IX.

KUMMAGYARIA A KÖZÉPKORI IRODALOMBAN

Kummagyaria, miként az előző fejezetekből láthattuk, igen használatos kereskedelmi útvonalon feküdt, Távol-keletnek: Türkisztánnak, Szogdiánának, Perzsiának, Indiának, sőt Kínának is minden Európába irányított és szárazföldi úton továbbított áruját szállító karavánok áthaladtak Gyeretyán országán. Tehát ha a testvéri kapcsolatoktól eltekintünk is, a földrajzi szükségszerűség úgy hozta magával, hogy a nagy néphullámzásoktól nyugtalan orosz síkságokon túli, nyugodalmas évszázadokat élvező Nyugat néha-néha hírt kapott arról a kis kumamenti országról, ahol Árpád népének vérszerinti testvérei élték a maguk hányatott, küzdelmes éveit.

Természetes tehát, hogy hellyel-közzel a nagy nyugati világkrónikáikban is felbukkanik Kummagyaria neve, de nem ebben, hanem Hungaria Vetus, vagy H. Maior alakban. A kumamenti magyar országnak ilyetén elnevezése célzatos. Az író t. i. szembeállítja Hungaria Nova-val, vagy H. Minor-ral, Pannóniával, azaz a Kárpátok koszorúján belül nyugati mintára felépült és megszervezett, újabb keletű magyar királysággal,

Gombocz Zoltán, a Magna Hungariára (a mai baskírföldre) vonatkozó középkori irodalom szorgalmas gyűjtögetője azt a három kútfőt is, amelyet alább részletesen taglalunk, besorozta a Baskíriára, illetve Julianus Magna Ungariájára vonatkozó kútfők közé. Mi magunk is, amikor 6. alatt id. munkánkban összeállítottuk a Magna Ungáriára vonatkozó, eddig ismeretes irodalmat, Gombocz nyomán hajlandók voltunk ezt a három kútfőt is odatartozónak tekinteni. Azóta azonban hét esztendő telt el és ennek a hét esztendőnyi munkának Gyeretyán országára vonatkozó eredményei meggyőztek bennünket arról, hogy a követett nyom helytelen volt, mert Viterbói Gottfried, Vincentius Bellovacensis, Piano da Carpino és Rubruquis munkáinak idézendő (vagy már idézett) szemelvényei nem vonatkozhatnak semmiképpen sem a baskírföldi Magna Hungariára, hanem csakis s kumamenti magyarok országára. (Az utóbbi két szemelvényt Gombocz nem közölte.

Eddig azonban az volt a helyzet, hogy Kummagyariára vonatkozó tudásunk és forrásismeretünk olyan fogyatékos volt, hogy az majdnem a semmivel volt egyenlő. Gombocz az említett és idézett gyűjteményébe még XXII. János pápa 1329. évi nagyjelentőségű bulláját is felvette. Ez az a bulla, amely egyedül említi Gyeretyán fejedelem nevét és az egész kumamenti magyarság történetének kibogozásához a kulcsot szolgáltatta. Igaz, hogy Gombocz Zoltán nem mélyedt a bulla tárgyalásába és megelégedett a latin szöveg puszta közlésével, mintegy ezzel is jelezvén azt, hogy nem óhajt állást foglalni a kérdésben; mégis azzal a ténnyel, hogy ezt a bullát is besorozta a Julianus személye köré fonódó irodalom termékei közé, a helyzetet még bonyolultabbá tette.

NIKOLAOS MYSTICOS TÜRKJEI

Ma amikor kumamenti eleink történetét nagy vonásokban már ismerjük, elég könnyűszerrel és nagy biztonsággal ítélhetjük meg és taglalhatjuk az egyes vonatkozó kútfőket,

Időrend szerint elsőnek Nikolaos Mysticos bizánci pátriárka levelét említjük.

Kr, u. 919-925 körül Bizáncra nehéz napok virradtak. Symeon bolgár cár hódító törekvései a birodalmat ostromolták. A bizánci udvar kétségbeesetten próbálkozott katonailag és diplomáciailag meghiúsítani a bolgár cár szándékait. Nikolaos pátriárkára hárult a békeközvetítés feladata. Evégből az több levelet intézett Symeon cárhoz; ezek közül 27 db. időnkig is fennmaradt.

A XXIII. levél, (ismertetését Moravcsik Gy. adta) 924 szeptemberében, vagy októberében íródott, még mielőtt Symeon cár csapatai Bizánc (Konstantinápoly) és Blachernai falait elérték volna. A nagy veszélyben Bizánc a régi, bevált módszerhez folyamodott: más népeket is csatasorba állított a bolgár hódítókkal szemben. Az említett levél két helyütt sorolja fel ezeket a népeket, mégpedig először oroszokat, besenyőket, alánokat és nyugati turkokat, a második alkalommal pedig (jelző nélkül) "turkokat, alánokat, besenyőket oroszokat és minden szkíta népet" említ.

Moravcsik megállapítja, hogy a "nyugati turkok" kitétel a mai magyarságra vonatkozik, Ezt a nézetet vallotta már Darkó Jenő is, noha nem ismerte Nicolaos pátriárka levelét.

Készséggel elismerjük: lehetséges, sőt nem is valószínűtlen, hogy a bizánci diplomácia a pannóniai új hazában alig megtelepült és a bolgár szomszédságba került magyarokra is gondolt, de kétségtelen, hogy a második felsorolásban már nem a mi magyarjaink, hanem az alán, besenyő, orosz és "egyéb szkíta népek" szomszédságában élő, azoktól közrefogott kummagyarokról van szó. Ezeket a bizánci udvarban feltétlenül jól ismerték. Ha Bizáncnak az alánokkal kapcsolatai voltak, akkor a bizánci követeknek Kummagyariában sokszor meg kellett fordulniok, mert az alánokhoz Tamanból kiindulva csakis a kumai magyarok földjén keresztül juthattak el.

KONSTANTINOS PORPHYROGENNETOS TUDÓSÍTÁSA

Bíborbanszületett Konstantinos bizánci császár "A birodalom kormányzásáról", (De administrando imperio) című, már többször idézett művének egyik szemelvényében arról van szó, hogy a besenyők támadása folytán szétszakadt magyarság, a szöveg szerint a "nyugati és keleti türkök" kapcsolatot tartanak fenn egymással. A Pannóniába költözött magyarság követek útján érintkezik a keletre, a perzsa részek felé menekült testvérnéppel és gyakran választ is kap tőlük.

Világos tehát, és természetes is, hogy a két testvérnépben élt a szétszakadás után is a vérrokonság tudata és érdeklődtek egymás sorsa iránt. Ezt az érdeklődést fokozta az, hogy a szétszakadás nem törzsek szerint történt, hanem egyes törzsek, így pl. a Magyar törzs is, az erőszakos besenyő lökés következtében kettéhasadt. Lehetséges, hogy a szétszakadás nemcsak egyes törzseket, hanem még családi kötelékeket is szétbomlasztott, ahogy az háború idején nem egyszer megesik.

Az egymás iránti érdeklődés tehát kezdetben - természetszerűen -a legnagyobb fokú volt. Miért maradtak azonban el a későbbiekben a követküldözgetések? Meglazultak a rokoni kapcsolatok, ellanyhult volna az érdeklődés, kialudt talán a lelkekben az összetartozandóság tudata? Mindezt nem tételezhetjük fel. A kérdésre merőben másutt vélem megtalálni a feleletet.

Szent István térítői tevékenységének kezdetével olyan eszmeáramlat lett úrra az új Magyarországban, amely végérvényesen szakítani óhajtott minden addigi ősi, pogány hagyománnyal és kapcsolattal. Egyik oldalon nyertünk: elnyertük a keresztény, nyugati kultúra minden építő értékét, a benne rejlő össze- és megtartó erőt, a királyi hatalomnak és a királyság intézményének ezer esztendőkre eléggé erősnek, időtállónak bizonyult szilárdságát, de a másik oldalon áldozatot kellett hoznunk: mert mindezekért elvesztettük legősibb, pogány vonatkozású, népi hagyományainkat, hősi eposzainkat, regősdalaink legnagyobb részét, ősi vallásunknak majdnem minden nyomát, sőt áldozatul kellett hoznunk azokat a testvéri kapcsolatokat is, amelyek a Kuma mentén visszamaradt, akkoriban még részben, vagy talán javarészben pogány eleinkkel fűztek össze bennünket. A közöttünk térítgető keresztény papság éppúgy félt a keleti véreinktől esetleg ideszivárgó pogány befolyástól, ahogy az első királyok is féltek attól, hogy a szabad törzsekben élő kumai magyarok követei, vagy az azokhoz küldött és tőlük visszatért követek a régi törzsi rendszer visszaállítására buzdítják a királyság államformájára kényszerített pannóniai magyarságot.

A sorsnak csodálatos és szomorú játéka, vagy valami előttünk érthetetlen, felfoghatatlan célzatú, céltudatos dolog lett volna, hogy a pannóniai magyarság soha többé - az említett követjárások elmaradása után - nem jutott közelebbi érintkezésbe Gyeretyán magyar népével? ! Azt hihetnők és természetesnek tartanók, hagy II. Endre kereszteshadjárata kedvező alkalom lehetett volna a két testvérnép összetalálkozására. Ezzel szemben az egykorú okmányokból és egyéb írott emlékeinkből csak annyit látunk, hogy a kumamenti magyarságról egyetlen szóval sem tesznek említést. Tehát II. Endrének, a "jeruzsálemi királynak" fogalma sem volt arról, hogy a Szentföldre vonuló hadai útjától nem messzire véreink éltek! Igaz, hogy ez még a XII. század eleje, amikor a kumai magyarság még nemrég csak laza törzsszövetség keretében élt, de később sem törekedtek királyaink a kapcsolatok felvételére. Azt gondolhatnók, hogy nem is volt róluk tudomásuk. Ezt bajos elképzelni és egyáltalán nem is hiszem, mert (ha a következőkben ismertetendő krónikákat kikapcsoljuk is ezúttal) okmányszerűen tudjuk bizonyítani, hogy III. Kázmér lengyel király levélben kérte V. Orbán pápát, hogy fr. Johannes Speculit nevezze ki Magyar püspökévé. Már pedig lehetetlenség még feltételezni is, hogy fr. Johannes Speculi, ha a magyari püspöki székbe szeretett volna kerülni, ne tudta volna, hogy Magyar a Kuma mentén élő magyarság fővárosa és erről bizonyára felvilágosította Kázmér királyt is. Nem hihetjük, hogy ha Lengyelországban tudtak Kummagyaria létezéséről és vallási viszonyairól, stb., Magyarországon legalábbis a legfelsőbb köröknek ne lett volna kumai eleinkről bármiféle tudomásuk! Minthogy III, Kázmér királytól van éppen szó, ilyen lehetőség még csak szóba sem kerülhet.

III. vagy Nagy (Vielki) Kázmér lengyel király (uralkodott 1533-1370) még fiatal korától kezdve igen szoros baráti viszonyt tartott fenn a magyar királyokkal. Már, mint trónörökös megfordult Magyarországon, Róbert Károly udvarában, (A monda szerint Kázmér trónörökösnek Zách Klárával folytatott viszonya volt Zách Felicián merényletének kiváltója.) A későbbiekben Nagy Lajos magyar királlyal tartott fenn igen szoros baráti kapcsolatokat, többször is megfordult Nagy Lajos udvarában. 1335-ben a híres visegrádi összejövetelen, amelyet a világtörténelem legelső nemzetközi Duna-konferenciájának kell tekintenünk, Kázmért Nagy Lajos békítette ki ellenségeivel. De királyunk a későbbiekben is mindig segítségére sietett Kázmérnak, akár politikai, akár fegyveres segítségről volt szó. Hadai dicsőséggel hordozták meg az Anjouk liliomos lobogóját Kázmérnak a litvánok és a tatárok ellen vívott harcaiban. Érthető, hogy ilyen kapcsolatok mellett Kázmér a lengyel koronát - arra az esetre, ha utódok nélkül halna el - már 1339-ben Nagy Lajosnak ígérte, s azt 1370-ben, Kázmér király halálakor valóban a magyar király tette fejére.

Világos tehát, hogy mivel Kázmér lengyel királynak 1363-ban tudnia kellett Magyar város, illetve Kummagyaria létezéséről és talán az ottani viszonyokról is, Nagy Lajos királyunknak is feltétlenül tudomása volt kumamenti eleink létezéséről. És ha így volt, mi a magyarázata annak, hogy a magyar kormányzat mégsem tett semmit sem a Gyeretyán népével újból megteremtendő kapcsolatok érdekében?

Egyetlen magyarázat látszik csak kézenfekvőnek: minthogy kumamenti testvéreink elismerték Kipcsak kánjának közvetlen főuralmát, a nagy mongol birodalomba szervesen beletartoztak, és abba politikailag és gazdaságilag is teljesen beleilleszkedtek. Lehetséges tehát, hogy a magyar királyok nem tartották sem célszerűnek, sem kívánatosnak, hogy velük emiatt az ok miatt szoros érintkezést tartsanak fenn, mert esetleg ezzel maguk és országuk ellen kihívhatták volna a mongol nagykánok bosszúját, Féltek a testvéri érintkezés politikai következményeitől. Félelmük annál indokoltabb lehetett, mivel a mongol birodalom, vagy még jobb mai meghatározással: a mongol élettér nyugati határa a Kárpátok voltak,

VITERBÓI GOTTFRIED VILÁGKRÓNIKÁJA

Hogy a kumamenti magyarságról Európának már igen korán tudomása volt, arra bizonyíték Gottfriedus Viterbiensis-nek III. Konrád, I. Frigyes és IV. Henrik király udvari papjának és nótáriusának a XII. század elejéről, 1185-ből származó világkrónikája. Ezt az érdekes és tanulságos munkát a tudós pap fiatal uralkodója, Henrik király számára írta. Fr. Gottfriedus 1133-ban született és 1196-ban, vagy 1198-ban halt meg. Uralkodója megbízásából több fontos küldetésben és több hadjáratban is részt vett, tehát világlátott ember volt. Majdnem félszázados munkássággal gyűjtötte össze azokat az adatokat, amelyeket mint a világtörténet legjelentősebb eseményeit - "Memoria seculorum, vel Liber memorialis" című világkrónikájában prózai és verses formában vegyesen közöl. Dagadó hexametereiben és könnyen gördülő prózájában sok mesés elem keveredik a valósággal, ezért műve nem minden részében megbízható.

Művének, "De regibus Gothorum" című fejezetében találjuk a következő, Kummagyariára vonatkozó leírást: "Olvassuk, hogy két magyar királyság van: egy régi. Meótisz mocsarainak vidékén. Ázsia és Európa határán és egy másik, majdnem új, uralma kezdetén, Pannóniában terül el, ezt a Pannóniát némelyek Új- Magyarországnak nevezik. A magyarokat hunoknak is nevezik. Ezek uralma idején Atilla, egykori fejedelmeik, sok királyságot dúltak fel Itáliában és Galliában."

Alább találjuk a következőket: "Ugyanis abban az időben, amikor Aeneas - Trója lerombolása után - Itáliába érkezett, két másik trójai fejedelem, az ifjabb Priamus, a nagy Priamusnak Antenor nővérétől való unokája, ugyanannak atyai ágról való rokona, 13.000 emberrel a Mare Illiricumon át a Régi Magyarországba érkezett. Ez Ázsia és Európa határának környékén, a meótiszi mocsarak közelében terül el; itt pedig nagy várost építettek, Sicambriát. Ugyanőket erről a helyről sicambriusoknak is nevezik.

A római hagyomány nagyjából megegyezik az idézett szöveggel, mert az előbbi szerint is Antenor - Trója pusztulása után, fiaival együtt - Tráciába, Illiriába, majd sok bolyongás után Itáliába jutott, ahol Patavium megalapítása fűződik nevükhöz. Ellenben mást beszélnek a középkori krónikák Antenorról. Ezek szerint nem Itáliába, hanem a Meótisz ingoványai közé menekültek, majd innét is tovább vándoroltak Pannóniába.

A leírásnak ez a mesés eleme sem nem érdekes, sem nem lényeges szemünkben. A dologban a következő elemek a fontosak: A krónikásnak (1185 körül) tudomása volt arról, hogy ebben az időben nemcsak egy Magyarország van, a közeli Pannóniában létesült, újkeletű magyar királyság, hanem van egy másik, egy régibb magyar ország is valahol Ázsia és Európa határán, a Meótisz mocsarainak vidékén. Ez a határozott kijelentés minden kétkedés nélkül, a tudós férfiú biztosságával olyan szűkreszabott földrajzi keretben adja meg ennek a régibb, másik Magyarországnak a helyét, hogy nem is kételkedhetünk abban, hogy csakis a kumamenti Magyarországról beszél.

Hogy ez valóban Így van, azt közvetett bizonyítékokkal is igazolhatjuk. Kétségtelen ugyanis, hogy fr. Gottfried korában Ázsia és Európa közös határának a Don folyót tekintették, noha a Dont sem ismerték futásának teljes hosszában, hanem jóformán csak a Sztálingrád és Azov közötti szakasza volt általában ismeretes a tudományokban járatosabb elmék előtt. Tehát Fr. Gottfried helymeghatározását így is megfogalmazhatjuk: a régibb Magyarország a Don folyó mentén. Meótisz mocsárvidékén terül el.

Az előzőkben megtárgyalt arab és perzsa kútfőkből viszont tudjuk, hogy a kumai magyarság által használt területet északról valóban a Don folyó zárta le. Ezek a kútfők is a XII. századból valók, tehát az egykorú keleti és nyugati forrásmunkák adatai között teljes az összhang.

Van azonban egy negatív bizonyságunk is: Richardus testvérnek Julianus első utazásáról felvett római jegyzőkönyve azt bizonyítja, hogy a magyarországi dominikánusok a "Gesta Ungarorum"-ból és - miként 6. alatt id. munkámban bőven kifejtettem - más, előttük jól ismert külföldi világkrónikákból szereztek tudomást keleten maradt pogány véreinkről. Azonban Richardusnál világosan ezt olvashatjuk: "A régiek írásaiból tudtak, hogy (t. i. keresett véreik) keletre vannak, de hogy hol lehetnek, nem is sejtették."

Nagyon valószínű, hogy a szóbanforgó adatot nemcsak Gottfriedus fráter krónikája tartalmazta, hanem más, korábban és későbben készült krónikák is. A dominikánusoknak tehát ismerniök kellett ezt a híradást és erre nem mondhatták azt, hogy fogalmuk sincs, merre lehet a krónikákban emlegetett meótiszvidéki terület. Ottó és Julianus utazását a kumamentiek elszakadásától mindössze 350 év választotta el, ha pedig arra gondolunk, hogy a két testvérnép között a közvetlen érintkezésnek körülbelül Szent István idejéig meg kellett lennie, ennek -a követek útján fenntartott - közvetlen kapcsolatnak csak 200 évvel korábban szakadt vége. Két évszázad pedig nem olyan nagy idő, hogy feltételezhetnők az élő hagyomány útján közvetített tudás teljes megsemmisülését.

Mindebből az következik, hogy Ottó és Julianus testvér utazásának előkészítői tudtak valamit a kumai magyarok országának legalábbis puszta létezéséről, és tudniok kellett azt is, hogy az a magyarlakta terület, amelyet ők kerestetni akarnak, nem azonos emezzel. Eszerint világos, hogy már Julianus útrakelése előtt élt a három Magyarország szükségszerű tényleges létezésének halovány tudata.

Térjünk azonban vissza Gottfried testvér krónikájához. Az idézett második szemelvényben az író arról mesél, hogy a trójai háború után két trójai fejedelem ebbe a Régibb Magyarországba érkezett (szószerint meg is ismétli, hogy ez az ország Ázsia és Európa határán, a meótiszi mocsarak közelében terül el) s itt ezek egy Sicambria nevű nagy várost építettek.

Kézai Simon magyar krónikája nyomán Sicambriát általában Aquincummal, Budával szokás azonosítani. Kézai ugyanis azt írja, hogy Attila eisenachi udvarából megindulván haddal Sicambria ellen vonult, ahol testvére, Buda székelt. Seregei győzedelmeskedtek Buda seregén, a város tehát meghódolt Attila előtt. Erre a hun király megparancsolta, hogy Sicambriát a jövőben nevéről nevezzék el. Ennek a parancsnak a németek eleget is tettek és a várost Echulburs-nak (Etzelburg) nevezték, de a hunok nem sokat törődtek a paranccsal, hanem azt továbbra is Oubudának (Budának) nevezték, mint annakelőtte.

Nem kétséges azonban, hogy Kézai a Sicambria nevet tévesen vette át. Lehetséges, hogy közvetlenül Viterbói Gottfried világkrónikájából, Az Ajánlólevélben, műve bevezetésében ugyanis ezt írja: "... gondoskodtam arról, hogy ennek a nemzetnek (t. i, a magyarnak) Olasz-, Francia- és Németországszerte különféle iratokban elszórt és széthányt történelmét egy kötetbe szedjem."

A Gottfried testvér krónikájában foglaltaknak merőben más az értelme, azt semmiképpen sem lehet összefüggésbe hozni Óbudával. Tekintsünk teljesen el a leírás legendás elemeitől és hámozzuk ki a nyers alapelemeket, akkor ez a kép áll előttünk A Meótisz mocsarai közelében, az Ázsia és Európa határán- elterülő Maior Ungariába, vagyis a kumamenti Magyarországba még nagyon régen (az időmeghatározás is csak legendaszerű elem!) görög gyarmatosok érkeztek és ott nagy várost építettek.

Tudjuk, hogy pontosan a Kuma és a Bujvola torkolatánál, tehát a későbbi Magyar város helyén már a II. században nagy görög gyarmatváros állott. Nem tartom kétségesnek, hogy a Viterbói Gottfried krónikájában említett Sicambria név egy, a magyar érdekterületen épült nagy gyarmati városra vonatkozik. Esetleg Magyar elődjére, esetleg másra. Ha névelírást tételezünk fel (és nem tartjuk a Sicambria városnevet teljesen költött névalaknak) akkor Matrika (Taman) neve jöhetne szóba. Matrika a Taman félsziget legnagyobb kikötővárosa elsőrangú fontosságú kereskedelmi gócpont, amely - Szallam tolmács útleírásának tanúsága szerint - még Kr. u, 884-ben is a levediai magyarság érdekterületébe tartozott.

Annyit mindenesetre teljes bizonyossággal kihámozhatunk az idézett szemelvényből, hogy a Kaukázus alján megtelepült magyarság szállásföldjén már nagyon régen, de a Kr. utáni VI században minden bizonnyal, egy, vagy tőbb jelentős várost ismert az akkori tudós világ,

VINCENTIUS BELLOVACENSIS TUDÓSÍTÁSA

Vincentius Bellovacensis (Vincent de Bauvais) IX vagy Szent Lajos király gyermekeinek nevelője, a XIII, század jeles enciklopédistája volt. A XIII. század elején született, s meghalt 1264-ben, Domonkosrendi szerzetes volt; kitüntető neve: speculator. Élete legnagyobb részét Royaumontbaa, Lajos király kedves városában töltötte. Itt írta meg élete híressé vált főművét amelyet a kéziratok "Bibliotheca mundi, Speculum maius, vagy Speculum triplex néven szoktak emlegetni.

Ez a munka három részre oszlik, Az első rész (Speculum naturale) a természettudományokat, második része (Speculum doctrinale) a tanulóknak és a teológusoknak szükséges tudományokat (mint bölcsészet, nyelvtan, logika, szónoklattan költészet stb.) tartalmazza, a harmadik rész (Speculum historiale) pedig rövid történeti összefoglalást nyújt Ádámtól kezdve 1254-ig a világ folyásáról. Ebben a történeti részben olvashatjuk Pannónia címszó alatt a következőket "Pannónia Európa (egyik) tartománya, amelyet valamikor a hunok hódítottak meg; ugyanez a nép közönségesen Hungariának nevezi. E második Orosiumból kettő van, t.i. Major és Minor. Az a bizonyos Maior túlsó Szíriában van túl a meótiszi mocsarakon. Innét indultak ki kezdetben a hunok vadászat kedvéért és igen kiterjedt mocsarakon és földterületeken át a szarvasok és vadak csapásait követve végre elérkeztek magába Pannóniába. Miután visszatértek saját (országukba}, ismét visszajöttek - röviden nevezve - Pannóniába, és elűzvén (onnét} a telepeseket, népüknek és hazájuknak eredetük korai idejére vonatkozó nevet adtak."

Ebből a leírásból csupán két mondat érdekel itt bennünket. Az egyik az, hogy fr. Vincentius úgy tudja: Hungáriából kettő van, éspedig Maior és Minor, Azaz két Magyarország tényleges létezéséről tud, egyik a Régibb-, másik az Újabb Magyarország. Másrészt tudomása szerint Maior Hungária, azaz a Régibb Magyarország túlsó Szíriában, a meótiszi ingoványokon túl fekszik. (és még egy érdekesség: ő is úgy tudja, hogy a magyarok visszajöttek- a XIII. században! Safi)

Szíria nevének emlegetése tévedés. Bizonyára Zichia, Cserkeszföld nevével téveszti össze az író, de mégsem hagy Maior Hungaria földrajzi fekvése felől semmi kétséget sem, mert megírja, hogy a meótiszi mocsarakon túl van ez a másik Magyarország.

Amikor Vincentius testvér Speculum triplexét írta (s erről tudjuk, hogy 1254-ben fejezte azt be), akkor már Piano da Carpino, sőt talán Rubruquis utazásának eredményeiről is tudomást szerezhetett. Annyi bizonyos, hogy ő a maga idejének jelenkoráról ír, tehát semmi kétség, tudott, határozottan tudott Kummagyaria létezéséről.

Azt is láttuk az előzőkben, hogy ebben az időben különösen a ferences hittérítők Fratres Peregrinantes-ei elözönlötték már a Kaukázust, sőt 1250 körül már feltétlenül megjelentek a zarándoktestvérek Kummagyariában is. Tőlük is származhattak, sőt minden bizonnyal tőlük eredő hírek is eljutottak Európába. Ezekhez a híradásokhoz pedig a kitűnő tudósnak nem volt nehéz hozzájutnia.

Mivel pedig - ezek szerint - minden feltétele és lehetősége megvolt annak, hogy fr. Vincentius Kummagyaria létezéséről hiteles híradásokhoz jusson, idézett két állítását az egykorú nyugati kútfők ritka, de annál értékesebb bizonyító erejű híradásai közé kell sorolnunk.

KUMMAGYARIA NEVE PIANO DA CARPINO ÚTLEÍRÁSÁBAN

Piano da Carpino ferencrendi szerzetest IV. Ince pápa megbízta azzal hogy néhány főből álló követségét a mongol nagy kán udvarába vezesse. A kitűnő barát feladatát fér es sikerrel oldotta meg. 1245 ápr. 16-án kelt útra, s Kölnön, Prágán, Krakkón és Kieven át eljutott Szerájba, Batu kán udvarába. Innét mongol fegyveres kísérettel utaztak tovább a Kaspi- és az Aral-tó érintésével, a Dzungáriai kapun át Karakum városa felé, ahol a nagykánok székeltek. Nagyjában ugyanezen az útvonalon érkeztek haza.

Piano da Carpino nagy történeti műve az Ystoria Monga lorum VII. fej. 9. bekezdésében felsorolja azokat a népeket és országokat, amelyeket a tatárok meghódítottak. Ebben a felsorolásban ismét találkozunk a kumamenti magyarok említésével. Meg kell még jegyeznem, hogy a kiváló utazó fenti műve kilenc kéziratos kódexben maradt fenn, éspedig kétféle szövegezéssel, de - P- da Carpino eredeti tanúsítványa szerint mindkét szöveg még az ő személyes ellenőrzése mellett készült. Mi a Codex Cantabrigiensis (Corpus Christi Colleg. 181. Membr, saec. XIII) szövegét használjuk a Sinica Franciscana kiadása alapján de a vonatkozó helyen közöljük a szóváltozatokat is.

Az említett VII. fej. 9, bekezdésének eredi szövege így található: "9. Terrorom nomina, quas vicerunt sunt hec: Kitay, Naymani, Solangi, Karakitai sive nigri Kitay, Comania, Cumae (változatai a többi kódexben: Tymat, Tumat, Tumacbt), Voyrat, Karanity, Huyur- Sumoal, Merkyti, Mecriti, Sarihuiut, Bascart id est magna Hungaria, Kergis, Cosmir, Sarraceni, Bisermini, Turcomani, Byleri, id est magna Bulgaria, Catora, Tomíti, Buritabet, Parossiti, Cassi, Alani sive Assi, Obesi sive Georgiani, Nestoriani; Armeni, Kangit, Comani, Brutachi, qui sunt indei, Mordui, Torci, Gazari, Samogedi, Perses, Tarci, India minor sive Ethyopia, Circasi, Rutheni, Baldach, Sarti. Alie terre sunt Plures, sed earum nomina ignoramus."

Azaz: "Azok az országok, amelyeket [a tatárok] legyőztek, ezek: Karhaj (Kína, Kitay); najmánok (Naymani, Dzungáriától északra és az Irtisz folyó felsőfolyása mentén lakó nép); Solangi (Mandzsúriában és Koreában élő néptörzs); karakitáj, vagy fekete kitáj (a kerait néphez tartozó népség. A XIII. században a Karakorum és a Bajkál tó közén laktak. A karakitáj birodalom központja az Imil folyó vidéke volt. Legsűrűbben a mai Orosz- és Kínai Türkisztánban laktak a Lob-por és a Talas folyó közén, nemkülönben a Szir-Darja mentén, szintúgy Khotantól a Balkas tóig és a Csu folyóig terjedő részek is a Karakitáj törzsek tanyahelyei voltak); Comania (Cumania, a kunok földje, amely a Havasalföldtől, a Kárpátok lábától abban az időben -a Don vidékéig terjedt);'' Cumae, var. Tumat (Tumacht, T ymat), jelentése: kumaiak, ill, kummagyarok; Voyrat (nyugati Mongolig lakósainak régi neve. A kínai kútfők ezeket a népeket Wa-la néven említik. A mongolok 1248-bon győzték le őket); Karanity (Abul Ghazi és más keleti kútfők szerint azonos a karanut néppel); Huyur (Ujgurok, akik abban az időben Mandzsuriában, Koreában, Orosz- és Kínai Türkisztánban laktak); Sumoal (fehér tatárok, a IX. századbeli kínai kútfők szerint a Flavus folyó északi folyásának vidékén laktak); Merkyti (merkiták, nagy tatár népség a Szelenga folyó és a Bajkal tó között); Merkyti (mekriták, a keraitok egyik néptörzse, a Karakorum és a Bajkál tó között laktak); Sarihuiur (Sori-ujgur, a Kuku-nor vidékének ujgur lakóssága); es Bascart (Baskíria, a Julianus által fellelt Magna Ungaria uralvidéki magyar lakossága); Kergis (kirgizek); Cosmir (Kasmír); Sarraceni (szerecsenek, azaz mohamedán hitű törökfajta népek); Bisermini (böszörmények, besenyők); Turcomani (a Kaspi tó környékén és a szomszédos területeken lakó törökfajta népek) Byleri id est magra Bulgaria (bilérek, azaz nagy Bolgárország; vagyis a volgai bolgárok földje); Catora (teljesen bizonytalan nép, vagy ország neve. d'Avezac úgy gondolja, hogy Baskíria közelében lehetett, de ennek semmi komoly bizonyítéka sincs) Tomiti (teljesen bizonytalan név. d'Avezac Daghesztán lakósait sejti benne); Buritabet (Büri-Tubet, általában

Tibet nevének fogadja el a szakirodalom, de Pelliot szerint a Si-hia közelében lévő Si-ming, vagy Csajdán nevének felel meg) Parorriti (osztjákok) Cassi (Pullé szerint a Kaspi tó és a volgai Bolgárország, valamit Baskíria között lakó nép, ezzel szemben d'Avezac esetleg kaukázusi népet sejt bennük, vagy talán a tangutokat Lhassza, környékén. Magam úgy vélem a Cassi név valóban Kaukazus vidéki népet takar, mégpedig vagy elírása a Jassi névnek s akkor a Jászokat azaz az alánokat jelenti, vagy pedig a Lesgi (lesghi) név elírása s ebben az esetben a leszgiek neve rejtőzik a kérdéses szóban.

Rubruquis útleírása mindkét népet említi.

Több más ország is van (t.i. melyet a tatárok elfoglaltak) de ezeknek nevét nem ismerjük.

Ebben a felsorolásban 42 ország, illetve nép neve fordul elő.

Ezek a népek a Sárga tengertől a Fekete tengerig a nagy Mongol Birodalomnak hol ebből, hol abból a részéből kerülnek ki. Ezek között jelennek meg a kumai magyarok is mindjárt a felsorolás elején, a kunföld neve után. Cumae: kumaiak, kamuk, ahogy (a II. fejezetben) a Kuma név eredetét és jelentését levezettük. Még kifejezőbb a párisi Biblioth. Nationale és a British Museum kódexeiben található Tumat, vagy a bécsi császári könyvtár kéziratában fellelhető Tumacat név. Ezek a változatok pontosan egyezők Abderrasak perzsa történetírónak munkájában feljegyzett (és a VII, fejezetben taglalt) kumkjumat - kumumat - kumumagyar népnévvel, valamint Abu-1-fida Kumadz.r város nevével. Hogy a szókezdő K helyett ezúttal T szerepel, elhallásra vezethető vissza.

A HAZAI KRÓNIKÁK ADATAI

A kumamenti magyarok országáról említést találunk Anonymus és Kézai Simon mester magyar krónikáiban, valamint az utóbbival rokon szövegű (Képes-, Budai-, Pozsonyi- stb.) krónikákban. Mivel id. munkámban bőven foglalkoztam ezeknek a krónikáknak földrajzi szempontból való taglalásával, ezúttal csak az eredmények rövid ismertetésére szorítkozom.

Anonymus szövegéből minket ezúttal ez a részlet érdekel: "A scythiai föld pedig széltében és hosszában igen terjedelmes. A népet pedig, amely lakja, Dentumogernek nevezik mai napiglan..." Korábban pedig: "Scythia... igen nagy föld, amelyet Dentumogernek neveznek,"

Itt tehát két jelen idejű állítással van dolgunk. A múlt kísértő szkíta emlékeit keveri Anonymus Dentumogeriára vonatkozó; bizonyára az élő hagyományból, a "parasztság csalfa meséiből és a hegedősök csacska énekeiből" vett ismereteivel. De nézzük a lényeget! Anonymus tudja azt, hogy az ő idejében van egy téres ország keleten, a Tanais, a Fekete-tenger és a Kaukázus környékén, amelyet Dentumogernek, azaz Doni Magyarországnak neveznek. Azt a népet amely lakja, szerinte szintén doni magyarnak nevezik. Mindezt jelen időben közli, tehát nem vonatkozhatik másra, csakis a kumai magyarokra és azok országára, amelynek északi határa valóban felnyúlott a Don folyóig. Anonymus a Kuma nevet nem ismerte, de a Donról tudott. Tehát a kumamenti magyarságot nem a Kumáról, hanem a Donról nevezi meg.

Tehát a Dentumoger kifejezés használatának egyik alap oka feltétlenül az, hogy Anonymus a Kumáról nem hallott.

A másik oka pedig az, hogy a hagyomány a meótiszvidéki őshaza emlékét a Don folyóval kapcsolatban tartotta fenn, hisz a Don ennek a hazának legnagyobb folyója volt, s tengelyében szelte át.

Kézai Simon krónikája már sokkal szabatosabban, világosabban ír a keleti magyar országokról imigyen; "A Skythia név egy országot jelent ugyan, kormányzás dolgában azonban három tartományra oszlik, úgymint Barsatiára, Denciára és Mogoriára."

Kétségtelen, hogy Barsatia - Bascardia, valamint az is, hogy Bascardia - Baskíria, mint földrajzi fogalom Kézainál jelenik meg, míg Anonymusnál teljességgel hiányzik. Ellenben Anonymus Dentumogerjét Kézai két összetevőre bontja, és pedig Dentu > Dencia és magyar >Mogoria elemekre.

Barsatia tehát a Bascardia - Baskíria név elirt alakja. A baskír-magyarság földjét jelenti. Azonos a Julianus által Magna Ungáriának nevezett uralaljai magyar országgal. Vámbéri és Chwolson kísérletezése a Barsalia olvasásmóddal téves.

Mogoria, helyesen Mogeria, mai magyarsággal Mogyeria, vagy Magyaria: a kumamenti magyarok földje- Mogeriát illetően Vámbéri is kerülgeti az igazságot, de a ferences kútfők adatait teljesen tévesen értelmezi.

Dentia jelentése: doni föld, donmenti ország. Hogy miért került bele Donmente és miért éppen, ezen a néven Kézai leírásába, annak okát a következőkben látom: elsősorban azért, mert Anonymus is a Dentumoger kifejezést használja. Kézai helyesen tudta azonban, hogy Moger - Mogegeria a Dontól távolabbi, külön ország, azonban- úgy látszik Anonymus nyomán mégis megemlíti a Dent - Don folyóval kapcsolatos magyar földet is. Vagy azért, mert a Don partvidékén is tanyáztak Magyarisához tartozó, vándorló halász-vadász-pásztor magyar törzsek és ezeket a hírszerzők külön magyar ország fiainak tartották, vagy - ha nem tudott ezekről - azért, mert a Dentia névben Levedia őshaza emlékét akarta fenntartani. Egyébként Vámbéry véleménye is az volt, hogy nem a Donec, hanem a Don mentén kellett Dentiának feküdnie. (A legújabb orosz kutatások eredményei (I. később) azt igazolják, hogy Levedia, e néven a Dontól északra eső magyarlakta terület, a VIII-IX: században a Don és Donec közét teljes egészében magába foglalta.)

Végeredményben tehát azt olvashatjuk ki a közölt két szemelvényből, hogy Anonymus is, meg Kézai is valóban tulajdonított földrajzi értelmet Scythia leírásának, mert ők Scythián a magyar őshazát értették, jobban mondva ezzel a régi keletű földrajzi fogalommal jelölték a keleti magyarság lakóhelyét.

Anonymus idejében Baskíria és a baskír- magyarság még ismeretlen fogalmak. Ezek csak Julianus utazása (1235-38) után váltak nálunk ismeretessé. Ellenben Kummagyaria és a kumamenti magyarság, Konstantinos Porphyrogennetos "keleti türkjei" követek küldésével érintkezést tartott fenn a "nyugati türkök"-nek nevezett pannóniai magyarsággal. Annak tehát megvolt a lehetősége, és nemcsak valószínű, hanem Anonymus szavai nyomán bizonyos is, hogy a dunamenti és a kumamenti magyarság tudott egymásról.

Kézai "Mogoria"-ja csak megerősíti állításunkat- Az ő értesülése pontosabb, mint Anonymusé és nem késlekedik amazt kiigazítani.

Utalva Gombocznak Skythia és a szkíta név fogalmi körének változásáról adott magyarázatára, nem szorul bővebb bizonyításra, hogy Anonymus és Kézai - most már egészen pontosan- Scytián a Pannóniai magyarság ősének tartott, korukbeli magyarság (szkíták) országait ill. az ezeket egységesen körülölelő földterületet értik. S ez a megnevezés részükről egészen jogos, mert még a Pannóniai magyarságot is nem egyszer nevezik az árpádkori írók szkítáknak.