégedetten vetette magát az ágyára, addig valahol messze a lány mosolyogva szenderült álomra.

Gyorsan telt ezután az idő: eleinte ismerkedéssel teltek az együtt töltött órák, majd megismerve egymást boldogan vártak egymásra nap, mint nap, amik lassan hónapokká gyűltek, s közben két gyűrű is felvillant az idő sodrában. A férfi és a nő dolgoztak, a közös házért, a közös jövőért, de amikor csak lehetett a szabadban próbálták meg feledni a hétköznapokat. Vadászni kezdtek és bár idejükből nem sokra futotta, de amikor csak lehetett az erdőt-mezőt bújták, annak titkait lesve.
Aztán bekövetkezett a baj: az öreg Laci beteg lett. Pillanatok alatt jött a rosszullét, mely leverte a lábáról, s mire a rohammentő a kórházba ért vele, már nem volt eszméleténél. Állítólag pillanatokon múlt minden. Hosszú hetekig volt vele a család mire egy tavaszi nap végre kinyitotta a szemét és egy végtelen pillanatig végigmérte a mellette ülő fiatalabbik fiát. ’Ülj egy kicsit közelebb’ –szólt hozzá halkan, szinte a túlvilágról-’ szeretném megfogni a kezed’. A fiú egy pillanatra értetlenül meredt apjára, aki mióta betöltötte a tizennyolcat, soha nem ölelte át, legfeljebb csak kezet fogott vele, mert mindig azt hajtogatta, hogy egy férfi csak a gyerekeket és a nőket ölelgesse. Most mégis az érintését kívánta, ő pedig önkéntelen is végrehajtotta a beteg kérését. Az apja megfogta a kezét és így szólt: ’Így már sokkal jobban vagyok.’

Nem szóltak többet, csak nézték egymást –a fiatal, erős férfi és a korosodó apa.
De ezután már bizakodtak. Az öreg napról napra jobban lett, egyre többet evett és néha már megemlítette, hogy „a cimborák már várnak az anyónál –így hívták a helyi búfelejtő tulajdonosát- egy fröccsre”. Két hónappal azután, hogy javulásnak indult, végre-valahára hazaengedték. Ünnepséget rendeztek az „újjászületés” örömére, ami eleinte könnyet csalt az öreg szemébe, majd az egész estét nevetve töltötte szerettei társaságában. Miután a vendégsereg feloszlott, magához hívta fiait és megkérdezte mindkettőtől, hogy van-e kedvük még egyet sétálni. Az idősebbik köszönettel visszautasította, mert már várta a család, de a fiatalabb vele tartott. Sétálgattak a nyári éjszakában, beszélgettek a múltról, a jelenről és a fiú megérezte, hogy az apja megváltozott: mintha bántaná valami és nagyon sokat beszél az eltávozottakról. Nem bántóan, mert a régi szép emlékeket emlegette az öreg, de észre lehetett venni, hogy az elmúlt hónapok megtörték. A falu széléhez értek és az öreg egyszer csak megállt –’Hallgasd csak! Mi lehet ez?’ S a távolban valami furcsa pergés, gurgulázás hallatszott. ’Gyerünk arra!’ –szólt az öreg, és választ sem várva elindult a hang irányába, a fiú meg utána. Sokáig sétáltak így, míg az idősebb egyszer csak megállt egy fa mellett. A hold még fent volt, így elég jól lehetett látni a fát. ’Innét szól ez a valami’ –jelentette ki az öreg, s miután nem látta a hang tulajdonosát, leült a fa alá és maga mellé intette a fiát is. ’Szeretem ezt a hangot’ –szólalt meg az apa. ’Mikor anyáddal megismerkedtünk és sokat jártunk ki esténként horgászni, mindig mellém ült és akkor is ezt hallgattuk. Sokszor voltunk kint nyaranként és… -elharapta a mondat végét, s kis szünet után folytatta csak- …hát sok szép órát töltöttünk el együtt.’ A fiú, mikor apjára nézett látta, hogy az belemosolyog a sötétbe, ahogy eszébe jutnak az eltitkolt emlékek.
Eltelt pár perc, majd az öreg megint megszólalt: ’Kell egy unoka.’ Nem kért, nem parancsolt a hangja. Csak önkéntelenül elszólta vágyát. Mikor erre rájött, odafordult a fiatalhoz: ’Fiam, hosszú és fárasztó életet éltem, és az elmúlt hetekben rájöttem, hogy sok mindent kihagytam. Ti már felnőttetek és ahogy látom, rendes ember lett mindkettőtökből, de nem tudtam átadni mindent, amit kellett volna! Kell egy unoka, hogy helyrehozzam a hibáim és ne tűnjön el minden nyomtalanul, amit az apámtól kaptam gyerekként.’ Szinte ömlött belőle az indulat és zihálva vett egy mély lélegzetet. Megint elhallgatott, de kezét a fiú vállára tette: ’Hallgasd csak! Megint ez a hang –mondtam már, hogy szeretem ezt a hangot? De anyádnak ne mond ám el, hogy ilyen messzire elkóvályogtunk!’ és ezután megint csak lényegtelen dolgokról fecsegtek.  

Másnap reggel az öreg kijelentette, hogy már nem kell mellé állandóan valaki, „nem gyerek ő, hogy pesztrálni kelljen!” Így minden visszatért a régi kerékvágásba. Csak a fiú gondolkodott el sokszor azon, amit az apja mondott neki akkor kint, a félig kiszáradt nyárfa alatt. Néha még akkor is elmerengett, amikor a párjával töltötte az idejét. Az egy darabig szó nélkül hagyta a dolgot, de aztán egyszer csak megjegyezte: ’nem kellene kimennünk pár órára valamerre? Úgy látom, mintha egy kicsit megviselt lennél. Mondjuk gyerünk ki este együtt vadászni!’ és közben beletúrt a fiatal férfi hajába. ’Rendben –egyezett bele az-, de akkor én döntöm el, hogy hova menjünk!’ válaszolta a fiú és a kérdés eldőlt.

Lassan jött fel a hold, de az egyre erősödő ezüstös fényben két alak körvonala rajzolódott ki a kis kanális mellett húzódó nádas tövében. Háromlábú kisszéken ültek mindketten. A férfi a vízfolyás melletti búzát nézte a távcsövén keresztül, a nő pedig a közeli, magányos jegenye felé fürkészett. A búzára akár disznók is kijöhetnek, a tábla melletti erdőből, de a korábbi tapasztalataikból kiindulva a nyár felől is érkezhetett a vad. Nem szóltak egymáshoz, csak a tücskök hada húzta hegedűjét szerte a környéken. Aztán a távolban megjelent két fekete folt. A férfi vette észre őket először, és könyökével meglökte egy picit a nő vállát. ’Nézz csak oda!’ suttogta és a foltok irányába mutatott. ’Szerintem disznók.’ A nő is arrafelé kémlelt, így a párja felé kellett fordulnia. ’Hol? Én nem látok semmit. Szerintem elfordultak.’ Ekkor a nyárfa felől felhangzott egy madár hangja. A perregő-gurgulázó hang rátelepedett a tájra elnyomva a tücsökmuzsikát is. ’Hallgasd csak! Lappantyú’ –mondta a nő halkan. A férfinak eszébe jutottak apja szavai, és szeretettel nézett végig a közelebb húzódó nőre. ’Szeretem ezt a hangot’ –súgta a nő fülébe és letette maga mellé a puskát.

Aznap éjjel nyugodtan dorbézolhattak a disznók a búzában, mert újabb titokkal bővült a titokmadár dala –az öreg Laci vágya pedig a következő tavasszal teljesült.