GYERETYÁN A KUMAI MAGYARSÁG FEJEDELME

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, miféle magyarság fejedelméről emlékezik meg a bulla. Már "Az ismeretlen Juliánusz" c, munkámban kifejezést adtam annak a nézetemnek, hogy ebben a "sajátságos okiratban" (Gombocz szavaival élve) csakis a kumamenti magyarságról lehet szó. Bizonyítása a következő

1. Az alánokról tudjuk, hogy a XIV. században a _Terek folyó mentén laktak. (7) A Malkaita név a Malka folyó nevéből képezett latin népnév. A Malka pedig a Tereknek egyik baloldali mellékfolyója. A régi alánok mai utódai az oszétek között van egy malkar nevű nemzetség is, Klaproth szerint ezek ma a Cserek folyó felső vízvidékén laknak. (8) A Cserek pedig a Malkának egyik jobboldali mellékfolyója, tehát a Malka és a Terek közébe esik. Nem lehetetlen, sőt valószínű tehát, hogy a bullában említett malkaiták az oszét (alán) malkar törzsbeliekkel azonosak. A bulla Jeretány (Gyeretyán) fejedelem népét az alánokkal és a malkaitákkal szomszédosnak mondja. Hogy szomszédosak lehessenek, a földrajzi helyzetből következően a Terektől és a Malkától csakis északra lakhattak, s hol laktak volna másutt, mint a Kuma folyó vidékén, ahol a magyar, madzsar alakú földrajzi neveket oly szép számmal találjuk, élükön Magyar (Madzsar) főváros nevével.

(A Fekete tenger, Azovi tenger- Káspi tenger között a térképen! Groznij ismerős? A mai Csecsenföld! Safi)

Nehéz elképzelnünk, hogy akkor, amikor az idézett levél egyrészt az alánokat és malkaitákat említi, másrészt a távoli Baskíria magyarjait is emezekkel egy alkalommal sorolná fel. De ezt a feltevést már maga a magyarázó szöveg is megcáfolja, amikor azt mondja, hogy ezt a három népet istentelen, babonás népek veszik körül. Ezt a három népet csak akkor foghatják gyűrűbe más népek, ha az említettek szorosan egymás szomszédságában laknak. Az alánok és a malkaiták egymásnak szoros szomszédai voltak és az alán szállásföldek a kisebb, bennszülött hegyi népek érdekterületéig felnyúltak a hegyvidékekre, tehát csakis arról az egyetlen földrajzi lehetőségről lehet szó, hogy Jeretány fejedelem magyar népe az alánoktól és malkaitáktól északra szállt meg, ami a Kuma vízvidékére utal. Ideértjük természetesen a Kuma forrásvidékét is.

2. Hogy Jeretány (Gyeretyán) kumamenti fejedelem volt, Tamás püspök utazásának körülményei is bizonyítják. Mancasole Tamás és püspöktársai hajón keltek útra. Szamarkandba az út Aleppón, Bagdadon át vezetett Kermánsáh, Tehrán és Meshed érintésével. És Tamás püspök s társai mégis ajánlóleveleket kapnak "mons giganteus de Albors", azaz az Elbrusz vidékének keresztényeihez. Erre csakis azért volt szükség, mert Jeretánytól továbbutazván át kellett kelniök a Kaukázus magas gerincén, hogy elérjék az előbb említett útvonalat. Ha Jeretány nem Magyar városában székelt volna, hanem valahol Magna Hungariában, a mai Baskírföldön, akkor semmi célja nem, lett volna ezeknek (a később ismertetendő) ajánlóleveleknek, mert ebben az esetben elsősorban nem is kellett volna hajóra ülniük, mivel egyszerűbben eljuthattak volna hazánkon, Kieven, Moszkván és Szuzdalon át Baskíriába, onnét pedig körülbelül a mai Orenburg- taskenti vasútvonal mentét követő egykori karavánúton Taskentbe majd Szamarkandba.

Még világosabban kiderül, hogy Tamás püspök Kaukáziában járt, abból, hogy továbbhaladtában felkereste a szultáni érseket, Fr. Franciscust, és átnyújtotta neki a pápa különös elismerésének jelét, a palliumot. 8/1

* Betűszerint: lelketeket tegyétek alkalmassá, lélekben alkalmazkodjatok.

3. Végül még egy súlyos bizonyítékunk van arra, hogy Jeretány (- Gyetetyáa) csakis a kummagyarság fejedelme lehetett és nem a baskír-magyarságé, A kumai magyarság ugyanis mindjárt kezdetben, a kalkamenti ütközetet megelőző mongol felvonulás idején meghódolt a hódító mongol seregeknek, és azon túl szövetséges (hűbéres) államnak számított azok szemében. Ezzel szemben a baskír-magyarok 14 évig ellenállottak a mongol fegyvereknek (1222-1236) és csak a nagy nyugati hadjárat hajnalán hódoltak meg nekik. Ezért a mongol főhatalom nem is engedélyezte, hogy a baskír-magyarságnak saját véréből való fejedelme legyen. Julianus egy szóval sem említi, hogy ilyen méltóság náluk lett volna. Egy magyar származású ferences szerzetes, névszerint: Johanca fráter, negyedmagával (közöttük két magyar testvérrel) éppen Jeretány fejedelem idejében, 1320 körül, hat teljes esztendőt töltött baskíriában. (9) Baskíriában kelt és Cesenai Mihály rendi generálishoz intézett nagyjelentőségű levelében azt írja, hogy Baskíria főfejedelménél úgy találták, hogy kísérete nagyrészével a "szaracénok tévelygésében leledzik". (10) Ez a főfejedelem természetesen mongol volt, hisz Johanca közlése szerint még a falusi bírák is mongolok voltak. (10/1) Jeretány (- Gyeretyán) fejedelemről viszont tudjuk, hogy "telve volt a hit igazságával és szent tűzével", ahogy arról XXII. János pápa s Jeretányt személyesen ismerő hittérítőktől, nem utolsó sorban magától Tamás püspöktől értesült tehát Jeretány nem lehetett baskíriai mohamedán fejedelem.

Említsük meg még mindezek mellett Fr. Henricusnak, a későbbi szeráji püspöknek azt az adatát, hogy 1324-1334 között Estokis volt Baskíria mongol főfejedelme, akit a nevezett szerzetesnek sikerült a kereszténység számára megnyernie úgyannyira, hogy a fejedelem egész családjával, együtt Fr. Henricus kezéből fogadta el a kereszténység szentségét.

Ha csak nem akarjuk a minden áron való kételkedést tudományos rendszerré tenni, a felsorolt érvek alapján el kell fogadnunk azt az egyetlen lehetőséget, hogy Jeretány Kuma menti magyar fejedelem volt.

GYERETYÁN NEVE

Nevét az az egyetlen okmány, amelyből ismerjük Jeretanni, illetve másolási hibából eredően Jeretamir (egyesek szerint tévesen - Jeretomir) alakban közli, Sigism. Ferrarius meg már "sub domino Hieratimi"-t ír Bzovius Annalese alapján, (Bőv. 1, XIV. fej.) Jellemző példa, hogyan torzultak a másoló előtt az ismeretlen tulajdonnevek. A név helyes olvasata: Jeretány. Ómagyar szó, a régies bolgár-török nevek csoportjából. Ma már a közbeeső Gyeretyán szóból továbbfejlődve Gyertyány, Gyertyán alakban cseng ismerősen fülünknek. (V. ö, a baskír Jurmaty > Gyormatu > Gyarmat - "fáradhatatlan" törzsnévvel.) (12)

Hóman Bálint szerint nagyon valószínű; hogy a ma "gy" hanggal kezdődő szavakat a középkori forrásokban csak azért írták "j"-vel, mert a latin ABC-nek nem volt alkalmas jegye a gy- hang jelölésére, így nagyon valószínű az is, hogy a t-betű ty hangot jelöl; hogy pedig a szó végén n és nem ny állhatott, arra - többek között - az ősi keresztyén szavunk lehet bizonyíték. Ezek alapján Hóman Bálint sem látja kétségesnek, hogy Jeretány neve az egykorú kumai magyarság ajkán tulajdonképpen Gyeretyán- nak hangzott. Éppen ezért a következőkben ebben a formában említjük a kumai magyar király nevét.

Meg kell még emlékeznünk a Jeretanni névvel kapcsolatban arról is, hogy azok a nyomtatott közlések, amelyek az eredeti bullát idézik, nevesen Raynaldus, és nyomában a Bullarium Ord Fratr. Praed., valamint Gombocz, Gyeretyán nevét minden esetben Jeretanny-nak írják. Ha az I. táblán az eredeti bulláról közölt fényképmásolatot megtekintjük, láthatjuk, hogy a név utolsó betűje semmiképpen sem y. hanem csakis i lehet. Ez annál is természetesebb, mert a "Dilectis filiis" után csakis dativus következhet, ennek-jele pedig a III. declinatióban az i. Mivel a Gyeretyán név - ebben a formájában nem sorozható máshova, csakis a III. declinatiós főnevek csoportjába, világos, hogy a név alanyesete, nominativusa - a bulla írásmódja szerint: Jeretann, ami pontos megfelelője a magyarul Gyeretyánnak hangzó névnek.

Maga a "gyertya" szó bolgár-török eredetű, és valaha különféle világítóeszközökre vonatkozhatott. Mai jelentésének korát meghatározni nem siketült, de Zichy valószínűnek mondja, hogy ez is nagyon régi, A szó csuvas megfelelője szintén "gyertyát" jelent. A gyertyánfa nyelvünkben a XIII. század óta kimutatható. Nevét valószínűen sima és világos színű kérgétől nyerte. (13)

Így a kor távlatába helyezvén és elemezvén a szó jelentését, megértjük, hogy Gyeretyán fejedelem neve nem annyira a gyertyánfa szívós, ellenálló voltával függ össze, mint inkább a gyertya fényességével és mint személynév talán leginkább a mai "fényes, dicsőséges" fogalmaknak felelhetett meg.

GYERETYÁN NÉPE

Miután tisztáztuk azt, hogy Gyeretyán csakis a Kuma vízvidékén élt magyarságnak a fejedelme lehetett, azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, lehetséges-e egyáltalán, és bizonyítható-e, hogy a Kuma vidékén még a XIV. században is élt egy magyar nép. Hogy erre a kérdésre alapos és minden oldalról kimerítő választ adhassunk, a magyarság meótiszvidéki megtelepedésével és a 889. évi besenyő támadás következményeivel kell mindenekelőtt foglalkoznunk.

DENTU- MOGERIA MEGSZÁLLÁSA

Chorenei Mózes, az örmény történetírás atyja "Armenia földrajxa" c. munkájában (14) azt közli, hogy abban az időben, vagyis Kr. u. 460 körül Északi Szarmáciában, tehát a Kaukázus északi lábánál a kazárok, hunok, bolgárok, bazilok, abkázok és masszagéták mellett ott laktak a kuma-magyarok is. Mai tudásunk szerint itt szerepel a magyar népnév legelső ízben a történelemben, mégpedig "kum- vagy kuma-magyar" alakban. (Bőv. 1. alább.)

Malalas és Theophanesr tudósítása szerint pedig Kr. u. 527-528-ban történt az a térítői kísérlet a Meótisz-vidéki onogur-magyarok között, amelynek a kereszténnyé és a bizánciak szövetségesévé lett Ogurda fejedelem áldozatul esett és helyébe a törzsi előkelőségek és a pogány papság Mogyerit, Ogurda testvérét kiáltották ki a nép vezérévé. (l5)

Annyi tehát bizonyos, hogy az V. század derekán a magyarságot már itt találjuk a Fekete-tenger mentén, kaukázus- és donvidéki hazájában (16) s az Anonymus- feljegyezte Dentu-Mogeriában. (17)

A második őshaza - Doni Magyarország - megszállásától majdnem másfél ezredév választ el bennünket; Ennyi idő még jelenkori földtani változások szempontjából is tekintélyes. (Gondoljunk csak arra, hogy ezelőtt 200-250 esztendővel még hajózható folyó kötötte össze a Marost a Temessel s például Kötegyán határában -a helybeli református parókián őrzött régi adományozó levél adatai szerint - hatalmas tutajok jártak. Azóta az egykori folyó egészen eltűnt és csak a légi felvételek mutatják ki hajdani futásirányát.)

Ugyanígy a Meótisz-vidék V. századi képe korántsem volt az, mint napjainkban. A Meótisz-vidék keleti partvidéke 30-120 km szélességben egyetlen mocsártenger volt. Szallam tolmács, mikor 843 körül kénytelen volt keresztülvágni nagy karavánjával ezen a vidéken, panaszkodik, hagy 10 napig folytonosan "dögletes bűzt lehelő mocsárvidéken" jártak, és míg csak el nem jutottak a Don jobb parti síkságára. A Manicsj vízvidéke is másképp festett. Maga a folyó akkoriban még - legalább részben - hajózható lehetett, míg környékét széles sávban mocsarak lepték el, Mocsarak és mocsári galériaerdők kísérték a többi nagy folyót is, mint a Dont, Donecet, a Jeját és ennek mellékfolyóit, ugyanígy a Kumát egészen a Bujvola torkolata vidékéig, a Volga balpartját és a Volga-Ak-Tuba közét, a Terek deltavidékét, a Kaspi-tónak a Volga Koma közötti partját, valamint a Jergenyi dombok keleti lábánál húzódó vályut. Mindezek jól kiolvashatók az orosz földtani felvételekből és a földfelszín mai formáinak viszonyaiból.

Ezek a hosszan elnyúló, széles mocsársávok a dél felé költözködő magyarságnak irányt szabtak. Ha elfogadjuk azt a nagyon valószínű lehetőséget, hogy a Volgát azon a ponton keresztezték, ahol a folyam metszi s mérsékeltövi szavanna és a füves puszták határvonalát, tehát valahol Szamara táján, nem nehéz megállapítanunk, hogy az átkelt tömegek egyik része a Don és Volga közötti 60-70 km széles fennsíkon és a Jergenyi dombokon át behatolt a Kaspi tó és a Fekete-tenger közére s az ottani, legelőkben és ligetekben gazdag területeket szállta meg.

Határaik lenyúltak a Kaspi- tóig, hatalmukban tartották a Volgához simuló, mai Belső kirgiz pusztákat a Kuma és

Kuban folyók síkságát, sőt ezek mentén még a Kaukázus lejtőit is megszállták, bizonyára azért, hogy állataiknak a nyári legelőket biztosíthassák. A Donon túli törzscsoportok a Don és Donec alsó folyásának vidékét és a Meótisz északi partját szállták meg, sőt a Krím félsziget északi felének gazdag legelőit is magukénak mondhatták. Hatalmas terület ez, nagyobb Magyarországnál. De gondoljuk meg, hogy a 200.000 lelket számláló sátoros-pásztor népnek - a karakirgizek mértékével mérve - 400.000 négyzetkilométert megközelítő területre van szüksége! (Prinz adata.)

Ez a magyarság, ha nem is volt egyetlen parancsoló főfejedelme, a közös vérségi kapcsolat tudatában szoros törzsszövetségben élt és a törzsek egymást, ahol tudták, segítették, Előfordult olyan eset is, hogy egyes magyar törzsek a bizánci, mások pedig a perzsa érdekek mellett szálltak síkra, de ezek múló és nem mélyreható jelenségek voltak. (19) Tulajdonképpen már ennek az időnkénti széthúzásnak az alapját is a földrajzi viszonyok, nevesen a területet szétszabdaló mocsarak szolgáltatták. (Ugyanígy pl. az erdélyi önálló fejedelemség sohasem jöhetett volna létre, ha a Keleti Középhegység nem alakítja ki a Kárpátokkal együtt a jól körülzárt Erdélyi Medencét.)

Nem célunk, hogy a kaukázusvidéki onogur-magyarság történetével részletesebben foglalkozzunk, (Változatos történetükről áttekintést adtam "Kummagyaria'' c. munkámban.) Elég azt tudnunk, a Donon inneni és -túli magyarság a mocsárvilág miatt tömegeiben nem érintkezhetett egymással. Ez a körülmény későbbi történetükben éppolyan szakadást idézett elő, mint az Ural hegység a bjelájamenti és a tobolvidéki magyar törzsek között.

A 885-890. ÉVI BESENYŐ TÁMADÁS

A Jaick folyótól keletre eső hatalmas pusztákat a kazár uralom idején ogur- török népek tartották megszállva. Ezek között volt az ujgur birodalomba tartozó, nyolc törzset számláló besenyő nép is. Amikor az ujgur birodalom bomlása megkezdődött, a besenyők átkeltek a Jaick folyón és portyázó betöréseikkel a kazár uralom alatt álló területeket állandóan háborgatták. A kazár kagán, hogy elvesse a besenyők okozta gondot, az úz (oguz, fehér kun) néppel szövetséget kötött és azokat a besenyőkre uszította. Az úzok a besenyőktől keletre laktak tehát nagylendületű támadásukra a besenyőknek nyugat felé kellett menekülniök.

A fergetegesen előrontó besenyők elől a kaspividéki magyarságnak meg kellett hátrálnia: visszahúzódtak a Kaukázus bércei közé. Azt, hogy a besenyők támadása "valahol a Kuma és Kuban felső folyása mentén" érte volna a magyarságot, (21) kizártnak tartom abból az egyszerű okból, hagy olyan zord hegyvidéken, mint amilyen a szóban forgó terület, lovasnép, mint a besenyő is, nem támadhat

Az imént kifejtett morfológiai okokból még azt is valószínűtlennek tartom, hagy a besenyők eredetileg dél felé vonultak volna és csak a Kaukázus számukra áthághatatlan hegyvidéke" késztette volna őket arra, hogy nyugat, illetőleg északnyugat felé kanyarodjanak. Lovasnép, amint arra a Kaukázus északi vidékének évezredes történetéből több példát idézhetnénk, sohasem hatolt a Terektől délre eső hegyvidékre. A besenyőknek is, ha egyáltalán délre indultak, mielőbb irányt kellett változtatniuk és a Manicsj-Kuban közén a Don folyóhoz törniök. Ezt igazolja az a tény is, hogy az előrelendülés után a Dontól északra eső területeken állapodtak meg,

Hogy a besenyők a hegyvidéket nem érintették, annak legfőbb bizonyítéka az a puszta tény, hogy a besenyő támadás következtében a levediai magyarság szétszakadt. Egy kis töredékük, miként azt Bíborhanszületett Konstantinosz bizánci császár emlékiratából tudjuk, a besenyők támadásától megrettenve átkelt a Kaukázuson és a perzsák szomszédságában, a Kur (Kyros) folyó vidékén szállt meg. A vonatkozó szövegrész a De administrando imperio 38. fejezetében található és így hangzik: "Abban az időben (t, r. a levediai korszakban) nem hívták őket (t. i. a magyarokat) türköknek, hanem "Szábártoj ászfáloj"-nak, valami okból... Háború támadván a türkök és a... besenyők között a türkök (t. i, a magyarok) tábora megveretett és két részre oszlott. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékére telepedett le és ezeket a mai napig a türkök régi nevén Szábártoj ászfáloj-nak* nevezik. (23)

Mindezt a császár a 950-ben nála járt magyaroktól hallotta. A követek beszámoltak a császárnak arról is, hogy a magyarok másik része nyugat felé, Etelközbe menekült és ott Árpádot első fejedelmévé választotta. Azonban a besenyők Etelközben is megtámadták az elszakadt magyar népet, honfoglaló őseinket, mire Árpád kénytelen volt ismét menekülni s a Kárpátok koszorúzta medencében keresett békésebb hazát népének. "Ezek a nyugat felé lakó türkök mind a mai napig követeket küldenek a türköknek imént említett, keleten, Perzsia felé lakó népéhez, szemmel tartják őket és gyakran választ is nyernek tőlük. "24

A kurvidéki Sevortik, azaz Szavárd-föld, XI. századi tájnép aligha vonatkozhatik másra, mint az említett, a Kur folyó vidékére menekült és Udi tartományban letelepült (25) szavárd- magyar népre és annál is inkább, mivel ugyanezt a területet a XIII. században Madsaragadzor-rak, azaz magyar kerületnek nevezték. (26) Számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy a besenyők elől délkeletnek menekülő magyarság egy kis töredéke állatai jó részének hátrahagyásával átvergődőn a Kaukázus hegyláncán és megszállt a Kur folyó mellékvölgyeiben. A nép nagyobb része azonban (most csak a Dontól délre tanyázó magyarságra gondolunk!) nem vállalkozhatott ilyen mindenáron való menekülésre, de nem is volt arra szüksége.

* Ezúttal nem térünk ki arra a kérdésre, miért nevezték a levediai magyarságot Szabartoj aszfalojnak, vagyis szabiroknak. Ezt a kérdést kimerítően tárgyalja Németh Gyula "A honfoglaló magyarság kialakulása" c. munkájában. A név jelentése Nép Gy. szerint "rendíthetetlen szavárdok".

Juhász Jenő evvel szemben annak a véleményének ad kifejezést, hogy az aszfaloj szó tulajdonképpen nem görög, hanem csak népi etimológiával görögösített magyar szó, mégpedig: ezfeli (innenső, déli). Erre a megkülönböztetésre szerinte azért volt szükség, hogy élesen kitűnjön a levediai magyarságnak a baskír- magyarságtól való külőnállósága. Al Balhi, Istahri és Ibn Haukál a levediai, ill. a kumai magyarokat ugyanilyen helyhatározó jelzővel "belső" basdzsirtoknak nevezik.

A közölt és egyetlen vonatkozó kútfőből világosan kitűnik, hogy a magyarok igenis felvették a harcot a besenyőkkel, de mivel gyengébbek voltak, el kellett bukniok. Az összecsapás azonban mindenesetre elegendő időt engedhetett arra, hogy a déli magyarság zöme állataival és háznépével együtt a Kaukázus bércei közé húzódjék, mert a Kaukázust szinte sajátjának tekintette. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az orosz krónikák a Kaukázust következetesen "magyar hegyeknek" nevezik. Hodinka négy különböző orosz krónikából (1100-1282) is közöl ilyen értelmű idézetet. (27) A kaukázusi magyarság későbbi történetében is találunk példát arra, hogy veszedelem esetén a nép felhúzódott a hegyekbe, majd annak elmúltával ismét visszatért a régi lakóhelyeire. Nem gondoljuk, hogy a vad ismeretlenségbe menekültek. Minden törzsnek, minden családnak megvolt a nyaranta használt havasi legelőterülete.

A besenyők támadása következtében tehát a levediai magyarság kettéhasadt: a Don folyótól északra megszállt törzsek nyugat felé, Etelközbe, majd onnét Pannóniába menekültek s így a mi honfoglaló őseinkké váltak; a Dontól délre, a Kuban- Kuma-Volga vidékén tanyázó törzsek túlnyomó része pedig a Kaukázusba vonult s csak egy kis rész vándorolt a hegygerincen túlra.

A "KUMMAGYAR" NÉPNÉV

Miként számos történeti forrás, (amelyeket bővebben alább tárgyalunk) igazolja, a visszamaradt törzsekben élt az összetartozás tudata és azok továbbra is magyaroknak, vagy kummagyaroknak nevezték magukat. Nicolaos Mystikos és Konstantinos még türköknek, illetve keleti türköknek nevezi őket, de a Hududulálam szerzője (982-983), Gardizi (1050-1052) és Al Bakri (1094 előtt), valamint Ogotáj mongol nagykán hadiparancsa, (1230 körül) határozottan magyarnak nevezik ezt a népet, Ugyancsak ezen a néven említi őket Rubruk (Rubruquis) is (1253-1254). Kummagyar néven szól róluk Piano da Carpino ( 1245) , Abul- fida (1321 ) és Jefdi Sereffeddin

(1396 után), valamint a pápai bullák is a kumamenti Magyarországot hol Cummageria (Kummagyarország), hol Mageria, Majeria (Magyarország) alakban emlegetik,

A felsorolt (és még szaporítható) kútfők bizonyságot tesznek arról, hogy a IX. század végén, amikor a besenyő lökés a meótisz vidéki magyarságot kettészakította, a Magyar törzs vezető szerepe már annyira általános és elfogadott volt, hogy a "Magyar" törzsnevet még azok a törzsek is megtartották népi nevükül, akik -a már vázolt okok következtében - elszakadtak a névadó törzstől.

Hogy mennyire beléjük idegződött ez a népnév, illetve, hogy mennyire magyaroknak tartották és vallották magukat, mi sem mutatja jobban, mint az a körülmény, hogy a Kuma partján épített fővárosuknak a "Magyar'` nevet adták, de emellett még igen sok Magyar alakú város-, tó-, hegy- stb. földrajzi nevet találunk a Kuma mentén, az egykori Kummagyaria terüIetén.

Helyénvaló, ha itt ismertetjük a rendelkezésünkre álló kútfők "magyar"-alakú névváltozatait.

A magyar népnév eredetéről és fejlődéséről ma vallott tudományos nézeteket és elméleteket még nem lehet tökéletesen kielégítőknek, és a kérdést lezártnak mondanunk.

Legutóbb Németh Gyula foglalkozott kimerítően és összefoglalóan ezzel a kérdéssel "A honfoglaló magyarság kialakulása" c, munkájában s ott ezeket írja: (28) "A magyar népnév legrégibb alakját Mogyeri király neve képviseli Kr. u. 527-528ból. Utána Ibn Rosta adata következik a IX. századból, mely mo(u)d-zri-nek van írva s egy mogyeri alakhős keletkezett. Ugyancsak a mogyeri alak maradt meg a baskíriai magyarságra vonatkozó orosz mozerjan népnévben. (29) Magyarországi adataink a XI. század végén kezdődnek: 1086-95: Mogurdi személynév (di becéző képzővel); 1121/1420: Mogioroi helynév; 1164/1419: Mogoroy helynév (Magyari); Anonymus: moger. Mogerij" (30) "Egy XII. századi bizánci eredetiből fordított szláv szövegben: magyer alakot látunk." (31) "A régi mogyeri alak magyeri, magyer alakokon át ''magyarrá fejlődött." (32)

A fenti idézet tömören összefoglalja az eddig vallott nyelvtudományi álláspontot. Azonban ez a helyzet most megváltozott, amennyiben sikerült kimutatnunk, hogy a magyar népnév nem Kr, u. 527-528-bari jelenik meg először a történelemben Mouágerisz alakban, hanem Kr, u. 460 körül "magyar" (örmény írásmóddal: makar) formában. Magyar népünknek ezt az említését Chorenei Mózesnél találjuk. Nem lesz érdektelen, ha a dologgal kissé behatóbban is megismerkedünk.

CHORENEI MÓZES A KÚMAI MAGYAROKRÓL

Chorenei Mózes (33) "Armenia földrajza" c. munkájában találjuk azt a nevezetes utalást, amelyből a kumai magyarok létezéséről már az V, század elején szerzünk tudomást. A szöveg vonatkozó részlete így hangzik: "Északi Szármáciában számos nép lakik, mégpedig a kazárok, a hunok, a bulchok, a basilok, az abkázok. a kum-, vagy kuma-magyarok és a masszagéták." (34)

Ha Chorenei munkásságának virágkorát 30-50 éves korára tesszük, bizonyosra vehetjük, hogy idézett feljegyzése a Kr. u. 460-480 körüli évekből származik.

Az idézett szöveg északi Szármáciája a Don, a Volga és a Kaukázus közötti dombos-lankás, majd síkságba simuló térséget jelenti. A bulch népnév a bulgár szónak felel meg, a barisokon pedig valószínűleg az alánokat érti. Ephesosi Johannes egyháztörténetének adatai szerint az alánok hazáját régen Barsalianak nevezték, innen: Barsil vagy basil - alán: (35)

A "kum-, vagy kuma-magyarok" népnév fényt vet a Cummageria és (az Abul-fida-nál található) Kummadsar szó eredetére. Megjegyzem, hogy ez a szó a francia fordításban és ennek nyomán Lukácsi Kristóf könyvében tévesen "Kud- vagy Guda Makarok" alakban szerepel. A névnek ez az olvasása téves, amit megmagyaráz egyrészt az a körülmény, hogy az örményben a d és m, valamint a D és M betűalakok annyira hasonlóak egymáshoz, hogy - különösen kissé hanyagabb, de még az ú.n. kiírt folyóírásnál is -a leggondosabb munka mellett is lehetségesek az elolvasási (ill. elírási) hibák. Ami pedig a K és G cseréjét illeti az örmény a K szókezdő hangot legtöbbször G betűvel jelöli. (Karolus helyett pl. Garolust ír, stb.) Az örmény nyelvnek ma két nagy változata van: a nyugati, a török-örmények és a keleti, a perzsa- és orosz-örmények nyelve. A szókezdő G betűt az egyik tájszólás (az ősi nyelvhez híven) K-nak, a másik pedig G-nek ejti (36)

Azonban a szókezdő hang nem is fontos esetünkben. Dr. Pungucz Antal szíves közlése szerint elfogadhatjuk, hogy a Gunra-nak írt szó helyes kiejtése Kunra volt, s ebben az esetben a Kuma, folyónév eddig is előfordult alakja áll előttünk. Ha azonban a név helyes kiejtése Guma volt, akkor a Kuma folyó ősi nevét őrizte meg Chorenei, miként arra alább Klaproth nyomán bővebben kitérünk.

Érdemes még egy pillantást vetnünk a magyarok nevének ebben az örmény forrásban megőrzött alakjára annál is inkább, mert ez a történeti forrás említi legeslegelőször a magyar népnevet, éspedig ilyen alakban: Kum-, vagy kuma-makar.

Ezt a névalakot csak egyféleképpen olvashatjuk: mégpedig - ahogy ma is ejtjük népünk nevét - magyarnak, mivel az örmény nyelvben és az örmény ABC-ben a gy-hang, ill. betű teljesen ismeretlen. Az örmények az effajta hangokat általában k betűvel jegyezték le. (Dr. Pungucz közlése.)

Nem a mi feladatunk, hogy ezzel a nyelvtudományi kérdéssel foglalkozzunk, de rá kell mutatnunk, hogy a "magyar" szónak eddigi eredetmagyarázatával szemben, miként Chorenei közléséből kiderül, a "magyar" népnévnek mai alakja megvolt már az V. század derekán is. Ez a "magyar" névalak tehát jóval korábbi feljegyzésű, mint a Malalasnál és Theophanésznél található Mogyeri fejedelem neve (37)

A KUMA FOLYÓ NEVE

Nyilvánvaló, hogy a "Kummagyar" név a legszorosabb összefüggésben van a Kuma folyó nevével. Ez iránt Chorenei közlése a "kum, vagy kuma-magyarok"-róI nem hagy semmi kétséget. Lássuk tehát, mit tudunk a Kuma folyó nevéről.

Klaproth kutatásai (38) tisztázták, hogy a folyó mai nevének ősi alakja Gum volt, sőt a cserkeszek ma is Gumisz néven ismerik. A Podkumkának is Gum. vagy Gumeh a mai cserkesz neve. (38) Minthogy a latin és arab források kumai véreink hazáját egyöntetűen Cummageriának, illetve Kummadar-nak írják, s mivel ezek a nevek csakis az ottani nép saját népnevének fonetikus átírásai lehetnek, kétségtelen, hogy a Kuma folyó neve a kummagyarok ajkán már Kum-nak (és nem Gum-nak) hangzott. A név nem ősi magyar szó, hanem rokonnak látszik a hun - kun szavakkal. (40) Ezen a néven nevezték a jenisszeji-osztjákok rokonai, a XVIII. században kihalt arinok, a törököket. A logikai kapcsolat tehát megvolna és eszerint a Kum név ezúttal kb. ilyesmit jelentett: hunok vize, hunok folyója. A hunok kaukázusvidéki jelenlétéről, illetve a hun-magyar kapcsolatokról vallott mai tudományos felfogásunk alapján (41) a folyónak ez a neve teljesen érthető is.

Kérdés, vajjon a hunoktól kapta-e a folyó a Gum nevét, vagy a folyótól kölcsönözték volna az ott megszállt törzsek nevüket? Ha bizonyítható, hogy a hunok és a kummagyarok kumavidéki megjelenése előtt a folyónak más volt a neve, akkor bizonyítottnak vehető az is, hogy a folyó tőlük kapta mai nevét. Már az első pillanatban feltűnik, hogy a Kumának és legjelentősebb mellékfolyójának, nagyságban az anyafolyóval vetekedő Podkumkának ősi, és egyben mai cserkesz neve (Gum, illetve Gumisz, Gumeh) azonos. Ez a jelenség arra utal, hogy mindkét folyó környéke - annak idején -a hun és hunrokon törzsek szállásföldje volt, egyben valószínűsíti azt a feltevést is, hogy egyazon nép adhatta csak a két folyónak ugyanazt a nevet. Ha pedig a folyó nevét valamely néptől nyerte, ez nem lehetett más, mint a hunok.

Következtetésünk helyességét bizonyítja az a tény, hogy a Kumát a régibb időkben más néven ismerték. Egy minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Kuma folyó azonos Ptolemájosz (Kr. u. II. század) Udon folyójával, amely nála a Keranni hegységben ered és az Alonta (Terek), meg a Rha (Volga) között ömlik a Hirkániai tengerbe, azaz a Káspi tóba. Az Udon név oszét eredetűnek látszik, mert Don ezen a nyelven vizet és folyót jelent. (42)

Kr. u. 568-ban Zemarchosz bizánci követ fordult meg a Kuma partján, Zemarkhos utazásának történetét Menander Protector történeti munkájából ismerjük, (Kitűnő magyar fordítását Lukinich Imrének köszönjük.) (43) Az utazó adatai nyomán a történetíró a folyót Kófén néven említi. Zemarchos a Volgán (nála: Atila) átkelve érkezett el a Kófén folyóhoz, ahol abban az időben ugor, (ogur, onogur) törzsek tanyáztak. Említi, hogy a Kófén folyó nagy mocsarakba önti vízét és a pusztaságban vész el. Zemarkhosz a Kófént elnyelő mocsarakat saját szemével látta. (44) Semmi kétségünk sem lehet az iránt, hogy valóban a Kuma folyóról van szó, ahogy azt már Kuun Géza is megállapította. (45)

Bálint Gábor a Kófén nevet Kufán-nak olvassa és összeveti a Kuma folyó mai abkáz Kubin nevével. (46) Véleményünk szerint a Kufán, Kófén és a Kubin nevek nem azonosíthatók és az utóbbi nem származtatható az előzőkből. A Kuma folyó Kófén neve éppúgy eltűnt idők folyamán ahogy Kófén várossaI együtt eltűnt annak neve is,

Annyi kétségtelennek látszik, hogy a Kr. utáni időkben a Kuma folyónak legalább három neve volt: a II. század táján Udon, az V-VI. században Kófén (vagy Kufán), a hun-magyar törzsek végleges, nagyarányú letelepedésével pedig a Gum>Kuma név vert gyökeret. Megvan tehát a létjogosultsága annak a feltevésnek, hogy a Kuma név a hunoktól ered és jelentése: hunok vize, hunok folyója,

Darvas János szerint szóba jöhetne egy másik lehetőség is. A kum szó ugyanis a török nyelvekben homokot, homoksivatagot, pusztaságot jelent. (V. ö. Kara-kum, Kizil-kum, Mujun- kum, Szamen-kum, Ak-kum, stb.) Lehetségesnek tartja tehát, hogy a Kuma névnek ilyesféle eredeti jelentése volt: sivatagi-, homoki folyó. Ezt a feltevést a már említett Kumesztán név támogatja, így nevezik a környékbeli bennszülöttek a kumavidéki pusztaságokat.

Meg kell még említenem, hogy a Bálint Gábor feljegyezte Kubin név semmi összefüggésben sincs a Laurentius-féle térkép {1351) kicsi, Kopil nevű erődjével, sem a középkori Copa, vagy Coppa nevű várossal, Ez utóbbi a Kuban folyó torkolata vidékén fekszik és a ferences hittérítés egyik erőssége volt. (47)

Visszatérvén a kummagyar népnév vizsgálatára, kézenfekvőnek látszik, hogy a nevet (amennyiben kum jelentése: hun) egyszerűen "hun-magyar"-nak értelmezzük. Ha ez az értelmezés igaznak bizonyul, alapot szolgáltatna Zichy Istvánnak ahhoz a feltevéséhez, amely szerint az a bolgár-török lovaspásztor nép, amely az ősi, finn-ugor előmagyarságot (48) megszervezte és új hazájába, a Kaukázus vidékre vezette, a hunok voltak. (49) Chorenei közlése alapján el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a magyarság már az V. század első felében ott élt a Kaukázus bércei tövében.

Chorenei közlésétől függetlenül ugyanerre az eredményre jutott Hóman Bálint is. Tudjuk, hogy Balambér hun király 372-375 körül átkelt népével a Volgán, a Kaukázusig hatolt, és hódolásra kényszerítette a hegyvidéken lakó alánokat, majd a Volga-Don-vidéki szarmata-szkíta törzseket is. (49/1) Minthogy Hóman is kétségtelennek látja, hogy a magyarság a hunok vezetésével érkezett meg a Fekete tenger mellékére, Szent István c. művében leszögezi azt a véleményét, hogy Kr, u. 375-ben Balambér bún király népével együtt költözködött át a magyarság is Európa földjére. (49/2) Ezt a megállapítását Chorenei közlésével bizonyítottnak vehetjük.

Chorenei közlését megerősíti a Deguignes által közölt alábbi két adat: Kr. u. 402-ben az avarok a baskírok földjére nyomultak. Itt a szerző szerint baskírokon a hunokat és a magyarokat kell értenünk, a szóban forgó terület pedig a későbbi Kipcsaknak, közelebbről a Kaukázus vidékének felel meg. (49/3) 432-ben pedig Kipcsak lakói, a baskírok (- magyarok), a hunok és az úzok hűbéres adófizetői Tajvuti császárnak, vagy valami egyéb függőségben vannak vele szemben. (49/4)

Mindenesetre sok érdekes és fontos kérdést vetett fel a Chorenei Mózes Geografiájában fellelt kum-magyar névalak. Olyan kérdéseket, amelyeknek történeti hátterét mielőbb tisztáznunk kell, de nyelvészeinknek is meg kell tenniök a szükséges kutató lépéseket ebben az irányban.

A FŐVÁROS ÉS AZ ORSZÁG NEVE

Ezek után áttérhetünk a főváros: Magyar, vagy Kummagyar, és az ország: Magyaria, vagy Kummagyaria nevének vizsgálatára.

Abu-l-fida, híres arab geográfus és történetíró, a Kuma melletti Madzsar várost 1321-ben Kum-mods..r, azaz: "Kuma melletti Madzar" néven említi. (50)

Ibn Batuta, egyik legnagyobb arab utazó, ugyanezt a várost el-madz.r néven írja le. (51) * 1325-1349 között beutazta Egyiptomot, Szíriát, Perzsiát, Krimiát, Dél-Oroszországot és a Kaukázust is.

Különösen Abu-l-fida híradása nagyon fontos esetünkben, mert idő szerint és betű szerint is a legteljesebben egybevág egy 1320-ból származó ferences zárdajegyzék vonatkozó adataival.

A ferences zárdajegyzékekben és a püspökökre vonatkozó pápai bullákban előforduló névalakok a következők: Mayeriensis, Majeria, Maieriensem, Mager és Cummageria, A XVIII. és XIX. században a környékbeli bennszülött nogáj-tatárok és ezek nyomán az oroszok is az egykori magyar város romjai közelében épült új, ma is meglévő várost Madzarnak (Madzsar) nevezték. (52) Németh Gyula véleménye szerint a "Madzar helynév második szótagbeli a-ját biztosítja az orosz alak. Az olasz források (Majeria, Mager) e-vel írják ugyan, de itt a g-nek dz hangértéke miatt szerepel az e." (53)

Tegyük hozzá ehhez, hogy a mai Madzsar helynév második szótagbeli a-ját legelsősorban és a legnagyobb súllyal Chorenei említett névalakja biztosítja- Ennek alapján Németh Gyula érvelését el kell fogadnunk annak ellenére is, hogy a fentebb idézett, XII. századbeli bizánci-szláv forrásban (54) a magyer alak szerepel. Éppen ezért mi a kaukázusi magyarság fővárosának egykori nevét Magyar-nak állapítjuk meg. Emellett fennáll azonban az a lehetőség is, hogy a város neve Magvari-nak, Magyer-nek, vagy Magyeri-nek hangzott.

A Cummageria és Majeria szavakban a latinos a végzetnek ugyanolyan országnévi képző szerepe van, mint a Hungari - Hungaria, Russi - Russia, Borussi - Borussia, Bileri - Bileria, stb, alakokban. Eszerint Majeria jelentése nem Magyar, hanem Magyar ország, vagy mai magyarsággal Magyarország. Ugyanez áll a Cummageria névalak második tagjára is.

Ezek szerint az Abu-l-fida feljegyezte Kummadzs.r városnév ugyanolyan természetű, mint mai helyneveink közül pl. Rábacsanak, Dunakeszi, Tiszatarján, Sajóbesenyő, vagy Balatonmagyaród. A magyar nyelv a városnak folyó- vagy tómellettiségét egyszerűen a folyó- ill. a tó- és a város nevének összevonásával fejezi ki és minden képzőt nélkülöz. Eszerint Kummadzs.r valóban azt jelenti: Kumamagyar, vagyis a Kuma folyó melletti Magyar (város), míg a Cummageria szó jelentése: a Kuma folyó melletti Magyarország.

Abu-l-fida (1321) és az Anonymus Minorita {1320 körül), valamint a Gyeretyán országát említő pápai bullák adatainak tökéletes összecsengése térbeliség szempontjából véglegesen tisztázzák Gyeretyán országának fekvését. Mindaz, amit a továbbiakban részletezünk, már csak ennek a megállapításnak megerősítésére szolgál.

A Kum-Magyaria név világosan megmondja, perdöntően igazolja, miért találjuk a Kuma mellett csoportosan a magyal neveket.

Ilyen mindjárt a kumamenti Magyar és Mozarsk, Mozsarszk városok neve. Az előbbit fentebb részletesen megtárgyaltuk, az utóbbi a Kuma alsó folyásánál, a folyó balpartján fekvő helység, a torkolattól mintegy 80 km-re, a folyótól kb. 10-12 kilométerrel északra, az asztrahányi. kormányzóságban, a kormányzóság határán.

A Kumától északra, Magyar romjaitól két óra járásnyira van egy Mozar-tó, oroszul Mozar.rzkoje ozero. Mindkét név (Mozsarszk, Mozar) a mogyer névalakból származik. (55) Zichy Jenő szerint a helybeliek a kis tavat Madzsar-szu-nak is (Magyar víznek) nevezik.

A Kaukázusból ismerünk két olyan folyót, amelyeknek neve a magyar népnévből származik. Ezek: a Madzsara és a Madzsarirz-zkhali. (56) Az előbbi Szukhum-Kalétól 7 km-re nyugatnak, 60-80 km hosszú folyó az abházok földjén, az utóbbi pedig Georgiában van a szvánok lakta vidéken.

Hogy az 1334. ill, az 1390. évi zárdajegyzékekben említett Maieria alak az előbbi Cummageria-val földrajzilag azonos terület és ténylegesen is a kumamenti magyarok földjét jelöli, kétségbe nem vonható. Az azonosságot a nyelvtudományi bizonyítékokon kívül megnyugtatóan döntik el a következőkben ismertetendő kútfőknek ezek a kitételei is:

1."... In Cummageria duo loca."
2. "... Maieriam ubi alfa duo
3. "... In Maieria erant alfa duo loca."

Sem Eubel, (57) sem Golubovich (58) nem kételkedik egy percig sem a két név földrajzi azonosságában és azt a Cummageria, Mager, Maieria változatokból vezetik le.

Más lapra tartozik az, hogy egyiküknek sem sikerült a helyet földrajzilag azonosítani. Eubel Provinciale-ja id. helyén úgy véli, hogy az említett "duo loca" Matrika (Matreca, Matrega, ma: Taman) (59) ill. Temruk volnának. Később Hierarchiá-jában (id. helyen) Maieriat már "in Tartaria (Chersoneso) " helyezi. Golubovich id, m, III. kötetében (megjelent 1919-ben) Majeria-t (al. Magiar) a mai, kumamenti Georgievszkkel azonosítja. (60)

Ismételten hangsúlyozzuk, hogy a három névalak (Cummageria, Majeria, Maieria) mindegyike a kumamenti Magyariát, tehát az egész kumamenti magyar országot jelenti és nem egyes várost. Kitűnik ez már abból is, hogy Kummagyariában két különböző nevű helységben is volt kolostoruk a ferences hittérítőknek.

GYERETYÁN NÉPE VALÓBAN MAGYAR NÉP VOLT

Az eddigiekben bebizonyítottuk azt, hogy Gyeretyán, amennyiben valóban magyar király volt, csakis a kummagyarok királya lehetett- Azt is bebizonyítottuk, hogy a kummagyarok a Kuma folyó vidékén, a Kaukázustól északra elterülő síkságon és lankákon éltek. Most azt kell bebizonyítanunk, hogy az a nép, amelyet az egykorú nyugati és keleti források kummagyarnak mondanak, illetve amelynek hazáját Kummagyariának nevezik, valóban magyar nép volt.

Ismét csak az egykorú forrásokra utalhatunk. Gardizi, Al Bakri és a Hududulálam részletes leírást közöl erről a népről és azokat magyaroknak nevezik- Ogotáj nagykánnak a kínai történeti könyvekben feljegyzett és így reánk hagyományozott hadiparancsa ugyancsak ezt a népet nevezi magyarnak. Ezekkel a kútfőkkel külön fejezetben foglalkozunk.

A hittérítőkhöz intézett pápai bullák IV. Ince pápa korától, 1253-tól kezdve említik Kummagyariát a következő formákban

"terra Ungarorum maioris Ungariae" (1253, 1288 és 1291)
"terra Hungarorum majorit Hungariae (trans Danubium) " (1258)

Az Ungarorum, var. Hungarorum kitétel határozottan magyarokra utal, Mivel kétségtelen az, hogy a pápai udvar a helyszínén működő hittérítőktől értesült arról, hogy tulajdonképpen miféle népek között működnek, tehát mivel a bullákban közölt népnevek végeredményben helyszínen szerzett adatokon nyugszanak, most már csak az a kérdés, illetékesek voltak-e azok a hittérítők, akik Kummagyariában jártak, annak eldöntésére, hogy ennek az országnak lakói valóban magyarok. Az illetékesség ismérvének azt a körülményt tartjuk szükségesnek és elegendőnek, ha bizonyítani lehet azt, hogy jártak pannóniai magyar hittérítők is azon a vidéken, Csakis magyar ember lehetett illetékes ugyanis annak a megállapítására, hogy a Kuma mentén valóban tősgyökeres magyar nép él.

Működtek-e a kaukázusi népek között magyar szerzetesek is? Határozott igennel felelhetünk. Ha csakis a ferences vértanúk névjegyzékét hívjuk tanúságtételre, abban a következő magyar hittérítők nevére akadunk

Fr. Petrus de Ungaria 1269-ben a dunai bolgárok földjén mártírhalált szenvedett (61)

Fr, Stephanus Ungarus 1288-bon az alánok között nyerte el a vértanúság pálmáját. (62)

Fr. Stephanus de Hungaria. Nem azonos az előbbivel. Ezt a Magyar István testvért 1334-ben Szerájban végezték ki igen szomorú körülmények között. (63)

Fr. Dominicus de Ungaria "in terris infidelium", a jelek szerint Kipcsak-ban szenvedett vértanuhalált 1334-ben, Ez időben - amint azt Golubovich erősen kihangsúlyozta - keleten igen sok magyar hittérítő szerzetes buzgólkodott (64)

Dom, Miles Thomas Hungarus 1358 április 4-én adta életét három társával együtt hitéért Cairóban. (65)

Ismerjük emellett néhány olyan keleten működő magyar hittérítő szerzetesnek nevét is, akiknek nem jutott a vértanúság osztályrészül, Így:

Fr. Stephanus Ungarus tagja annak a követségnek, amelyet Piano da Carpino 1245-ben vezetett Kujuk kán karakorumi udvarába. (66)

Fr. Johanca Hungarus két magyar és Vilmos nevű angol rendtársával (O. F. M.) együtt nagy sikerrel térítgetett esztendőkön keresztül Kipcsakban {Tartaria). Kaffa vidékétől Baskíriáig hatoltak, ahol hat esztendőt töltöttek. Működésükről fr. Johanca részletes levélben számolt be. (67) Hangsúlyozza, hogy magyar, német és angol testvéreket küldjenek, mert ezek tanulják meg leghamarabb a nyelvet.

Magyar Illés testvér nagyarányú munkásságától és Üzbég fiának Tini (Cini) bégnek udvarában folytatott sikeres misszióspolitikai működéséről sem szabad megfeledkeznünk. 1338-ban XII. Benedek pápa Magyarországi Gergelyt és néhány szerzetestársát küldi követül a tatár fejedelmekhez s ez alkalommal külön levelet küld Illés testvérnek is. (68)

Emellett felsorolhatnánk még néhány olyan magyar szerzetes nevét, akik ugyanezen időtájt a Szentföldön utazgattak, vagy tartózkodtak (69-72)

1321 táján Kréta szigetének érseke egy magyar domonkosrendi szerzetes volt, név szerint Fr. Alexander Hungarus O. P. 72/1

A felsorolt adatok, amelyeket még lehetne szaporítanunk, elég bizonyságot szolgáltatnak arra vonatkozóan, hogy a keleti hittérítésben igen jelentős részük volt a magyar ferenceseknek és dominikánusoknak. Mivel "... per Dei gratiam... linguam Cumanicam et litteram Vinguricam, qua quidem lingua et littera utuntur communiter per omnia ista regna seu imperia Tartarorum, Persarum, Chaldaeorum, Medorum et Cathay"' (73) és mivel a magyar szerzeteseknek egyrészt anyanyelvüknek a kun nyelvvel való rokonsága, másrészt a kunok közötti állandó hittérítői munka lehetővé tették a kun nyelv tökéletes elsajátítását, mondhatjuk, a tatárországi hittérítői munkára a magyar szerzeteseknél senki sem volt hivatottabb.

De nem is tagadható, hogy sok magyar hittérítő szerzetes működött keleten, így a kaukázusi népek között is. Rubruk (amint arról alább bővebben lesz szó) a kummagyarok földjén találkozott és beszélt két a szentistváni Magyarországból odakerült klerikussal. Ezek bizonyára kétséget kizáróan meg tudták állapítani a kumai magyarság valóban magyar mivoltát.

A III, részben közöljük IV. Ince pápának egy bulláját, amelyben meghagyja a dominikánusok magyarországi provinciálisának, hogy küldjön Alániába és Kummagyariába magyar dominikánus hittérítőket. Ezzel a fontos adattal igen részletesen kell foglalkoznunk.

Emlékezzünk meg még arról,. hogy O. Wolff, a kiváló német történetíró már a múlt század végén elfogadta azt a lehetőséget, hogy Gyeretyán népe valóban magyar nép volt. Felfogásával majdnem egyedül állott, mert alig-alig akadt tudós, aki a meggyőző bizonyítékok hiányában nézetéhez csatlakozott volna. Wolff erről a kérdésről így ír: "Hier (d. h. am Don und an der Kuma) saßen noch 1323 ( !) Reste diesel Volkes (d. h. der Ungarn), deren König, Jeretanny, sich rühmte, mit der Königen der europäischen Ungarn cines Geschlechtes zu sein und für sein Volk vom Papst Johann XXII, einen katholischen Lehrer verlangte." (73/1)

Ma, már a bizonyítékok hosszú sora áll rendelkezésünkre annak igazolására, hogy ez a nép valóban ott élt a Kaukázus lejtőin és a Kaukázus síkságán, és hogy az valóban tősgyökeres magyar volt.

MAGNA UNGARIA ÉS MAIOR UNGARIA

Hátra volna még annak a bizonyítása, hogy a pápai bullákban emlegetett Maior Ungaria nem azonos Julianus testvér Magna Ungariájával. Erre a bizonyításra könyvünk második részében, a nyugati krónikák adatainak ismertetésével kapcsolatban kerül sor. Itt röviden csak arra utalok: miként az egyháztörténeti vonatkozású anyag tárgyalásánál látni fogjuk, tökéletesen kétségtelen az, hogy a pápai bullákban "episcopi Maierienses"-nek nevezett püspökök a Kuma folyó melletti Magyar város püspökei voltak, Az is bizonyítható, hogy Magyar (Maier, Mager) a Cummageriának nevezett hittérítői körzetbe tartozott. Kétségtelen, hogy a Magyar-i püspökséget 1329-ben alapították s hogy Kummagyariában már 1314 előtt ferences zárdák, köböl épült konventek voltak. Ezzel szemben Johanca testvér leveléből tudjuk, hogy Baskíriában 1320-ban megtelepült hittérítők még egyáltalán nem működtek, egyetlen zárda sem állott, sőt még a zarándoktestvérek is a legnagyobb erőszakosságokat voltak kénytelenek elszenvedni a fanatikus mohamedán fakírok és az általuk feltüzelt mongol hatóságok részéről. A későbbi időkből síncs egyetlen adatunk sem arra vonatkozólag, hogy '' valaha is szerveztek volna (a XIV-XV. századi) katolikus hittérítés során püspökséget.

Mivel pedig bizonyított tény, hogy a pápai bullák "terra Ungarorum maioris Ungariae"-je a ferences zárdajegyzékekben említett Cummageriával azonos terület, nem lehet kétséges, hogy Julianus felkereste Magna Ungaria és a szóban forgó Maior Ungaria nem lehetnek azonos területek.

RUBRUK TANUSÁGTÉTELE

A kumai magyarság egykori léte-, vagy nemléte kérdésében a legfontosabb szerep Rubruknak jut. Ő a koronatanú, mert ő 1253-ban járt Kummagyariában, ott találkozott és elbeszélgetett két ott működő pannóniai magyar hittérítő szerzetessel is, akikről azt mondja, hogy az ott élő, többi keresztény magyarnak a papjai voltak.

Rubruk, mint 1X. Lajos francia király követe 1253-1254-ben Karakorumban járt, a mongol nagykán udvarában. Útközben kétszer is elhaladt a Kaspi tó északi, illetve nyugati partvidékén. Mikor odautaztában elérkezett a volgamenti Szerájba, Batu kán székvárosába, a kán másfél hónapig feltartóztatta. Mivel nem engedte el szeme elől a követet, öt teljes héten át követniök kellett Batu csapatát a Volga mentén, többnyire száraz és élettelen steppe-vidékeken keresztül, tehát nyilvánvalóan dél felé jártak.

Útjának erről a szakaszáról és a magyarokkal való találkozásáról Rubruk - művének (75) XX. fejezetében - a következő alapvetően fontos közlést teszi:*

XX. Fejezet. Utazás Mangu kán szállására.

2.... "Öt héten át követtük kocsin Batut etiliamenti vándorlása során, Társam meg néha olyan éhes volt már, hogy majdnem könnyezve mondogatta nekem: "Úgy látszik, már soha sem kapok ennivalót." Nyilván mindenüvé követtük Batu táborát, noha ez nekünk nagyon hosszadalmas dolog volt, mivel már jármi sem tudtunk. Ugyanis a lovakat ért baleset miatt gyalog kellett mennünk."

3. "Végre reánk találtak bizonyos magyarok, akik papok voltak. Egyikük még mindig tudott tiszta szívből énekelni és a többi magyarnak mintegy papja volt. El-elhívogatták, hogy temesse el holtjaikat. A másik nagyon is tájékozott volt a nyelvekben. Mindent megértett, amit irodalmi nyelven mondottunk neki, de válaszolni nem tudott. Ezek végre bőséges vigasztalásban részesítettek bennünket, amennyiben italul kumiszt, ételül pedig húsokat hoztak, Ők pedig azt kérték tőlünk, adjunk nekik valami féle könyveket, de nem volt semmink sem, amit odaadhattunk volna; ugyanis - nagy sajnálatomra - nem volt semmi másom, mint a bibliám és a breviáriumom. Ekkor így szóltam hozzájuk: "Adjatok nekünk hártyalapokat és én másolni fogok nektek mindaddig, amíg itt leszünk." Így is csináltak. És mindkettőjüknek leírtam a Boldogságos Szűzhöz való könyörgéseket és a holtakért való szolgálatot."

4. "Egyik napon hozzánk csatlakozott bizonyos kun; latin szavakkal üdvözölvén bennünket, így szólt: "Salvete domini!" Csodálkoztam s viszonozván a köszöntést megkérdeztem, kitől tanulta ezt az üdvözlést, mire azt felelte, hogy őt testvéreink Magyarországban keresztelték meg s ők tanították arra. Azt is elmondotta, hogy Batu sokat kérdezősködött tőle róluk és ő ismertette előtte rendűnk viszonyait."

Elsősorban azt kell eldöntenünk, hol is járt Rubruk illetve hol találkozott az említett magyarokkal, Láttuk az ide vonatkozó szöveget: öt heti lovaglásnyira Új Szerájtól, az Etilia mentén, délfelé. Hogy itt Rubruk az Etilián a Volgát érti, kiderül az alábbiakból: "... Az Etilia folyamtól elindulva, körülbelül már tizenkét napig mentünk, midőn egy másik nagy, Jagag (Jajk, Ural) nevű folyóhoz értünk, amely eredetét Paszkatirban (Baskíria) veszi s a Kaspi-tengerbe szakad." (Ez a szövegrészlet arra az útszakaszra vonatkozik, amikor Rubrukék már - otthagyván Batu táborát - Karakorum felé haladtak.) (76)

Ugyan azt sem mondja meg Rubruk, hogy Szerájtól dél felé haladtak, de természetszerűen következik abból, hogy ha északnak haladtak volna, akkor legfeljebb volgai bolgárokkal találkozhattak volna, de baskír-magyarokkal semmi esetre sem, mert azok nem a Volga mentén, hanem a Bjelája, a Káma, az Ural folyó és az Ural hegység gerince közötti területen laktak. (77)

Nagy kár, hogy nem közli Rubruk azt, hogy hányadik napon találkoztak ama bizonyos magyarokkal. Ha feltételezzük azt, hogy az öt hetes vadászat derekán találkoztak, napi 20-25 km-es menetteljesítményt véve alapul, arra az eredményre jutunk, hogy Rubruknak valóban ott kellett járnia valahol a Kuma vidékén. Ebben annál is biztosabbak lehetünk, mivel Batu kán is nagyon jól tudta azt, hogy vadászati szempontból a Kumát kísérő erdők és mocsarak a legkedvezőbb terep, mert ott mindenféle apró és nagyvad a legnagyobb bőségben akad.

Nem lehet vitás, hogy azok a keresztény magyarok, akikről Rubruk megemlékezik, hogy találkoztak velük és azok ellátták őket ennivalóval, bennszülött kumai magyarok között élő magyar papok voltak.

Kell-e meggyőzőbb, írásos bizonyíték, mint Rubruk leírásának az a része, amely a két klerikusra vonatkozik. "Tandem invenerunt nos... ", írja a derék minorita a két magyar papról. Tehát reájuk találtak, siettek utánuk, keresték az alkalmat és a módot, hogy találkozhassanak és elbeszélgethessenek. Siettek, mivel hírét vették, hogy egy szerzetes, mint követ és kísérete, Batu kán társaságában errefelé időzik. Magyarok voltak és klerikusok, tehát papok. Kitűnik abból, hogy iskolázottak voltak. Az egyik szívesen, tiszta szívből tudott énekelni, a másiknak nagy nyelvismerete volt. Mindent megértett amit irodalmi nyelven mondtak neki Rubrukék, bár válaszolni nem tudott, t. i. azokon a nyelveken. De bizonyára válaszolt latinul, mert honnét tudhatta volna egyébként Rubruk, hogy az megértette őket?'

Ilyen iskolázott papokat kummagyar ifjakból 1253-ig még a zarándoktestvérek nem nevelhettek, nem is szólván arról, hogy csak egyetlen olyan adatunk van, amely 1253 előttről említi a kúmai magyarok földjét, mint olyat, amelyen katolikus hittérítők működnek. Sőt, ugyancsak IV. Ince pápának egy 1245-ben kelt bullája a Kaukázustól északra eső országok közül csak a cserkeszek és az alánok földjét említi, tehát pontosan azt a két területet, amelyeket egyrészt Krim felől, másrészt Örményország felől, ahol már abban az időben is virágzó hittérítő telepek voltak, a legkönnyebben lehetett megközelíteni.

Ez a két magyar pap, akikkel Rubruk Kummagyariában találkozott, mivel (betűszerint megmondja!) magyar és mivel (különösen az egyik) magasan iskolázott volt, csakis hazánkbeli magyar lehetett: olyanok, akiket a mongolok az 1242, évi visszavonulásuk során hurcoltak magukkal. (Vajon nem lehetséges-e, hogy az 1253. évi bullában éppen Rubruknek - esetleg útjából visszaküldött - jelentése alapján szerepel már "terra Ungarorum maioris Ungariae" kitétel ?)

És most érkeztünk el a legfontosabb mondanivalónkhoz Gyeretyán népét illetően: Rubruk elbeszélgetett ezzel a két, szentistváni magyarországbeli pappal. (Nem is lehetett az olyan futó beszélgetés, ha még arra is jutott idejük, hogy az egyik "tiszta szívéből" énekeljen, Ez érthető is, mert már 11 éve ott éltek, művelt ember létükre elzárva a világtól, s végre most egy Európából frissen érkezett szerzetestársukkal elbeszélgethettek.) Hogy együtt töltött idejük több napig is tartott, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, mennyit tudott másolni Rubruk egyházi könyveiből számukra. Beszélgetésük során sor kerülhetett mindenre, s nem utolsó sorban annak az országnak viszonyaira is, ahol a két magyar pap több, mint évtizede élt. Ezért különös jelentőségű, sőt ezért döntő fontosságú Rubruknak ez a kijelentése: a két magyar klerikur "a többi magyarnak" mintegy a papja volt.

Felvetődhetnék az az ellenvetés, hagy hátha az 1241-1242. évi mongoljárás után keletre került keresztény, pannóniai magyar foglyokról van a leírásban szó. Ennek a feltevésnek ellene szól az a körülmény, hogy Rubruk igen pontos embernek bizonyult. Ha valamit sikerült neki valakiről, vagy valakikről megtudnia, gondosan feljegyezte. Találkozott pl. a Volga partján egy keresztény kunnal. Feljegyzi róla, hogy még a magyarországi kun térítések során keresztelkedett meg. (78) A nagykán udvarában találkozott egy Boucher Vilmos nevű francia aranyművessel. Ennek az életkörülményeit is tövéről-hegyére elbeszéli. (79) Miért nem jegyezte volna fel, ha ezek a magyarok nem bennszülöttek lettek volna? A fenti ellenvetésnek nem nagy a valószínűsége, mégpedig azért, mert ha a szóbanforgó "többi magyar" valóban hadifoglyok lettek volna, nem valószínű, hogy szabadon kalandozhattak volna a pusztai legelőkön, és saját háztartásuk lett volna, ahonnét kenyérrel és egyéb élelemmel lássák el Rubrukékat. Másrészt tudjuk azt, hogy a visszavonuló mongol seregek foglyaik legnagyobb részét az ország határán megölték. Az a kevés, akiknek életét megkímélték, tudományuk miatt érték volt szemükben. Ezeket, mint iparosokat, írnokokat és tolmácsokat a káni udvarokban helyezték el Szerájban, illetve Karakorumban. Földmívelő parasztokat és csikósokat nem vittek ők tőlünk a Volga-Kuma közti pusztaságokra!

Azt hiszem, ezek után teljesen világosan áll előttünk a Rubruk leírásából adódó hármas bizonyíték (keresztény magyarok - magyar klerikusok - többi magyarok) jelentősége.

Rubruk leírásából betű szerint kiolvasható, bizonyítható, hogy a kumamenti nép magyar volt, tehát hiteles XXIl. János pápa bullájának az az állítása is, hogy Gyeretyán a magyarok fejedelme volt,

Egyébként ugyanerre az eredményre vezettek a legújabb, korszerű orosz tudományos történeti kutatások és ásatások is. Ezekről Arendt professzor 1935-ben megjelent művében (80) így nyilatkozik "A magyarok területe délkeleten, ahogyan a nagyszámú leletek alapján látjuk, magába foglalta az egész északi Kaukázus középső részét. Nem szabad figyelmen kívül hagyni Rubruquisnek a mi szempontunkból igen fontos bizonyítékait, aki az előtte már ismerős magyarok maradványait a Kuma folyó melletti "Magyari" varosban látja." (81)

Meg kell jegyeznem, hogy Magyar város neve Rubruk leírásában egyáltalán nem szerepel. Pauler is, magam is tüzetesen kerestük azt, de nincsen. (Valószínű, hogy 1253-ban Magyar még nem is épült ki későbbi pompás formájában.) Miért hivatkozik hát akkor Arendt a Kuma melletti Magyarra? Azért, mert ő nem ismeri még Kummagyaria fogalmát, létezését és történetét. Nála Magyar város ugyanazt a fogalmat fedi, amelyet mi Kummagyaria néven, mint a kumai magyarság országának nevét vezetünk be a magyar történelembe.

Rubruk útijelentésében (teljes címe: De Moribus Tartarorum. Itinerarium Orientis) még több helyütt is találkozunk a kumai magyarok említésével. Így kétségtelenül a kumamenti magyarságról van szó a XVIII. fejezet címében: De Rutbenis, et Hongaris, et Alanis, et de mari Caspro", (82) azaz magyarul: "Az oroszokról, magyarokról, alánokról és a Kaspi tengerről." A szöveg eddigi tanulmányozóinak nem tűnt fel, hogy ezúttal ugyanazzal a sorrenddel találkozunk a népek felsorolásában, amellyel akár XXII. János pápa 1329 okt, 3-i bullájában, akár Ogotáj nagykán hadiparancsában.

Ebben a fejezetben Rubruk utazásának azt a szakaszát beszéli el, amikor Szártág kántól Batu kánhoz utaztak. A népeket olyan sorrendben említi, ahogy érték azokat: az oroszoktól a kumai magyarokhoz, azoktól az alánokhoz érkeztek, ez utóbbiak pedig már közvetlenül a Káspi tó partján laktak.

Ugyanennek a fejezetnek 3. bekezdésében a kumai magyarok és a tatárok azidőbeni viszonyáról is találunk említést: "3. Tőle (t. i. Szártágtól) az atyjához (t. i. Batuhoz) vezető úton azonban nagy volt a félelmünk. Ugyanis az oroszok, a magyarok és az alánok az ő szolgáik, s ezek (t. i. az említettek) igen nagy tömegben vannak ott közöttük; húszan, harmincan társulnak egyszerre és úgy vágtatnak éjnek idején tegezzel s íjjal felfegyverzetten és akivel csak találkoznak éjszaka, megölik. Nappal elrejtőznek és ha lovaikat a végkimerülésig hajszolták, éj idején megközelítik a legelőkön a méneseket és elcserélik a lovakat, sőt egyet-kettőt magukkal is vezetnek, hogy megegyék, ha szükséget szenvednének. Ilyen találkozástól tehát nagyon félt a mi vezetőnk... 4. Elérkeztünk tehát az Etiliához, (ehhez) az igen nagy folyóhoz." (83)

A Kaukázusi népek - talán éppen az első években elszenvedett nagymérvű és durva elnyomatás miatt - nem tudtak belenyugodni a szolgaságba. Erre vall a XIV. fej. 3. bekezdése: "Tőlünk délre igen nagy hegyek emelkedtek, ezek között laktak, azoknak a pusztaság felé eső oldalán, a cserkeszek és az alánok, vagy ászok, akik keresztények és a mai napig is harcolnak a tatárok ellen. Ezek mögött a tenger, vagy az Etilia tó közelében bizonyos mohamedánok (szaracénok) vannak, leszgieknek nevezik őket; ezek hasonlóképpen nem hódoltak meg." (84)

Nyilvánvaló, ha a cserkeszek és az alánok lázadoztak a tatár uralom ellen még 1253-ban is, harminc évvel a nagy kalka menti ütközet után, akkor- éppen a két nép közé ékelt- kumai magyarság sem cselekedhetett másképpen!

Még egyszer szóba kerülnek a kumai magyarok Rubruk Itineráriumában, a XXX. fejezet 10. bekezdésében, amikor arról ír a kiváló ferences testvér, hogy milyen nehéz helyzetbe került Karakorumban, Mangu kán udvarában, ahol sok keresztényt talált és ezek szerették volna, ha megáldoztatja őket, de Rubruknek lelkiismereti kétségei támadtak, vajon helyesen cselekszik-e, ha nesztóriánus templomban mutatja be a szent misét. Azonban mégis meg kellett gondolnia a dolgot, mert - miként írja - (85) "...A magyar, alán, rutén, georgiabeli és örmény keresztényeknek igen nagy tömege volt ott jelen, s ezek azóta sem látták a Szentséget, amióta fogságba kerültek, maguk a nesztóriánusok ugyanis - ahogy elbeszélték - nem akarták beengedni őket egyházukra mindaddig, míg át nem térnek hozzájuk". Ebben a felsorolásban is az együttesen foglyul ejtett, együttesen elhurcolt kaukázusi keresztény népelemekkel találkozunk: magyarok, alánok, rutének, georgiaiak és örmények szerepelnek a szövegben. Ezek a magyarok - természetesen - csakis a kumai magyarok lehetnek. Mivel a magyarországi hadjáratból Batu kán nem is tért vissza Karakorumba, egyáltalán nem valószínű, hogy a pannóniai magyar hadifoglyokat Karakorumig is elszállították volna. Ezek - Batu csapataival - legfeljebb Szeráj vidékéig juthattak el. Más lapra tartozik az a tény, hogy egy-két írástudó, hazánkbéli magyar papot és szerzetest a nagykáni udvarba irányítottak, hogy a karakorumi kancelláriában a hivatalos levelezésnél és levélfordításoknál - mint tudós férfiaknak - hasznukat vegyék.

Említsük meg végül, hogy visszatértében is alkalma volt Rubruknak egy dominikánusrendi magyar szerzetessel találkoznia, mégpedig Tauriszban (Tebrizben) . (86) Rubruk utazásának végső szakaszánál tartott és Hirkániából Tripoliszbe igyekezett, amikor Örményországban véletlenül összehozta a sors Bernardus Catalanus-szak a nagyhírű dominikánus hittérítő atyával. Az utóbbinak kíséretéhez tartozott "quidam frater de Hungaria", azaz egy illető magyarországi testvér is. Szártág kánhoz igyekeztek. Rubruk jól ismervén a viszonyokat, Bernardust Tebrizben marasztotta. A derék misszionárius vissza is maradt a városban egy német laikus testvérrel egyetemben, noha nem is értették egymás szavát, a magyar testvért pedig Rubruk egy szolga kíséretében visszaküldte Tifliszbe. Többet erről a fr. Hungarusról nem is tudunk.

Történetét is csak azért tartottam említésre érdemesnek, hogy ismételten lássuk, milyen aprólékos részletekre kiterjedt Rubruk figyelme úti jegyzeteinek írása közben; másrészt ezzel is szaporodnak adataink arra nézve, hogy igen is szépszámú magyar ferences- és dominikánus szerzetes járta Kaukázia vidékét.

JULIANUS ÉS A KUMAI MAGYAROK

Amikor csak a múltban és a jelenben a kaukázusi, vagy komai magyarok egykori létezéséről szó esett, rögtön előtérbe került az a kétségtelenül súlyos ellenérv: vajon ha valóban voltak és éltek a XIII-XIV. században a Kuma vidékén magyarok, miért nem találkozott velük Julianus szerzetes, noha kétségtelen, hagy ő 1235-ben megfordult azon a vidéken. A Julianus problémát szokás volt úgy tekinteni, hogy ez az egész kummagyar-kérdés Achilles-sarka. Láttuk, hogy egyáltalán nem Julianuson fordul meg a kérdés, mert nem az a leglényegesebb, hogy Richardus jegyzőkönyve nem szól a kumai magyarokról, hanem az, hogy Rubruk megírja: ő látta őket, ő beszélt is közöttük élő, pannóniai magyar szerzetesekkel, ő tud róluk

Mindenesetre azonban olyan fontos probléma Julianus személye a kumai magyar-kérdésben, hogy alaposan meg kell tárgyalnunk annak minden vonatkozását,

Kumamenti eleinktől napjainkig egyetlenegy hagyomány sem maradt fenn a nép ajkán. Krónikáinkban is csak futólag találjuk meg emléküket és mégis egész határozottsággal, feltétlen bizonyossággal ki merjük mondani, hogy a XIII. század elején a pannóniai magyar nép körében élő hagyomány még tudott a kumamentiek magyar országáról. Olyan bizonyítékunk van erre, amelyet sem félreismerni, sem félremagyarázni, sem letagadni nem lehet!

Bizonyítékunk Ottó testvér 1231-1234. évi, (87) majd Julianus testvér 1235-1236. évi útvonala. Amikor ugyanis a Magyarországra nemrég betelepült dominikánusok elhatározták, hogy megkeresik azokat a Keleten maradt véreinket, akikről csak annyit tudtak a "Gesta Ungarorum" és a "régiek 'írásai" nyomán, hogy valahol keleten élnek, de, hogy merre, azt nem is sejtették, legelőször is 1231-ben Ottó testvért és három társát bízták meg ezeknek a keleti, pogány magyaroknak a felkutatásával. A dolgok természete szerint ők csak a nyugati írott forrásokat ismerhették, tehát olyasféle krónikákat, mint Viterbói Gottfriedé, vagy Vincentius Bellovacensisé, de ezekben sincs több, csak annyi, hogy valahol a Tanais és a Meótisz vidékén sejtik Antiqua Hungariát. Ez az ország a kumai magyarság földje volt.

Ám ezt a kort mindössze három- és félszáz év választotta el a levediai őshaza elhagyásától. Azt is tudjuk az előzőkből, hogy a nyugatra költözködött és a keleten maradt magyarok (Konstantinos Porphyrogennetos szerint: türkök) még jó ideig követek küldözgetésével fenntartották a rokoni kapcsolatot egy mással. Ez, a közvetlen érintkezés csak Szent István király idejében szakadhatott meg. Tehát a népi hagyomány alapja - Ottó - fráter idejében -a csupán 230 évvel korábban megszakadt közvetlen kapcsolatból eredő biztos köztudat volt. Ezek szerint valószínű, hogy a dominikánusok hamarabb szereztek tudomást keleti véreinkről a nép körében élő szájhagyomány útján, mint a krónikákból, hisz ezt a hagyományt a szerzetesrendbe lépő ifjak szinte a szülői házból hozták magukkal

Mivel az élő magyar hagyomány, valamint a nyugati krónikairodalomnak - a következőkben részleteiben ismertetendő vonatkozó részletei egyaránt valószerű értesüléseken alapultak, nagyon természetes, hogy az írott és a hagyományokban őrzött tudósítások egyöntetűek voltak. Ez magyarázza, hogy Ottó és Julianus kisded társasága minden tétovázás nélkül, egyenesen a Kubán-Kuma vízvidéke felé tartott, hogy legeslegelsőnek a kumai magyarsággal keressenek érintkezést.

Milyen csodálatos, hegy Richardus fráter jegyzőkönyvében mégsem találunk egyetlen szót sem a kumai magyarságról! Ennek kettős oka van. Egyik az, hogy ez az írás nem kimerítő tudósítás Julianus útjáról, hanem rövid jegyzőkönyv, (89) amelyet egy Richardus nevű szerzetesírnok vett fel akkor, amikor 1237 tavaszán Julianus személyes kihallgatáson jelent meg Rómában IX. Gergely pápánál. Ebben a jegyzőkönyvben tehát csakis a keleti hittérítést illető leglényegesebb dolgokról van szó, azon kívül, hogy a mongolok hadikészülődését is említi. A kumamenti magyarok között abban az időben már ismeretes volt a keresztény hit, sőt talán már a ferencesek Fratres Peregrinantes-ei is megjelentek közöttük, Hittérítői szempontból tehát nem volt szükség arra, hogy ezzel a néppel a jegyzőkönyv bővebben foglalkozzék.

A jelenség másik oka még kézenfekvőbb: Rubruk közléséből tudjuk, hogy abban az időben közel sem volt kialakult, békés. viszony a kaukázusi népek, köztük a kumai magyarság és a még meg nem gyökeresedett tatár uralom között. A cserkeszek, az alánok, a kumai magyarok, a leszgiek, és feltehetően a többi kisebb-nagyobb népség is minden erejével tiltakozott és hadakozott az elnyomatás ellen. Ismervén a tatárak kegyetlen módszereit, nem nehéz elképzelnünk, milyen borzalmas vérfürdőkkel torolták meg a szervezetlen felkeléseket a tatár urak, ha sikerült azokat leverniök. Rubruk szerint a szerenc