Kisebb tanulmány keretében korábban már foglalkoztam a szarmaták angliai jelenlétével, az e vidékre gyakorolt hatásukról a mûvészet, divat, hagyománykincs, lótenyésztés és a lovas katonaság megalapozása terén. Ugyancsak kitértem egy magyarországi lelõhelyû szarmata edény rovásírására, mely Ladánybenében került feltárásra szarmata sírból, magyar nyelvû szöveggel, 1909-ben (Nyiregyházi múzeum Évkönyve XI. XXXVI. tábla, Dr. Fodor Ferenc gyûjtése), s tárgyi bizonyíték arra vonatkozólag, hogy népünkkel egy nyelven beszélõ néprõl van szó. Az anyag nagysága külön kötetben való megjelenését tette szükségessé. Részletes tárgyalása köteteket töltene meg, s a jövõ feladatai közé tartozik.

Az amerikai kiadású Archæologia január-februári számában Scott C. Littleton, a Los Angeles-i Occidental College embertan tanára Were the Sarmatians the source of Arthurian legend? (Szarmatáktól ered az Arthur legenda?) beszámolt arról, hogy Kr.u. 175-ben Marcus Aurelius 5,500 jazyg lovast telepített a Duna mentérõl az Angol szigetekre. Ugyanekkor szarmata jelenlétrõl is adnak hírt a feliratok e vidéken. A cikk írója nekik tulajdonítja az Arthur legendakör eredetét, melynek szerves része a titokzatos „Grál” edény szerepe is. Az angliai szarmata-jazig jelenlét vonalát követve elkerülhetetlenül szembe kerül a kutató az Arthur legendakör adataival. Az ezen belül felszínre kerülõ Grál mondakör félreérthetetlen magyar kapcsolatai, különösen a Magyar Szent Koronával való eszmei kapcsolata további kutatásra ösztönöztek. E kutatás eredményei a magyarság õsi, kárpátmedencei és nyugateurópai jelenlétének már eddig is ezernyi adattal bizonyítani tudott anyagát csak erõsítik.

A Magyar Tudományos Akadémia szándékos elhallgatásai következtében történelmünket, hagyományainkat, nyelvünket a világ nem ismeri, s az így keletkezett ûr az európai õstörténelem tárgyalásakor sokszor zavaró, tévútra vezeti még a legelfogulatlanabb idegen történészt is. Számtalanszor kénytelenek a távolkeleten keresni õstörténelmük, legendáik kapcsolatait, mint például a druidok esetében, noha a Kárpátmedence magyar mûveltségi termékeiben kielégítõbb választ kaphatnának. Bóna István idézett mûvében kifejti, hogy mindezideig a tudós világ figyelmen kívül hagyta a hun ásatási emlékek nyomán kialakult hun társadalom képét, s történelmüket mai napig is ellenségeik elbeszélései szerint tárgyalja a tudós világ.

 Sokszorosan igaz ez az állítás magyar õsnépünk történelmével kapcsolatban, melynek ásatási emlékei az idõk hajnaláig vezetõ, egységes mûveltségi kör emlékét dajkálják a Kárpátmedencében. Minél mélyebbre hatolunk idõben a történelem õsi rétegeibe, annál közelebb kerülünk térben a Kárpátmedencéhez és magyar mûveltségünkhöz. A felszínre kerülõ adatok alapján pedig fel kell ismernünk, hogy az európai történelem különbözõ neveken ismert szereplõi: a hunok, alánok, szarmaták, jazigok, pannonok, ionok éppen úgy magyarok, mint ma a jászok, palócok, székelyek, matyók, sárköziek, csángók.

Jelen munkám csak ízelítõ abból a hatalmas anyagból, mely a magyar történelem kutatói elõtt nyitva áll, s mely napjainkig csak fehér folt a mûveltségtörténet és történelem kutató elõtt. Munkámban a Littleton professzor támogatta szarmata-jazig-magyar vonalat, s Geoffrey Ashe professzor mythologiai anyagának következtetéseit követem, különös hangsúllyal az így felmerülõ hagyománybéli és nyelvészeti anyagra. Csak megközelítõen érintem a Magyarságtudományi Értesítõkben már megjelent anyagot, s bõvebb magyarázatokért ezekhez utalom az olvasót.

Nyelvi párhuzamok szemléltetésénél a Magyar Adorján feldolgozta szóbokrokat használom, melyek mindegyike egy-egy tájegységünk vallási szótárának része, s egy mássalhangzós csoport szóbokrait képezik. Így például e munkámban említett avar név a B-R szócsoport összegezése éppen úgy, mint a körös név K-R szócsoporté, a hún a H-N szócsoporté, folytathatnám a sort tizenhat szócsoport felsorolásával. Szükségesnek tartottam ezt a nyelvi megközelítést, mert az eddigi kül- és belföldi nyelvészet nyelvfejlõdési folyamatainak feldolgozása sehol nem veszi figyelembe azokat a nyelvi alapokat, melyek egy-egy — nemzetalkotás elõtti — népcsoport környezetének, hitvilágának a megjelenítõi. A hang nem választható el az élet egészétõl, s a fenti módszer viszont ezt tökéletesen lehetõvé teszi.

Némely — otthon talán nehezebben elérhetõ — vonatkozó anyagot tanulmányom végén eredeti szöveggel, s fordításomban közlöm.

Remélem, hogy munkám serkentõleg hathat a független, ifjú kutatók számára, s feltárják a kárpátmedencei magyar mûveltség nyugat felé irányuló terjedésének folyamatát. Rengeteg anyag áll rendelkezésükre, s munkájuk eredménye nem maradhat el mindaddig, amíg nem tagadják meg magyar mûveltségük örökségét, s magyar alapra építenek.

Mindehhez jó munkát kívánok!

Végül köszönetemet fejezem ki Prof. Geoffrey Ashe és Prof. Paul Meier biztató szavaiért.

Silver Lake WI. U.S.A. 1997                            Tomory Zsuzsa

Szarmata-jazig-magyar kapcsolatok

Prof. Littleton az Arthur név kapcsolatait kutatva megemlíti, hogy a szarmaták elsõ parancsnoka Angliában a római Lucius Artorius Castus volt, aki síremléke bizonysága szerint seregét Gaulba vitte 184-ben egy forradalom leverésére. Lovas sereggel indult Európai hadjáratára mint késõbb a legendás Arthur király is. A Ribchesterben állomásozó csapat minden valószínûség szerint címként felvette a Lucius Artorius Castus nevébõl kölcsönzött „artorius” jelzõt, amit „dux bellorum” — hadúr — jelentéssel használtak. Az e háborút követõ jelentõs hadvezér már a történelmi „artorius”, Arthur király lehetett, aki a legenda szerint megvédte Britanniát a szászokkal szemben Kr.u. 510-ben Badon Hill közelében.

Littleton professzor a szarmatákat rokonítja a szittyákkal és az alánokkal. Az angol mythologia nagy királyának történetét a szarmatáktól örökölt regének tartja. Az Arthur legenda egy hõsének, Sir Lancelotnak a személyét viszont a Kr.u. V. században nyugatra érkezõ alánok hason nevû és szerepû egyéniségével azonosítja. Ugyancsak szarmata-alán mûveltségi körbe sorolja az Arthur király kardja, a kerek asztal, s vitézei regéjét, a Grál edény legendáját, mely a keresztény századok során az új hit hagyományaival bõvült, bár ezeket a hivatalos egyház nem támogatta. Littleton mind a szittyákat, mind az alánokat az indoeurópai nyelvcsaládba sorolja, s az osszétokkal azonosítja. A XIX. század módszereivel dolgozó nyelvészet a századunkban is érvényesített nyelvcsaládi elméletét napjainkban értékeli át, s az eurázsiai nyelvek egymással való kétségtelen kapcsolatainak feltárására fekteti a súlyt. A nostratic elmélet képviselõi ezt a kört világméretûvé bõvítik. Mindezen munkában, ismét a Habsburgista erõpolitika hagyományait követve, ezen kutatások kulcsnépe, a magyar nincsen képviselve.

Sulimirski Egy valahai erõs nép szétszórva a nemzetek között címû dolgozatában kifejti, hogy a keresztény korszak kezdetekor jelent meg a Szarmátia név a korabeli irodalomban, az azelõtt Szittyának nevezett kelet-európai területeken.

A szarmatákat iráni származásúnak tartja, kik közeli rokonságban állottak a szittyákkal, médekkel és pártusokkal, valamint a perzsákkal; nyelvük az Avesta nyelvével rokon. Kitér Herodotusra, s arra, hogy a Kr.e.5 században élt görög író szerint „a szarmaták szittyák nyelvét beszélték, de annak romlott alakját.” Sulimirski úgy vélte, hogy nem maradt reánk szarmata írott emlék a személynevek kivételével, melyek rendszerint uralkodóik nevei. E megállapítása ismét a magyar kutatók hallgatásának következménye.

Kutatásai alapján a nyugati szarmaták minden kétséget kizárva erõs központi hatalom keretén belül éltek. Az írásos emlékek „Királyi Szarmaták”-nak hívják õket. Egyik királyukról, Galatusról emlékezik meg egy, Pontus királyával (mai Törökország, a Fekete Tengertõl délre) Kr.e. 179-ben kötött békeszerzõdés, s egy királynõjük — Amage — nevét is feljegyezték néhány évtizeddel késõbb. A kárpátmedencei magyar népeknél már ekkor gyakorolt erõs központi hatalomnak köszönhetõ szerintem a vármegyerendszer korai kialakulása Magyarországon, melynek alapjai már megvoltak I. István idejében, hiszen az u.n. „hongfoglalás” utáni alig kétszáz év nem lett volna elegendõ idõ ennek megteremtéséhez egy addig „nomadizáló” nép számára, aminek történetírásunk a Hét Vezér népét mondja.

A központi steppék urai: a keleti szarmaták cím alatt tér ki az aorsi népre kik a Volgától keletre laktak, s a legtávolabbi törzseik voltak. Az aorsi egy ágát, mely a Volgától nyugatra telepedett meg, a Don alsó folyásánál a központi részek szökevényeinek tartja. Meglátásom szerint az õrs szóval egyezõ aorsi feladata a nevében kifejtett õrs szerep betöltése volt. Támogatja ezt a nézetet az a tény, hogy hatalmas katonai erõvel rendelkeztek, s szökevényeknek ilyen jelentõs katonasága nem lehetett.

A szarmaták második csoportja, Kubán ’siraces’-nek említett népe délebbre, a Kubán völgyében élt, s az ezzel közvetlenül szomszédos, tõle északra fekvõ steppéken. Strabo szerint királyuknak Abeacusnak csupán 20.000 lovasa volt Kr.e. 66-63 körül, az aorsiak királyának, Spadines-nek, ki északi szomszédjuk volt 200.000 lovas állt rendelkezésére. Mindenképpen ezen szarmata törzsek jelentõs katonai erõt képviseltek virágkorukban. A Kr.u.I. században elvesztették a keleti szarmatáknál elfoglalt vezetõ helyüket, s az alánok váltották fel õket.

A jazigok legkorábbi történelmét ismeretlenek tartja az író, de feltételezi, hogy a királyi szarmatákkal azonosak. Az egyedüli ásatási emlékek, melyek a királyi szarmatákkal azonosíthatók az aranyból készült, ezüstözött lószerszámok (phalerae) a Kr.e. II. századból. Áttört , mértani idomokkal, vagy állat-alakokkal ékesített szerszámaik az asszír és a ion díszítések elemeire emlékeztetnek. Ezen szarmata-ion vonatkozással ismét találkozunk az angliai szarmata síremlékek tárgyalásánál. Megállapítja, hogy a Trajanus oszlopán és Galerius salonikai diadalívén ábrázolt szarmaták (roxolánok) ruházata és fegyvere azonos, s ez ismét egy egységes mûveltség jelenlétét igazolja.

Szövetségben álltak a pontusi (Kisázsia) Mithridates Eupatorral Róma elleni háborújában. Kr.e. 78-76 között a rómaiak büntetõ hadjáratot viseltek a Dunától északra lakó jazigok ellen, minden valószínûség szerint a jazigok egy határsértése miatt. Ez volt az elsõ a számtalan hasonló összetûzések sorában. A jazigok jól ismert ellenségekké váltak Róma számára. Nem sokkal Kr.u. 20 után a jazigok átkeltek a Kárpátokon, s a magyar Nagyalföldön telepedtek le a Tisza és a Duna közén, jász név alatt máig is ott élnek, s éppen úgy részei a magyar nyelv és mûveltségi körnek, mint a megelõzõ századokban. Jazig területeken a sírok kellékei között új tárgy jelenik meg: a tarisznya — melyben vaskés, vasár, tûzkõ és néha köszörûkõ volt elhelyezve. Uralkodó osztályuk továbbra is ásott sírokba temetkezett, ennek szép példája a Pannonia kellõs közepén lévõ Szilben feltárt sírjuk. Ez minden valószínûség szerint egy szarmata herceg sírja, ki Kr.u. II.századbeli egyik harcukban esett el.

A rómaiakkal folytatott kapcsolataikat követve megemlítjük, hogy Kr.u. 175-ben békét kötöttek Marcus Aureliussal, ki felvette a „Sarmaticus” melléknevet, s gyõzelmét császári pénzein örökítette meg. E béke kemény feltételeket szabott a szarmata-jazigokra. Kötelezték õket arra, hogy a Dunától távol éljenek, s a rómaiak szolgálatába kellett 8.000 lovasukat állítani, akik közül 5.500-at Britanniába küldtek. Britanniában az északi határvidékeknél osztották fel õket 500 fõs csoportokban. Három ásatási területen találtak nyomaikra. Hadriánus falánál, a Chester-i erõdítménynél egy ló szemellenzõjét találták meg, mely minden valószínûség szerint szarmata lelet, mivel a mellette lévõ gyöngyökhöz hasonló lelet csak a magyarországi szarmata sirokban fordult elõ.

 Chesterben található egy sírkõ, mely szarmata lovast ábrázol. A Bremetennacum-i erõdítménynél Ribchesterben, Lancaster közelében található felírás bizonyítja egy 500 fõs szarmata lovasság jelenlétét ez idõben. A szarmata-jazig jelenlét vidékein elõforduló földrajzi nevek között figyelemre méltó az oroszországi Don, a magyar Duna és az angliai Don folyó neve. E nevek közös nevezõje az e területeken élõ magyar népesség jelenléte. Semmit sem lehet tudni e férfiak további sorsáról, de valószínû, hogy néhányan visszatértek hazájukba. A szolgálatukat betöltött katonák egy része Bremetennacumban települést alapított; mely soha nem vált igazi faluvá, de a Kr.u. V. században még mindig létezett.

Pannóniában a Rómával való összetûzések továbbra is folytatódtak. Minden kétséget kizáróan erõs nép volt, akiket Róma soha sem tudott tartósan fennhatósága alá vonni. A rómaiakkal való háborúskodás a Kr.u. IV. század végéig tartott. A kora V. században megjelentek a Hunok. 472-ben a szarmatákat megverte Theodoric, a vizigótok királya, s két szarmata király: Beukan és Babai esett el a harcban. A Babai név mai magyar névkészletünk része. Az idegenek által Beucan-nak írt név a magyar Bõkan jelentéstartalomnak felel meg, ami — királyról lévén szó — pontos meghatározás, akár férfi, akár uralkodó értelemben használjuk a bõ, s a kan szót.

Sulimirsky tanulmányában bemutatott szarmata tamga jelek között található egy „pontozott írással” készült jel is, melynek kivitelezése azonos az angliai, szarmata vidéken lévõ római felirat pontozott írásával, s a népünk körében máig is használt írásmóddal.

A fent idézett, Angliára is kiterjedõ szarmata-jazig jelenléttel kapcsolatban Dan Robinsontól, a Chesteri Grosvenor Museum archeologiai osztályának vezetõjétõl levélben (kelt 1996 május 15.-én, iktatószám DJR/RBM) további értékes adatokat kaptam. Ezekben további kutatási irányként ajánlotta Britannia római kori térképét, a Ribchester-i Tunshill farm ásatási anyagában talált emlékmûvet, mely a hatodik római légió gyõzelmét örökítette meg. Jelenleg Kentben Hever várában õrzik. A hatodik légió a szarmatáké volt. Az emlékmû érdekessége, hogy a felirat itt is pontozott átütéssel készült. Ez az írásjelleg még ma is használatban van hazánk némely vidékén, még akkor is, ha tollal-tintával írott szövegrõl is van szó. Az emlékmû szövegének másolata, mely 1930-ban készült, a Tolson Memorial Múzeumban, az angliai Huddersfieldben van.

1578-ban Ribchesterben találták Apollo egy szobrát, ki érdekes módon frígiai sapkában van ábrázolva; a szokott íjja hiányzik, helyette hárfájának támaszkodik. A mellette álló két nõalak viselete a Magyar Adorján által tárgyalt ion nõi viseletet tükrözi. A szobor felirata a következõ: „Apollo Manopus szent istenségnek a mi urunk (uralkodónk) jólétéért és Gordian saját szarmata lovasságából Bremmetennacumból Aelius Antonius, a Hatodik Légió centurionja Victrix Melitenebõl, e vidék contingensének vezetõje[...]” A szarmata légióval kapcsolatos történelmi adat mellett az Apollo-Manopus felírás a késõbben tárgyalt õshittel kapcsolatos nevek magyarázatához szolgáltat fontos adatot. Ezekre még késõbb kitérek.

A Gordianus cím említése ez írást Kr.u. 234-44-be teszi, de késõbbi is lehet. A sc. (castris) Melitene az Euphrates folyó mentén állomásozott, ahol a XII. Fulminata légiónak volt a szálláshelye.

Peter Salway is megemlékezik a Marcus Aurelius idején nyugatra került szarmatákról, de csodálkozik azon a tényen, hogy a szarmaták a római légiókba beolvadtak akkor, amikor területüket a rómaiak nem foglalták el, s csak némi laza függõségi viszony állt fenn kettejük között. Cikke egy fontos megjegyzése a szarmaták és jazigok között egyenlõségjelet von, s mindkettõjüket e korban a közép Duna vidékére helyezi. Britannia történelmével kapcsolatban felhozza annak lehetõségét, hogy Skócia visszafoglalását a szarmaták segítségével tudták csak megvalósítani. Ugyancsak rendhagyó intézkedés volt abban a korban, hogy egy légióbeli centuriót neveztek ki a Ribchester-i szarmata lovasegység parancsnokának, s ez alkalommal az igen ritka praepositus regionis címmel tüntették ki. Ennek magyarázata talán abban rejlik, hogy a meg nem hódított területekrõl ide került szarmaták külön elismerésben részesültek. Késõbb a nyugalomba vonult szarmaták Ribchester vidéken telepedtek le, s nekik köszönhetõen vált e vidék fontos lótenyésztõ területté, ahol a lovasság számára tenyésztették ki a késõbb híressé vált angol lovakat.

A Magyarságtudományi Értesítõ 2. számában bõvebben tárgyaltuk Alföldi Gézának az Archaeologiai Értesítõ 1964. évi 2. számában megjelent tanulmányát a dunántúli római civitásokkal kapcsolatban. Ezek között megemlíti a pannon õslakos iasi népet, mely „eredetileg a pannon törzsek egyike volt és szoros rokonságban állt a többi pannon törzsekkel (Andizetes, Breuci, Daesitiates, Maezaei).” Ezek között a iasi késõbb civitas Iasorum néven alkottak közigazgatási egységet. Plinius szerint e civitas területén a Dráva keresztülfolyik, s e szerint õk népesítették be Horvátország és a magyar Dunántúl egy-egy részét. Ptolemaios szerint Pannonia superior középsõ részének keleti felében laktak. Az antik szerzõk közül a Iasit Stephanos Byzantios említi. A civitas déli része a kelta Varciani és a pannon Oseriates néppel határos. Daruvár és vidéke is ezen civitas része volt. Ugyan itt került elõ egy Res Publica Iasorumról szóló felirat is a III. századból.

Ezekbõl az adatokból kitûnik, hogy egyik oldalon a szarmata, jász, pannon, a másik oldalon a kelta közeli kapcsolatok nemcsak a Dunántúlon, vagy a római idõk Angliájában, de a Brit szigetek régmultjában is jelen voltak. Ugyancsak figyelemre méltó az az egyedülálló körülmény, hogy magyar régész egy magyar népcsoportot Pannoniai õsnépnek ismer el.

A Berlintõl vagy ötven mérföldnyire lévõ Vettersfelde faluban talált, s most már errõl a faluról elnevezett Vettersfelde Kincset ismertette Dietrich von Bothmer, a Metropolitan Muzeum görög-római mûvészetének szakértõje. Munkájában egy eddig biztonsággal azonosítani nem tudott, feltételesen szittyának vélt aranytárgyat mutat be a Kr.u. V. századból. A tárgy jász néptörzsünk jelképes állatát, az általuk jizéternek nevezett halat, a kecsegét ábrázolja. A hal természetes rajza, pikkelyei felnõtt korban szürkés-fehér csillag-alakokat mutatnak, s ezáltal vált a halász-hajós jászoknál a Tejút jelképévé. A Vettersfelde lelet aranyhalának hatalmas testén a jászok pikkelypáncéljának rajza, felette magyar hovatartozásuk szent jelképe a Csodaszarvas látható. Kopoltyúja a székely-kazár csoport kacs jelképét hordozza, farkán a kusza jelet, amibõl minden teremtõdött.

 E kincs agyagkorsóban volt eltemetve, 1882 október 5.-én találta meg egy gazdálkodó, egyéb ékszerek és fegyverek társaságában. Jász néptörzsünk tehát bizonyíthatóan Nyugateurópában volt az említett V. századot megelõzõ idõben már. A jászok hajós multjáról Magyar Adorján Az Õsmûveltség címû könyve emlékezik meg részletesen. Napjainkban Capt. DDr. Juba Ferenc bizonyítja mûvében, hogy a tenger nélküli magyarság mai napig is a világ legkitünõbb hajósa, s ezt génemlékeinek tudja be.

Visszatérve a Ribchester-i szarmata-jazig szövegre, angol ismertetését Roman Inscriptions of Britain, Vol.I. (inscriptions on stone) címmel R.G. Collingwood and R.P. Wright végezte. [Oxford 1965, 583. rész]

A korábban említett angliai hárfás Apollo mellett álló két nõi alak göndör tincsekben aláomló hajviselete, ruhája, mely a fiatalabb nõ fejét fedetlenül, „hajadonfõn” hagyja, az idõsebbét fátyollal takarja, s a fiatalabb nõ felsõrész nélküli ruhája tökéletesen azonos a Magyar Adorján két kánaáni nõábrázolással kapcsolatos leírásával, s ez fényt vet a Ribchester-i dombomû alakjainak hovatartozására. Magyar Adorján e dombormûveket jász õstörzsünknek tulajdonítja, s a jász, iasi, ion, iassius néven említett nép történelmi forrásokban elõforduló neveit jász néptörzsünk nevével azonosítja .

„Látjuk e dombormûvön — mondja Magyar Adorján — a kréta-mykénéi mûvészetteli teljes egyezést, éspedig nem csupán a jellegzetes arcélet illetõleg hanem más részletekben is, amilyenek például a homlokot körítõ apró, göndörített hajcsigák, továbbá éppen a hosszan alákígyózó hajtincs, de még az is, hogy a nõ melle egészen mezítelen, ami az ábrázolatok szerint, különösen a mykénéi nõknél volt divat.”  Továbbá részletezi a canaaniták sziriai és palesztinai sokezer éves jelenlétét, melynek szerves része a jász mûveltségi kör.

A hárfás Apolló szobor magyarázata is a magyar nyelv és hagyományok tükrébn lehetséges:

„Láttuk azt is, hogy õseink költõi elképzelése szerint — de ami a valóságnak is meglehetõsen megfelel — a termékenyítõ Nap állandóan szórja az életparányokat, erõny, vagy lélekatomokat a világûrbe s így a Földre is. Amely fölfogással tehát egyezik, hogy a Nap szolim-szarmata neve tehát Szór, Szól is volt, mert szór, szórni igénknek lehetett lágy szól kiejtése is, bár így ennek szól, szólalni, azaz hangadás jelentése is van; a hangadás pedig: erõny, és ugyanúgy aktív valami, mint a szórás. Ezzel egyezõ még az is, hogy például a görögök Apollon és Orfeos napistenségüket gyönyörûen éneklõnek és gyönyörûen hárfázónak is képzelték és így ábrázolni is szokták volt. Márpedig láttuk azt is, hogy a mezõn gabonamagot vetõ, azaz szóró magvetõ ember a termékenyítés és a termékenyítõ Nap, Napisten jelképe is volt, valamint láttuk, hogy e magvetést napjainkig is, annak ellenére, hogy ez könnyû munka, mégis következetesen, hagyományból bár a jelképes értelem tudata nélkül, mindig férfi végezi.” A gyönyörûen daloló, gyógyító görög-római istenségek a magyar Táltoshagyomány és dallal teremtés meg nem értett gondolatának késõi folytatásai, de kapcsolatban vannak, amint majd látjuk a Brit szigetek regõs, s fõleg Taliesinnel kapcsolatos hagyományaival, ami viszont már õskorunkba vezet vissza.

Kitér a kánaáni mûveltség szíriai és palesztinai multjára: „...e néphez tartoztak a jászok és más õstörzsek kivándorló részei is.” Akkor, amikor az angol hagyomány „az elveszett zsidó törzsekben” véli önmaga multját megtalálni nem tudja, hogy a palesztinai törzsek az õsi jász-magyar népünk részei. Magyar Adorján a következõket mondja még e tárgyban:

„Gyárfás István ’A jász-kunok története’ címû mûve I. kötete 298. oldalán olvashatjuk: ’Ptolemaius a régi Pannoniában lakó népeket elõszámlálván Sabaria (Szombathely) környékére Jassius népet helyez. A Magyar Nemzeti Múzeum Savariában, azaz Szombathelyen kiásott római tégláján pedig ez olvasható: ’Lucius Savariensis Jon’. De Gyárfás írja még, többek között, ezt is: „Bizanti István —1694-ben— írja: ’Jas, Illuria része, lakói Játák; neveztetik Jonikának is.’ Továbbá ugyanezen újgörög grammatikust, Byzanti Istvánt idézve írja még: ’Mursa, városa Jónikának, építménye Adrianusnak.’..Egy római kövön, amely a régi Mursa, ma Eszék várostól nem messze ásatott ki, s Kr.u. 192. év elõtti idõbõl való, ez áll: „Divo Comodo Respublica Jasoru.” ...

 A jászok a Dunántúl és Szlavóniában is éltek, valamint hogy õk és földjük neveztettek úgy jász, mint jón, illetve Jónika-, vagy Jónia-nak is. De tudjuk még, hogy régen Erdélyben és Moldavában is éltek jászok. És íme: Gyárfás föl is hozza: „Várhely körül kiásott és Antonius Pius korábul Kr.u. 140 év körül való római kövön többek között ez áll: „pro saluta et felici Pont., Max. et Anniae Faustinae Aug. Coniugi C. Clod. VI. Praef. M. Dacoand cum Jassiorum hanc statuam is Auroria numinibus”, stb. másik görög, harmadik latin föliratú kövön: „Axius Aelianus Jonius.” áll, melyekbõl kiderül, hogy Erdélyben avagy Moldovában Kr.u. 153-ban laktak dák-jászok, és hogy a jonius a jassius-szal ugyanazon egy jász nemzet.”

„A régi írók a Duna-Tisza közében élt jászokat említve, írják, hogy fõképp íjjal, nyíllal harcoltak, valamint a Traján-oszlopon ábrázolt jásziuszok, vagy jazigok kezükben íjjal, nyíllal, fejükön sisakkal, a maguk és lovuk testén pedig pikkelypáncéllal tüntetvék föl. Ám, hogy a szóban lévõ íj és íjász szavunk nem származott a görögbõl, hanem hogy a görög nyelv örökölte ezt az õsjónoktól azaz jászoktól, íjászoktól, bizonyítja az is, hogy a holdsarló, amikor igen vékony: íjra hasonlít, — amirõl föntebb már volt szó, márpedig a törökben aj = Hold, viszont a törökben, tatárban és ujgurban jej, jaj = íj, amibõl világosan kitûnik, hogy nem a magyar, a török, a tatár és az ujgur nyelv (utóbbi egy régi török nyelvjárás) vette Hold és íj értelmû e szavait a görögbõl, hanem hogy megfordítva: a görög nyelv örökölte, de ezt már tévesen alkalmazva, io, iosz szavát Kréta szigete és a félsziget jász õslakóitól. Említettem már a jászok Jón vagy Jázon Holdistenét és hogy a holdkaraj íjhoz hasonlít, ami tehát a török aj = Hold és jaj = íj szóban is kifejezõdik; de ez a görög nyelvben nem fejezõdik ki.”

„Végül kiemelem itt mégegyszer azon föntebb is már szóvá tett oly föltûnõ különbséget, amely a Traján-oszlop ábrázolatai szerint a pikkelypáncélos, sisakos, karmantyús jász harcosok öltözete fejlettsége és az ugyanotti ábrázolatok germán harcosai öltözete gyarlósága között látható, ami kétségtelenné teszi azt is, hogy tehát a jászok mûveltsége is a germánokénál azon idõkben sokkal fejlettebb volt. Amit egyébként az is kétségtelenné tesz, hogy a rómaiak a jászokat soha teljesen legyõzni, sem földüket, a Duna-Tisza közét, elfoglalni nem bírták és hogy ennélfogva e földterület, bár három oldalról az óriási és oly hatalmas római birodalom által körülvéve, de mindvégig, a római hatalom hanyatlásáig leigázatlan és szabad maradott. Igaz ugyan, hogy a rómaiaknak e terület legdélibb részére behatolniok sikerült volt, de itteni uralmuk igen rövid ideig tartott. Ez idõben készültek az úgynevezett „római sáncok”, de amelyek alkata tanúsága szerint, ezeket nem a rómaiak ásták, hanem a jászok a rómaiak ellen.”

A szarmata nyelvjárással kapcsolatban — ami Herodotos szerint a szittyák nyelvének romlott változata — a következõ megállapításai vannak:

„Szõlõ szavunkat illetõleg, amely egyezik a kisázsiai és kanaáni szolim nemzet e nevével, de r-es kiejtéssel összevethetõ a Magyarország területén is élt egykori szarmatáéval is. Az ettõl délre esõ (értsd Tangertõl délre) paradicsomi buja növényzetû vidékeken — Movers szerint — egykor szakadatlan láncolatban födték a szõlõtelepek [Movers F.: Die Phönizier.I. kötet. Bonn, 1841 II. köt. l része (Polit. Gesch. u. Staatsverfassung.) Berlin, 1849 II. köt. 2. része (Geschichte der Colonien.) Berlin, 1850 II. köt. 3. része, II. kötet 528 old. (Handel und Schiffahrt.) Berlin, 1856] annyira, hogy — amint mondja — a legkülönbözõbb szõlõfajok elvadult maradványai ma is lépten nyomon fölbukkannak a növényzet között. Ezt tudva, rendkívül érdekesek az e vidéken egymást követett ókori helynevek: Szoloeisz, Szoloencia, Zelitz vagy Azila (Movers II/2 534 és 537. old.) mint amelyek — úgy látszik — mind a magyar szõlõ szavunk idegen ajkú elferdítései.”

Késõbb kitér arra, hogy Szyleus, a római mythologia szõlõhegyen élõ szörnye, Szilén, Bacchus tanácsadója és a szilének mind a szõlõvel kapcsolatos nevek. Szilén a szõlõtõ, a szilének a szõlõvesszõk megszemélyesítõi. Szilóh városa bortermésrõl híres (Mózes I:XLIX rész 10,11 vers). „Szyleus nevére eléggé hasonlít a Torontál-megyei Szeleus község neve, amely a régebbi magyar Szõlõs nevébõl az ottani oláh és szerb lakosság ajkán elferdülve képzõdött.” Szala szavunkkal azonosítja a bortermelõ Zala megyénket.

„Tény, hogy a rómaiak idejében a mai Erdély délnyugati végében állott Sarmisegetusa városa (Várhely; az ottani mai oláh és szerb lakosság nyelvén a szintén vár jelentésû Gradistye neveztetik), amely név eredeti értelme aligha volt más mint Szarmata-sziget avagy Szármok-szigete, amely vagy folyóvíz szigetén álló erõdítmény volt, vagypedig vízet is tartalmazó mesterséges árkolással volt körülvéve.”

„Találunk e vidéken (Zala megye) még ilyen helységneveket is mint Salonvár és Szill (utóbbi már Somogyban). Ami azonban állításaim a legmeglepõbben igazolja: az hogy a mai Zalaegerszeg mellett, a ma is híres bortermelõ vidéken, már a rómaiak idejében is állott Sala (Szala) nevû város.  A föntebbiekbõl világosan láttuk, hogy a magyar Szala név a magyar szala = szõlõ szóból származott; ha pedig a Szala név e bortermelõ vidéken már a rómaiak idejében is megvolt, úgy ezáltal minden kétséget kizáróan bebizonyul, hogy e vidéken a magyar nyelv már a rómaiak idejében is élt. Mindezekhez végül még tehetjük, hogy a föntnevezett német atlasz szerint Kaposvár közelében (Somogy-megye) a rómaiak idejében állott Silacenae nevû város is; pontosan ugyanott tehát ahol ma Szill nevû magyar községünk áll.”

A késõbbiekben számunkra igen fontos adatok a fentiek, hiszen a Brit Szigetek õskori települései között ott szerepel Silbury, mely a kárpátmedencei Szill, Szalonvár helynevekkel rokon.

*

A jelenbõl visszatérve a multba, a szarmata-magyar nyelvi és földrajzi kapcsolatokat támogatja Herodotos néhány sora: „Ha átmegyünk a Tanaison, többé már nem a szkíták földjén járunk. Itt az elsõ sávban Sauromati nevûek laknak, akik a Meótisi-tó felsõ végétõl észak felé tizenöt napnyi járóföldet bírnak. Lakóterületük egy pusztaság, amelyen nincs semmiféle fa, legyen az gyümölcsfa avagy vadon növõ fa.”

A szarmata név elsõ szótagja a sár fény, fényes jelentésû szavunkkal rokon, mely szó értelmét balladáink Selyemsárhajú Tündér Ilona, s sárarany szavai mentettek át a mába. Sár szavunk nyelvünkbõl származott át a Folyamköz vidékére, ahol saar isteni, királyi címet jelölt, az orosz nyelv cár szavával együtt.

Szár szavunk kopasz értelme a fény szó származékaként érthetõ. Szár László kopaszsága miatt kapta e vezetéknevet. Tar szavunk a szár szó rokona értelmi és hangtani vonalon egyaránt: ha valamit letarolnak, ott nem nõ semmi. A szarmaták fátlan, „kopasz” földjét jogosan hívták szárnak. (Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a kopasz fej fényes is, a sár-szár szavak hangzóbeli közelsége ezt is kifejezi.). A szarmata szó jelenthetett fényes, napos földet, de tekintettel arra, hogy Herodotos kiemelte a vidék kopárságát, a szármata szó alkalmazása a helyesebb, „kopasz föld”, „tar föld” értelemmel. A szarmaták ’siraces’-nek nevezett törzsneve szir szavunkat tartalmazza, ami ezüstfényût jelentett, s szürke szavunkban maradt fenn. Ma is szürkének hívjuk a fehér lovat, s a szûr alapanyagának a színe is fehér, illetve ezüstös Ide tartozik Ballagi Mór szótárában a szirogy szó, ami derest jelent.

A szarmata név második, mata szótagja Kecskemét helynevünkben maradt fenn, s rokon megye szavunkkal. Eredetileg mindkettõ föld jelentésû volt. Ide tartozik mezõ szavunk, mely füves térséget jelölõ õsszó. Mindezen szavak körébe tartozik az angol meadow, mezõ értelemmel, mely az óangol mead szóból ered, s költészetben máig is használt szó. A walesi Mesgarmon név Germanus mezejét jelenti. Itt a walesi mes szó alakban és értelemben a magyar mezõ szó azonosa. A Brit szigetek történelmét figyelemmel kísérve magyar néptörzseink nevei gyakran szembeötlõk.

A mata szó kapcsolatban van méz és méh szavainkkal is. Ide sorolható az óangol medu-ból eredeztetett mead, mézsör jelentésû szó, mely mind méz, mind nedû szavunkkal rokon. Tekintettel arra, hogy a szittyák hangsúlyozottan tejen és mézen éltek, e nyelvi kapcsolat is helyénvaló. Görög történetírók arról is értesítenek bennünket, hogy a Kárpátokon túli vidékre nem lehet bemenni a méhek miatt. E szócsoport eredete is tehát a Kárpátmedence felé mutat, de Médiával és a Folyamköz társadalmával is bõ kapcsolata van. Az a tény, hogy az euphratesi folyamközben méhek hiánya miatt kézzel kellett beporozni a datolyapálmákat, eme méhtársadalom õsi hona és nyelve a Kárpátmedence.

Média neve is rokonságban áll a magyar mét, mezõ, valamint a méz, méh szavakkal is. Ugyanezen szóbokorba tartozik mézszeretõ medve neve. Mind a méh, mind a medve õsvallásunk jelképei. A Tolna-megyei Mágocson hallottam a méhrõl mint Isten aranyos madárkájáról megemlékezni az 1950-es évek elején. A „tejben, mézben fürdés”, mint a jólét és gazdagság jelképe a tejívó szittyák õshazájából eredt s terjedt el az egész világon. Magyar Adorján tárgyalja az õsegyiptomi nyelvben is kettõs értelemmel (méh állatka és anyaméh) szereplõ méh szó magyar gyökereit. Az egyiptomban fennmaradt rege szerint a születésre váró lelkecskék mint méhek a kaptárt, rajozzák körül a napot. Raj szavunk a ragyog és fény szóval rokon.

A Magyarságtudomáyi Értesítõ 1996.évi 2. számában a rovásemlékek között van felsorolva egy rovásírásos, magyar nyelvû, szarmata sírból való edény. Ez a szöveg, a tárgyunkkal kapcsolatos szarmata szavak magyar volta e népet is a magyar népek közé sorolja. A kárpátmedencei magyar õsmûveltségi fogalmak viszont további fényt vethetnek nemcsak a nyugati mythologiai elemekre, de ezeken keresztül nyugateurópa õs- és korai történelmére is.