Van az úgy, hogy a párok összevesznek, kibékülnek, majd megint összevesznek. És akadnak párok, akik kialakult forgatókönyv szerint évtizedeken keresztül is képesek egymással játszani. Hol együtt, hol külön. Csupán egyre nem képesek, az elszakadásra.

Andrea és Péter még a gimnáziumban ismerte meg egymást. Péter tagadhatatlanul életem legnagyobb szerelme, ezért hihetetlen, hogy sokáig egymás mellett élni, lenni, képtelenek vagyunk. 

Izgalmas fiú volt, világmegváltó tervekkel, filmrendezőnek, operatőrnek készült. A Filmművészeti Főiskolára elsőre felvették. Azt hiszem, talán soha nem örültünk olyan önfeledten egymásnak és a nyárnak, mint amikor kiderült, hogy ő ősztől a főiskolára, én pedig a Közgázra járok majd. Két évig bírtuk együtt, s amikor kimondtuk, hogy vége, tudtuk, hogy csak most van vége. Mert mi egymásnak teremtettünk. Tíz évig csak az újságokból értesültem arról, hogy Péter hol forgat, milyen díjat nyert. Kicsit mindig vártam a telefonjára, hogy rám csörög. Hát nem így történt.

Hogy őszinte legyek, illúzióromboló volt a következő találkozásunk. Hazafelé mentem, amikor észrevettem egy holtrészeg férfit, aki állva aludt. Elsétáltam mellette, de valami miatt visszanéztem rá. A döbbenettől meg sem tudtam szólalni. Péter volt. Felcipeltem a lakásomba, éppen egyedül éltem, nem tartoztam hát senkinek magyarázattal. Az előszobában elterült, és így aludt reggelig. Amíg élek, nem felejtem el azt a reggelt. Péter ott ült a sámlin, és egykori kedvenc bögréjéből kávézott. Csak néztem, ő meg annyit mondott: ennek így kellett lennie. Neked kellett rám találni, annyira hiányoztunk egymásnak. Két hét múlva megint együtt jártunk. Néhány hónap múlva összeköltöztünk. Péter rengeteget dolgozott külföldön, közben építkeztünk, munkahelyet váltottam, és állapotos lettem. Túl sok lett a teher, nem tudtunk egymásra figyelni. A fiunkat már egyedül vittem haza a kórházból, Péter akkor is forgatott, és elköltözni készült. És újra elváltunk. Azt gondoltam, örökre. 

Aztán egy őszi napon újra felhívott. Azt mondta, találkozzunk, de ne nálam, mert most csak rám kíváncsi, nem a gyerekre. A kávézóban azzal állt elő, hogy reggel arra ébredt, hiába küzd ellene, de belehal, ha nem láthat. Nem hittem neki. Persze jólesett az udvarlása, de már nem akartam ezt a kapcsolatot. Aztán egy napon eltűnt. És akkor nekem kezdett el iszonyúan hiányozni.

Ész nélkül kirohantam Prágába, kiderítettem a címét. Nagy találkozás volt, akkor ott megfogadtuk, hogy mi már az életben nem költözünk össze. Mert az nekünk nem megy. De a szerelem az igen. Fél év múlva újra összeköltöztünk. És itt tartunk most. Tudom, hogy nem normális, tudom, hogy sokáig úgyse húzzuk, de belehalnék, ha reggelenként nem érezném ahogy végigsimít a tarkómon. Még valami. Harminchárom év után megkérte a kezemet. Szerinted most igent mondhatok?