– Mindig ekkora tapsvihar van a darab végén?
– Ez a 75. elõadásunk, de minden alkalommal legalább tizenöt-húsz perces tapsunk volt a végén. 
– Mi az a rock and roll?
– Most mondjak egy definíciót?
– Igen, ha lehet.
– Számomra a legfontosabb mellékest jelenti. Mindent elmond a rock and roll arról, hogy milyen szabadnak lenni, vagánynak lenni, szembenállónak lenni, pozitívan provokatívnak lenni. 
– Nyilván nem véletlen, hogy az igazi inspirációt Amerika adta, amikor 56-ban, kilencévesen pár évre kiköltözött a szüleivel..
– Éles kontraszt volt akkor ez számomra. Csak az ég és a felhõk tûntek ugyanolyannak, mint itthon. A házak az égig érnek, a mozik folyamatosan játszanak, a televízióról azt sem tudtam, mi az. Zene szól mindenhonnan, az emberek vidámak, mosolygósak, a vidámpark olyan szép, amilyet álmodni sem lehet. Az iskolában a szivacsot nem a falikútnál kell hideg vízben, meggémberedett ujjakkal kimosni, hanem automata szívja ki belõle a krétaport, a tábla gombnyomásra megy föl-le stb. Kell, hogy érjenek bennünket olyan benyomások, amelyek érzéseket és gondolatokat váltanak ki belõlünk, amelyek izgalmasabbá és pozitívabbá tesznek bennünket. Kellenek a motivációk. 
– Mint például Jerry Lee Lewis?
– Igen, õ volt a példaképem, aki bebizonyította: rock and rollt zongorán is elõ lehet adni, nem csak gitáron, mint Elvis. De nekem és az én generációmnak Amerika ennél sokkal többet adott. A szabadság illatát és érzését, ami átjött a rock and rollban is. A színházi darab is arról szól, hogy magyar közegben hogyan tudja az ember kommunikálni azt az életérzést, amit Amerika inspirált benne. 
– A Hungária révén ez jól sikerült. Hogyan fedezték fel itthon Fenyõ Miklóst?
– Szerintem az ember legelõször önmagát fedezi fel. Ha „motoszkál” benne valami, például az elõadói pálya iránt, és ha ez nem csak egy múló álom, akkor rá fog ébredni arra, hogy ez az, amit csinálnia kell. Lehet, hogy ezt az adott pillanatban csak vágyálomnak fogja értékelni a közvetlen környezete, de ha az ember kitartó, és ragaszkodik hozzá, egyre inkább tudni fogja önmagáról, hogy alkalmas a pályára, és ebben próbára is teszi magát. A kitartás pedig meghozza a gyümölcsét, mert az ember megtalálja azokat a helyeket, kiskapukat, ahová be kell surrannia. 
– Az akkori egyetlen lemezkiadó is állami cég volt. A hatvanas-hetvenes években hogyan nyíltak meg a lemezkiadó és a média kapui?
– Ki mit tud? Akkoriban ezt a mûsort öt-hét millióan nézték. Nagyon nagy dolog volt már bekerülni is. Rock and rollt játszottunk: Csavard fel a szõnyeget! Utána a zsûri kidobott bennünket, mondván ez olcsó, sikerhajhászó mûfaj, miért nem a magyar népi zenéhez fordulunk, mint gyökerekhez, és abból építkezünk, az sokkal értékesebb. Õk kidobtak, de a közönség visszaszavazott. Akkor leültünk, hogy most mit csináljunk. Választhattunk: játszunk valami magyarosat, vagy nem érdekel bennünket senki, folytatjuk rock and rollal. Rábeszéltem a zenekart az utóbbira. A következõ fordulóban, amikor a közönség visszaszavazott bennünket, megint pofátlanul eljátszottunk egy rock and rollt. Érti? Az ember akkor igazán átjött a képernyõn, hiszen a közönség szavazatai miatt nem ejtett ki minket a zsûri, így kerültünk a döntõbe. Akkor azt mondtam, teszünk a zsûrinek egy gesztust, csinálunk egy magyaros számot, így született a „Nem bújok én többé már a subába” címû paródia, amivel nyertünk. Ezt a dalt csak egy poénnak szántam, semmi többnek. Két hét alatt befutottunk. 
– Milyen volt akkor sztárnak lenni? Mára elég elcsépelt kifejezéssé vált ez a szó Magyarországon, de akkor többet jelenthetett.
– Valóban többet kellett abban az idõben tenni azért, hogy „kinevezhessék” az embert sztárnak, amit nem a „funkcik” tettek, hanem a közönség. Természetesen jólesett az ismertség, de annál is jobban az, hogy a saját zenémmel lettem az, aki. Ma, ha valaki kétszer letolja a gatyáját, már sztárnak nevezik. Szerintem egy elõadóban kell hogy legyen titokzatosság. A közönség szeret felfedezni, nem kell mindent direktben odaadni, hogy „tessék, ilyen vagyok!”. Én mindig azt szerettem mint rajongó, ha a mûvészben a csillogást nekem kellett kibontanom. Benne van ez a dal szövegében is, utalás formájában. Amíg újat tud mutatni a személyiségébõl, gondolataiból, világlátásából, érzelmeibõl, addig az az ember érdekes marad, kortól függetlenül. Talán mi mondtuk elõször a szüleinknek azt, hogy ezt akarjuk csinálni, ami akkor önmagában is lázadásnak számított. Na de meddig, édes fiam? – jött a kérdés, sok kritikával. Mire én azt válaszoltam: Amíg élünk. Amíg élünk, zenélünk! 
– Mitõl lesz egy dallam örökzöld? Amikor megírja, már érzi, hogy ez az lesz, vagy a közönség teszi azzá?
– A közönség teszi azzá. Sok olyan dalom van, amit sokkal kevesebben ismernek, mint amennyien ismerniük kellene. Errõl a média tehet. Ha kijön egy új CD, minden dal új rajta, de csak egy-kettõt játszanak a rádiók, tévék. A többi tizenegy dalt már csak egy szûkebb réteg, a közvetlen rajongói tábor ismeri meg, akik megveszik a CD-t.
– Mi a véleménye a mostani pop felhozatalról, tudnak-e értékeket képviselni?
– Mindig a média és a menedzserek kreálták a sztárokat, ilyen értelemben semmi új nincs. Azt látom problémának, ha nincs meg hozzá az egyéniség. Ifjú korban, amikor az ember tele van lendülettel, fontos, hogy azt mutassa, aki õ, ami a szívében van. Az idõ pedig eldönti, hogy ki az, aki megmarad, akire húsz év múlva is emlékezni fogunk. Régen is voltak „egynótás” együttesek, akik gyorsan letûntek a színrõl, és voltak, akik újra és újra tudtak új dalokat termelni, akikben folyamatos volt az inspiráció. A befogadó közeg pedig jónak ismerte el õket. Ma már legendás öregekrõl beszélünk, akiknek a múltját kutatják a fiatalok. 
– A mai fejével választana-e más szakmát?
– Nem. Ha újra kellene kezdenem, akkor is ugyanezt csinálnám.