GYERETYÁN JELENTŐSÉGE

Most, hogy a kummagyar népről is elmondottuk mindazt, amit róluk legelsősorban tudni kell és amit rájuk vonatkozóan elsősorban kellett bizonyítanunk, visszatérünk Gyeretyán fejedelem személyéhez. Vizsgáljuk meg a közölt pápai bulla alapján, milyen szerep jutott Gyeretyánnak kumai magyar népe történetében.

A FŐHATALOM KIALAKULÁSA KUMMAGYARIÁBAN

A finn-ugor nyelvű előmagyarság társadalma a családi, illetve a nemzetségi szervezeteken nyugodott, Később, mikor egy bolgár-török nép hódoltatta és megszervezte őket, bolgár- török mintára a törzsi rendszerre tértek át. "Törzs és nemzetség nem zárja ki egymást, de amíg a nemzetség kötött, zárt, ősi és sorsszerű, addig a törzs politikai képződmény: létrejötte az emberi akarat műve... Ott, ahol egy hatalmi, vagy mágikus-szakrális középpont kialakult, vagy megjelent, a pusztai népek hirtelen összeverődtek, tekintet nélkül fajukra, eredetükre, nyelvükre és alávetve magukat az új középpontnak, bizonyos időkre új politikai képződményt hoztak létre ennek égisze alatt." (Ferdinándy.) (94)

Már az onogur-magyarság törzsi szervezetben élt, sőt az onogurság egyetlen, hatalmas, tíz (on) ogur törzset számláló törzsszövetség volt. Tudjuk, hogy a meótiszvidéki magyarság a besenyő támadásig 200 éven át kazár uralom alatt élt. A IX. században, a kazár hatalom hanyatlása idején Ügek fia Álmos gyulában olyan férfiú került a Magyar törzs élére, akinek elhivatottságát a Dontól északra tanyázó két rokon törzs vezető emberei is elismerték és ezért Álmost, "az álmok férfiát, a látó és bölcs aggastyánt, a magyarok utolsó papkirályát, mint és jövendő tudós mágusát" ezt a "pogány szentet, ki már életében legendák és regék középpontjába került" és a hét törzs közös vezérlő fejedelmének ismerték el, őt ősi pusztai szokás szerint pajzsra emelték és vele -vérszerződés formájában - vértestvériséget fogadtak. Álmos volt tehát az a szakrális középpont, aki - személy szerint - össze tudta fogni az északi hét magyar törzset egységes néppé.

Feltétlenül igaza van Ferdinandynak, amikor arra a következtetésre jut, hogy a Magyar törzs vezető szerepe nem hirtelen jelenség, amely Álmos életében és az ő személyével kapcsolatban robbant ki, hanem fokozatos fejlődés eredménye, amelynek már Álmos elődjei idejében meg kellett kezdődnie.

Bizonyára huzamosabb fejlődési menet előzte meg Álmosnak egyfejedelemmé való választását, mert különben érthetetlen lenne az a tény, miért tartotta volna meg a kumai magyarság is a magyar népnevet, ha a Magyar törzzsel különösebb kapcsolata nem lett, vagy nem maradt volna.

A kérdés fölötte nehéz. Ugyanis Anonymus híradása szerint; (márpedig ő ebben a tekintetben az akkor még élő' népi hagyományt tartotta fenn) Álmost annak a hét törzsnek fejedelmi személye választotta vezérré, akik egyben honfoglaló törzseink vezetői is voltak. Tehát Anonymus közléséből logikusan az következik, hogy a kummagyarságnak (így nevezvén a Dontól délre élő, visszamaradt magyar törzseket), Álmos egyfejedelemmé választásához és ami ezzel azonos, a mi magyar népünk egységbe forráshoz semmi köze sem volt.

Hogy lehetséges akkor mégis az, - amint az arab írók (később közlendő) feljegyzéseiből kitűnik - hogy a kummagyarság mégis ugyanazon a fejlődési meneten ment keresztül, mint a mi honfoglalóink. Hogyan, hogy a kummagyaroknál ugyanazokkal a méltóságnevekkel, ugyanazzal a kettőskirálysági intézménnyel (97) találkozunk a X. és XI. század fordulóján, jó évszázaddal a szétszakadás után, mint nálunk.

Hogy ezt a jelenséget megérthessük, elsősorban a Magyar törzs szerepéről kell beszélnünk.

Miként említettük, a törzs politikai alakulat. Pusztai népeknél máról-holnapra kisebb-nagyobb sikerek, vagy balsikerek hatására növekedhetnek, vagy széteshetnek a törzsek keretei. A törzsek nemcsak a törzsi keretben élő nemzetségek (és családok) természetes szaporulatával növekednek, illetve fogynak, hanem sokkal inkább a hozzájuk csatlakozó, a törzsi keretbe beilleszkedő idegenekkel.

A nyugati türkökről például tudjuk, hogy 568-ban, Zemarkhosz idejében négy törzset számláltak, míg nyolc év mulya, 576-ban, Valentinos ottjártakor már kétszeresére emelkedett a türk törzsek száma. (98) Pusztai lovasnépeknél a törzsek olyanok, mint bizonyos egysejtű véglények: növekednek, óriásira duzzadnak és szétszakadnak, kettéhasadnak, vagy fordítva: több apró törzstöredék új törzzsé egyesülhet. De amint szükséges az, hogy annak a szétszakadt sejtnek mindegyik felében benne legyen az a kis mag, amely az új sejt további életének éltető eleme, irányítója, motorja és vezérműve lesz, épp úgy szükséges az is, hogy a hatalmasra nőtt törzs mindegyik különvált felében jelen legyenek olyan vezérférfiak, akik a törzsi élet folytonosságának, a vezető hatalom megszakítatlanságának biztosítékai, akik az új törzs magját alkotják.

Megesik, hogy egy túlméretezett törzsben bizonyos ellentétes érdekek szerint külön- és egymással szemben álló nemzetségi csoportok alakulnak ki. Ha ilyen ellentétek is közrejátszattak a szétszakadásban, akkor még a törzsek neve is megváltozhatik.

Kérdés, van-e bizonyítékunk arra, hogy a magyarságnál a törzsek szétszakadása egyáltalán bekövetkezhetett. Igen: Baskíriából, (Magna Ungariából) öt olyan törzsnek a nevét ismerjük (Magyar, Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér), amelyek honfoglaló törzseink között is szerepelnek.

A Magyar törzs már igen régen magához ragadhatta a vezető szerepet. Erre vall az,. hogy Chorenei, már az V. század derekán kumu-magyarnak mondja népünket, s ugyancsak ezt tanúsítja a VI. század első harmadából Mogyeri fejedelem neve is. Bár a baskír-magyarság elszakadásával a Magyar törzs is vesztett erejéből mindamellett olyan többségben maradt a többiekkel szemben, hogy hatalmi fölénye semmi csorbát sem szenvedett. Úgy látom, a Magyar törzs olyan népes és gazdag volt, hogy legeltető területeik nemcsak a Dontól északra eső vidéken voltak, ott, ahol Álmos gyula is tanyázott, hanem a déli részeken is. Így történhetett meg, hogy az erőszakos besenyő lökésre a vezető törzs szétszakadt. E gondolat ellen az az ellenérv merült fel, hogy ebben az esetben a törzsnek meg kellett volna semmisülnie. Szerintem ez a veszedelem csak abban az esetben fenyeget, ha az elszakított törzstöredék vezető szerepre hivatott főnemesség nélkül maradt. Ha azonban vannak közöttük olyan hivatott egyéniségek, akik a törzstöredék összefogására, erőinek egyesítésére és a politikai vezetésre alkalmasak, akkor nem következik be szükségszerűen a törzstöredék pusztulása vagy más törzsekbe olvadása, hanem új erőre kapva, megifjodva, új vezérek igyekezetével alakíthatja ki az új keretek között jövőjét

Esetünkben minden jel egyöntetűen arra vall, hogy a Magyar törzs másodszor is kettészakadt. Ez a legelemibb szükséges és elegendő feltétel annak megmagyarázóhoz, miért nem pusztult el, miért nem esett szét atomjaira a visszamaradt kummagyar nép és miért tartotta meg továbbra is népnevéül a magyar törzs nevét.

Van emellett egy másik súlyos érvünk is, amely feltevésünk mellett szól: Mi juttatta vajon annakidején, még talán a Krisztus születése körüli időkben a Magyar törzs kezébe a vezető szerepet? Bizonyos szakrális hatalom, amelyet a többi törzs is egyöntetűen elismert. Ennek a szakrális hatalomnak a szerepe és döntő jelentősége éppen Álmos gyula egyfejedelemmé választásában csúcsosodott ki. A szétszakadás után, minthogy a Magyar törzs egyik része Kummagyariában maradt, (amire kétségtelen bizonyítékunk a Kuma mentén található sok "Magyar" alakú földrajzi név), természetes, hogy ezt a hatalmat a törzs továbbra is megtartotta. Ám nem lehet vitás, hogy ennek a hatalomnak, éppen szakrális jellege miatt, nem volt az egész törzs bármelyik fia birtokosa, hanem az Álmos gyula családjának, az Ügekivadékoknak kezében összpontosult.

Ez az a logikai kapcsolat, amely megérteti velünk azt, amit XXII. János bullája Gyeretyán fejedelemről mond, Az ugyanis kétségtelen, hogy a Magyar törzs kettészakadt, az sem vitás, hogy a hatalmat, a vezetést továbbra is kezében tudta tartani. De ez csakis úgy volt lehetséges, ha a Kummagyarság vezetése továbbra is az Ügek- ivadékok, mint az ősi eredetű szakrális hatalom letéteményeseinek kezében maradt. A részletekre vonatkozóan tág tere nyílik a képzeletnek. Ott élt-e közöttük valaki Álmos családjából, vagy Álmos utólag küldött valakit oda, nem tudjuk. De - Konstantinos császár híradása nyomán - kétségtelennek látszik, hogy Álmos és Árpád még évtizedek múlva is kisugározta szakrális hatalmának erejét az elszakadt kummagyar népre.

Logikai okfejtésünknek végeredménye tehát az, hogy a politikai vezetés, a főhatalom a kummagyarságnál is a Magyar törzsnek illetve az Ügek- ivadékoknak, mint a szakrális hatalom egyetlen örököseinek és birtokosainak kezében maradt. Csakis így érthető az, hogy a kummagyarság hatalmi berendezkedése hű tükörképe a mi honfoglalóinkénak, valamint az, hogy Gyeretyán fejedelem, (mert ki mástól tudhatta volna azt XXII. János ?!) a pápa előtt "Magyarország katolikus fejedelmei és királyai leszármazottjának" vallotta magát. Ezt mint Ügek-ivadék jogosan tehette is.

Így érthetővé vált az, hogyan tudta ez az elszakított néprész ugyanazt a fejlett politikai életformát villámgyorsan kialakítani és továbbörökíteni, amelynek a IX. században már az egész magyarság birtokosa volt. A nép élén szakrális fejedelmek állottak, akiket elhivatottságuk, rátermettségük, nevelésük egyaránt alkalmassá tett erre a szerepre.

Tudjuk, hogy a X. század derekán Tormás (Termacsu), Árpád fia, Tarkacs unokája, tehát Álmos ükunokája, mint fiatal vezér, követként Konstantinos császár udvarában járt. Kísért a gondolat, vajon nem voltak-e ilyen előkelő személyek, Ügek- nembeliek azok között a követek között, akik a kapcsolatot oly sokáig, mintegy 100- 120 évig fenntartották a kettészakadt magyarság két ága között. Vajon nem láthatták-e el Nyugatról tanáccsal a keletieket, vajon nem lehettek-e bizalmas, családi jellegű megbeszélések, ha történetesen a két különböző, messze vidéken élő egy-vérek, a szakrális hatalom letéteményesei összetalálkozhattak? A kummagyarság történetében megnyilatkozó biztos politikai vonalvezetés arra enged következtetni, hogy ezek a gondolatok nem tartoznak feltétlenül a lehetetlenségek közé.

A korai arab-perzsa kútfőkből arról értesülünk, hogy a X. századi kummagyarság vezetése a kündü és a gyula kezében volt.

Ibn Batuta pedig már határozottan fejedelemnek mondja Gyeretyánt. (Sajnos, az id. bulla a fejedelmi címet egyáltalán nem közli.) A baskír-magyarokról tudjuk, hogy 1330 táján a tarkhán (tarján) méltóság még megvolt náluk; ezt azonban nem tartjuk mérvadónak a kummagyarság politikai berendezettségére vonatkozóan. A kumai magyarok hasonlíthatatlanul közelebb voltak Nyugathoz, élénk kapcsolataik voltak Bizánccal és a szomszédos államokkal, hogy úgy mondjam, benne éltek a világban, az élet sodrában, hisz országuk Eurázia egyik fő ütőerén terült el. Nekik tehát a magasabb politikai-, hatalmi formát illetően példák bőségesen álltak rendelkezésükre, ide értve természetesen azt a hatalmi rendszeri átalakulást is, amely Szent Istvánnal hazánkban ment végbe. Ezért tehát, bár semmi közelebbit sem tudunk erről mondani, elfogadható Ibn Batutának az a közlése, hogy Gyeretyán már a XIV. századbeli fogalmak szerinti fejedelem volt.

Sőt ennél is többet mondanak a Lateráni regeszta-gyűjteményből közölt idézet sorai: ezek szerint Gyeretyán tekintély dolgában kitűnik a környező népek fejedelmeinek, vezéreinek sorából. A magunk részéről nem szólhatunk a dologhoz, de álljon itt Arendt professzornak a véleménye, amely annál is illetékesebb szemünkben, mert ez a kiváló orosz tudós XXII. János bulláját nem ismerte (legalább művében nem említi) s így nem valószínű, hogy a fenti közlés befolyásolhatta volna, Arendt a már említett tanulmányát így fejezi be: "Az eddigieket összefoglalva, tehát arra az eredményre jutottunk, hogy az észak- kaukázusi és a Donec vidéki sírleletek és a szórványosan előforduló régiségek a magyarság kultúrájának emlékei, Ez volt az a hódító osztály, mely Konstantinos Porphirogennetos Levediájában és a szomszédos népek területein uralkodó szerepet játszott. Az orosz múzeumok idevágó gazdag anyaga még nem ment át a tudományos használatba. Új ásatások valószínűleg további lehetőségeket fognak nyújtani az itt érintett problémának több oldalról való megvilágítására." (100)

GYERETYÁN NÉPE MEGMENTÉSÉÉRT

Gyeretyán fejedelem 1330 körül uralkodott, tehát jó száz esztendővel azután, hogy a mongol hatalom megtelepedett Kaukázusban. Nehéz feladat hárult reá: meg kellett őriznie, óvnia, mentenie népét a mongolokba és más rokon, törökfajta népekbe való beolvadás veszedelmétől. Emellett nem volt független úr, hanem mint elődjei is száz esztendő óta, hűbéres fejedelem volt. Közvetlen felettese, a mongol főhatalom képviselője vele szemben a kipcsaki kán volt. Az ő korában véletlenül igen belátó, méltányos és igazságszerető férfi ült Kipcsak trónján: Üzbég kán, "a nagy szultán".

Az elmongolosodás veszedelme nem is annyira a vérségi oldalról fenyegetett, hisz a hódítók elenyésző számban lehettek a kummagyarok között, sokkal inkább kellett tartani az iszlámtól; mert az gyökereiben kezdte ki a magyar lelket és a magyar öntudatot. Magyar városában mindössze két ferences kolostor és templom, ezzel szemben hét mecset volt. A városban mohamedán papnevelde is működött a tiszteletreméltó Mohammed al-Bathaihij felügyeletével. Az intézetben 70 legényke készült a papi pályára, ezzel szemben kimagasló esemény, amikor a ferences zárdákban működő hittérítők - külön pápai rendeletre - 24 főnyi utánpótlást kaphatnak.

Gyeretyán fejedelem látta és felmérte azt a veszedelmet, amelyet az iszlám jelentett. A főurakat kikezdte az új vallás, a nép - ha éjjel titokban is - elvitte ajándékait a mohamedánus kolostorokhoz. Sőt maga Gyeretyán sem volt ment az iszlám hatásától: bár keresztény volt és pártolta is a katolikus hittérítőket, többnejűségben élt. De ez emberi vonás, az ugyancsak kereszténynek számító cserkesz fejedelemnek Matrikában (Tanian) 1235-ben kereken száz felesége volt. Általánosságban azt látjuk, a magyari romok ezideig történt kutatása csupa olyan emlékeket hozott felszínre, amelyek a mohamedánizmus igen nagyarányú elterjedettségére vallanak a városban. Ez a kép azonban nem megbízható, mivel amikor Timur Magyart leromboltatta, csapatai az arab és mohamedán vonatkozású palotákat megkímélték, viszont az ásatások is ezeknek a palotáknak a romjai között történtek. Tiszta képet ezen a téren is csak Magyar rendszeres felásatása után nyerhetünk.

Gyeretyán bölcsen és világosan látta, hogy a mongolokkal nem szállhat szembe fegyverrel, de megtalálta azt a fegyvert, amely a kummagyar népi öntudat érintetlenségének egyetlen lehetséges záloga volt: A katolicizmust óhajtotta és szegezte is szembe az alattomosan hódító mohamedánizmussal. Ebben a tekintetben nagy a hasonlóság Gyeretyán és Szent István között. Az utóbbi, hogy népe fennmaradását a nyugati művelődési körben biztosítsa, a keleti hagyományok elvetésével a kereszténység oltalmára bízza népét, lélekben hasonítani, átformálni igyekszik azt a Nyugathoz. Gyeretyán, hogy Kelettől óvja meg népét a nyugati kereszténységet óhajtja felhasználni páncélul a Félhold ellen.

Elgondolása mindenesetre helyes és nagyvonalú. Nem volt hirtelen ötlet szülöttje, mert a terepet előkészítettnek kell tekintenünk. Már hetven éve ott dolgoztak a dominikánusok és a ferencesek a kaukázusi magyarság földjén, amikor sor került Gyeretyánnak Avignonhoz intézett kérelmére. Miként a zárdajegyzékekből kitűnik, már legalább jó évtizeddel korábban két állandó kolostoruk is volt Kummagyariában a ferenceseknek, de nagy a valószínűsége annak, hogy azok már a XII. század végén is megvoltak.

A terepet tehát ebből a szempontból a két kitűnő szerzet hittérítői igen jól megmunkálták. A terület leginkább a ferenceseknek volt kezük ügyében, hisz a szomszédságban, mint például Asztrahányban, a cserkeszföldi Sybiában, a tatárországi Armalechben, Arméniában, Georgiában, Krímben már ekkoriban is több évtizedes múltra visszatekintő, virágzó ferences püspökségek működtek, nem is szólván arról, hogy az egész tatárországi vikária vezérkara a szomszédos Kaffában székelt.

Gyeretyán fejedelem bizonyára a legmegértőbb helyhez intézte kérését, mert János pápa a keleti hittérítések ügyét különösen szívén viselte. Igen nehéz időkben, az avignoni tartózkodás hatodik évében, eléggé különös előzmények után került a pápai trónra. V. Kelemen halála után ugyanis az olasz és francia bíborosok között támadt ellentétek miatt két évig nem bírt a konklávé megegyezni az új pápa személyében. Végre 1316 aug. 7-én pápává választották a francia ossai származású Jakob Dueze bíborost, aki XXll. János (1316-1334) néven foglalta el a pápai trónt. Az új pápa 72 éves aggastyán volt. Igénytelen külseje, szerénysége, törékenysége nem sejttette azt a hallatlan energiát, amely ebben a kivételes személyiségben lakozott. Törhetetlen munkakedve, uralkodásra született természete, a zavaros viszonyokban tanúsított nagy áttekintő- és gyors ítélőképessége őt tették a leghivatottabbá a pápai trónra. Mint missziós pápa IV. Ince mellett - egyike a legnagyobbaknak.

A pápa azonnal utasította a semiscanti (szamarkandi) püspököt, keresse fel útközben Gyeretyánt és beszélje meg vele a szükséges részleteket. XXII. János küldöttje fr. Mancasole Tamás dominikánusrendi szerzetes, az újonnan kinevezett szamarkandi püspök volt.

A piacenzai származású Tamás püspök korábbi életkörülményeiről nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy már az 1318. előtti években Magyar környékén dolgozott mint hittérítő s így a kummagyarokkal, sőt talán Gyeretyán fejedelemmel is személyes ismeretség kötötte össze. Magyarul is kellett tudnia, Hogy a kummagyariai hittérítők Avignonban személyesen is megfordultak, az a Lateráni regeszta idézetből világosan kitűnik "Beszámoltak a pápának az ázsiai magyarok... szilárd vallásosságáról" olvassuk Raynaldusnál. Tehát a Kummagyariában működött dominikánusok és ferences szerzetesek közül egyik-másik időközben Avignonban járt és jelentést tett a hittérítést olyannyira szívén viselő pápának a kumai magyarok között elért eredményről. Ugyancsak a hittérítők szóbeli jelentéséből szerzett a pápa tudomást arról is, hogy "tekintély dolgában kitűnik a többiek közül Gyeretyán, a katolikus magyar királyok ivadéka."

Nem járunk messze az igazságtól, sőt feltétlenül biztosra vesszük, hogy fr. Mancasole Tamás, domonkosrendi szerzetes egyike volt azoknak, akik személyesen tettek jelentést János pápának. Erre vall az a tény, hogy Tamás testvér 1329-ben Avignonban tartózkodott és személyéről azt mondja a bulla: "Thomam.., Episcopum, Vobis notum... providimus destinandum." Feltehető, hogy mivel Tamást a kumai magyarok és természetesen Gyeretyán fejedelem is, személyesen ismerték, megbízták, járjon közre a pápánál a magyariai püspökség megszervezése érdekében.

Azonban Gyeretyán - céljának elérése érdekében - feltételeket szab meg a kinevezendő püspökök személyére vonatkozóan. Ezek a feltételek nagyon jellemzőek Gyeretyán emelkedett gondolkozására és fejlett politikai érzékére. Megszabja ugyanis, hogy az illető

1. legyen tudós férfiú,
2. legyen szentéletű,
3. tudjon magyarul és végül
4. példaképül szolgáljon a többieknek.

Különösen a harmadik feltétel nagyon fontos, mert ebből az következik, hogy csakis olyan egyén kerülhetett Magyar püspöki székébe, aki olyan huzamos ideig tartózkodott a kummagyarok között, hogy nyelvüket tökéletesen elsajátította. Ez a tény erősen alátámasztja azt a kijelentésünket, hogy a Kummagyariában működött szerzetesek híradását valóban hitelesnek kell elismernünk arra vonatkozóan, hogy a kumai magyar nép nyelvileg magyar, de a történeti tényekből következően ténylegesen is, a pannóniai magyarsággal egyazon gyökerű nép volt.

GYERETYÁN KÉRELME AVIGNON SZEMÉBEN

XXII. János pápa szóban forgó bullájából világosan kiolvasható, hogy ebben a tárgyban ez volt a pápának első írásbeli érintkezése Gyeretyán fejedelemmel. A pápa rendkívüli örömének ad kifejezést, ami azonban nemcsak annak a ténynek szól, hogy eggyel több püspökségük lesz a hittérítőknek Keleten, hanem ennél jóval nagyobb jelentőségű oka van.

Az 1300-as évek hajnalán ugyanis Kisázsiában, Georgiában és Armeniában már virágzó katolikus püspökségek működtek!, de már az asztrahányi püspökséget illetően csak 1321-ből és 1357 máj. 24-ről vannak adataink az első érsek kinevezéséről. Valószínű ugyan, hogy az asztrahányi (zarewi) érsekség előzőleg püspökség volt, de erre vonatkozó adatokat Eubel gondos munkájában nem találunk. Mindenesetre nagyon kézenfekvőnek látszik, hogy püspökségi rangot az asztrahányi hittérítői körzet csak a XIV. század legelején, vagy a XIII. század legvégén nyert.

Ugyancsak virágzó hittérítői tevékenység folyt már a XIII. század utolsó negyede óta a Kummagyariával szomszédos cserkeszek, abkázok, alánok földjén, a Taman- félszigeten és a kumai magyaroktól északra eső, tatárok megszállta területeken. Nagy a valószínűsége annak is, hogy' itt-ott néhány püspökség megszervezésére korábban is történt bizonyára eredményes kísérlet, de okmányszerűen csak az bizonyítható, hogy cserkeszföldön (Szikiában) 1349-ben, 1366-ban és 1377-ben került sor Syba, ill. Lucucen püspökeinek kinevezésére. Tamanba (Matrika, Matrek) pedig 1349 febr. 22-én nevezték ki az első érseket fr. Joannes O. F. M, személyében, a tatárországi Armalechbe pedig 1342-ben nevezték ki Burgundiai Richardust püspöknek.

Ha mindezeket figyelembe vesszük, a következő helyzetkép alakul ki előttünk: Matrikában és Asztrahányban 1320 táján már katolikus püspökségek irányították a hittérítés nagy művét, de a közbeeső és a környező területeken magasabb rangú egyházkormányzati szervek még nem működtek. Magyar városa ebben a tekintetben kitűnő helyen feküdt: elsősorban a matrika-asztrahányi út középpontjában, másodsorban olyan csomóponton, ahonnét minden irányban könnyű és gyors összeköttetést lehetett biztosítani akár az északi tatár síkságok, akár a kaukázusi és Kaspi-melléki hegyes-dombos vidékek felé. Ha tehát Magyarban katolikus püspökség szervezése sikerülhet, akkor megkönnyíttetett a lehetősége annak is, hogy a környező vidékeken további erős hittérítői gócpontokat, életerős fellegvárakat, további püspökségeket szervezhessenek.

A magyari püspökség alapítását tehát úgy kell tekintenünk, mint az első lépést Kaukázia katolizálásának betetőzéséhez. Hogy a pápa valóban ilyen nagyfontosságúnak ítélte ezt az ügyet, azt abból is látjuk, hogy a bulla a Vatikáni bulla-regeszták közül került elő, vagyis abból a gyűjteményből, amelybe csak egyes országokra és nemzetekre nézve fontos, sőt elvi- és döntő fontosságú bullaszövegeket másoltak be. A döntésnek megfelelő supplicatio kivonata megtalálható a lateráni regesztákban, tehát megvan minden lényeges kellék ahhoz a feltételhez, hogy minden kétkedés nélkül kimondhassuk: valóban hiteles történeti ténnyel állunk szemben.

Gyeretyán a pápától tanítókat kér, hogy azok a népet a katolikus hit igazságaihoz elvezessék. Tehát nemcsak arról van szó, hogy ő püspökség felállítását szorgalmazza, hanem a hittérítők számának szaporítása, a hithirdetés ütemének fokozása is egyik célja a kummagyar fejedelemnek. Ennek a kérdésnek teljesítése pedig nem kis gondot okozhatott Avignonnak. A keleti hittérítők leveleiből ugyanis általában azt látjuk, hogy azok folytonosan azt kérik a pápától, a rendi generálistól, vikáriustól, a püspököktől, sőt adott esetben az egyetemes zsinattól is, küldjenek nekik sok, minél több fiatal erőt a meglévők szaporítására, a soraikban dúló betegségek és vértanúságok okozta elhalálozások folytán jelentkező hiányok pótlására. Ez pedig nem volt könnyű feladat, mert a keletre készülő hittérítő szerzeteseknek hosszú éveket kellett nyelvtanulmányokkal eltölteniök és ezen a téren még elegendő tanár sem állott a hittudományi főiskolák rendelkezésére. A bajon részben úgy próbáltak segíteni, hogy elsősorban magyar, német és angol testvéreket küldtek keletre, mert ezek egyrészt könnyebben megtanulták a kaukáziai törökfajta nyelveket, másrészt ezeknek a hittérítőknek a hazai-, ill. európai kánok, jászok és besenyők közötti munka révén a kán, alán és besenyő nyelvben már némi jártasságuk volt.

TAMÁS PÜSPÖK GYERETYÁNNÁL

Minthogy a kathaji helynökség az 1318. évi döntéssel a dominikánusoknak jutott, világos, hogy a nagyhírű nyugati dominikánus egyetemeken különös gondot fordítottak a távolkeleti nyelvek és viszonyok tanítására. Bizonyára itt készült fel későbbi hivatására fr. Tamás is. Hogy kiváló egyéniség lehetett, nemcsak az bizonyítja, hogy János pápa őt püspökké szentelte, hanem az is, hogy a pápa legátusként megbízta olyan messzire ható tárgyalások folytatásával, amilyennek a Gyeretyán fejedelemmel folytatandó eszmecsere is mutatkozott.

Az új püspök öt püspöktársával egyetemben 1330 ápr. 9-én hagyta el Avignont, hogy székhelyére utazzék. A keletre utazó hittérítők és szentföldi zarándokok ebben az időben két útvonalat használtak. Azok, akik vállalták a tengeri utazás kockázatát, leginkább Marseillesben, Genovában, vagy Velencében, a közép-olaszországi hívők Nápolyban szálltak hajóra és Kréta s Ciprus érintésével érték el a kisázsiai partokat. A Kaukáziába igyekvők azonban főleg a velencei hajóstársaságok járataival egyenesen Krímbe igyekeztek s Szoldajában, vagy Kaffában, esetleg a szemben lévő Taman-félsziget Matrika nevű kikötőjében értek partot. A tengeri utazásnál hosszadalmasabb, fárasztóbb; de biztonságosabb volt a szárazföldi út. Két főútvonalat használtak leginkább. Az egyik a Duna mentén Szófiába, innét a Marisa völgyén át Tráciába, ill. Konstantinápolyba vezetett, A másik - és a távolibb keletre igyekvők inkább ezt használták - Lengyelországon és a déloroszországi, akkor kun (kipcsák) pusztákon keresztül egyenesen a Don folyó torkolatához, Azov városába vitt. Ezek az útvonalak kötötték össze Gyeretyán országát is Nyugat-Európával.

Tamás püspök levelet vitt a pápától az Albors-hegység keresztényeihez. Bajos elképzelnünk, hogy először ezeket ejtette útba. Valószínűbb, hogy mindenekelőtt Gyeretyán fejedelmet kereste fel, majd a Kaukázuson átvágva Sirvánon, Tabarisztánon és Perzsián keresztül, Nisapur, Meshed és Bokhara érintésével jutott el Szamarkandba. Gyeretyánnal folytatott tárgyalásairól csak annyit tudunk, hogy kielégítő eredménnyel végződtek, mert nemsokára (1334) feltűnik az első ismeretes okmány fr. Thaddeus magyari püspöknek kaffai püspökké történt kinevezéséről. Mivel valószínű, hagy Thaddeus legalább néhány esztendeig magyari püspök volt és őt ebből a méltóságából helyezi a pápai rendelkezés a kaffai püspöki székbe, nyilvánvaló, hogy nem sokkal Tamás püspök magyari tárgyalása után át kellett vennie az újonnan alapított kumamenti magyar püspökség vezetését.

Hogy milyen érdekesen alakult a magyart püspökség sorsa a Tamás püspök küldetése és Thaddeus püspök Magyarban való megjelenése közötti időben, arról a XIV. fejezetben beszélünk majd bővebben.

Az a körülmény, hogy János pápa dominikánus és ferences-rendi szerzetesekről beszél Kummagyariával kapcsolatban, nem ellentmondás, mert csak I318-ban került sor a két szerzetesrend közötti területnek hittérítői körzetekre való osztására; de még ez sem zárja ki, hogy egyesek ott ne maradhattak volna már felépített fészkeikben. Így lehetséges, hogy Tamás testvér is továbbra is Magyar környékén végezte hittérítői munkáját. Bár nem lehetetlen, hogy 1318 és 1329 között Szamarkand vidékére is elvetődött.