Mark Twain: Ádám - Éváról

Az első ember naplójából:

HÉTFŐ:

Az új, hosszú hajú teremtmény folyton körülöttem lebzsel. Nem szeretem ezt. Magányhoz vagyok szokva. Miért nem keresi ez a furcsa lény a többi állat társaságát?... Ma borús az ég. Keleti szél fúj. Azt hiszem, esőt kapunk... Kapunk? Honnan veszem így ezt a szót? Igen, most jut eszembe, a hosszú hajú beszél mindig ilyenformán.

SZERDA:

Építettem magamnak egy hajlékot, amely megvéd az esőtől. De az új élőlénytől ott sincs nyugtom. Bebújt ő is, anélkül, hogy bármit kérdezett volna. Amikor ki akartam dobni ezt a tolakodó teremtést, a nézőkéiből hirtelen víz kezdett folyni. Borzalmas, elnyújtott hangokat hallatott, és mancsának külső oldalával törölgette a vizet. Csak már egyszer csendben maradna! De szakadatlanul fecseg, és mindig mindent a fülembe akar súgni. Ez nagyon zavar, mert csak olyan zajokhoz vagyok szokva, amelyek kisebb-nagyobb távolságokról jönnek.

SZOMBAT:

A hosszú hajú túl sok gyümölcsöt eszik. Ha ez így megy tovább, egy szép napon mindenünk kifogy. (Már megint többes számban beszélek! Olyan gyakran használja, hogy már én is egészen megszokom.) Ma sűrű köd van, ezért inkább a hajlékomban maradok. De a hosszú hajú nyugodtan szaladgál a kertben, akármilyen az idő, és aztán sáros lábával összemaszatolja a hajlékomat. Milyen nyugalomban éltem azelőtt!

VASÁRNAP:

Ma reggel rajtakaptam a hosszú hajút, hogy megrázta azt az almafát!

HÉTFŐ:

Azt mondja, hogy Éva a neve. No és? Mi közöm hozzá? Kijelentette: ezt kiáltsam, ha akarom, hogy odajöjjön hozzám. Erre csak azt válaszoltam, hogy egyáltalán nem fogom őt hívni, a név tehát teljesen fölösleges. (A "fölösleges" szó láthatólag nagyon imponált neki.) Többször fogom ezt a szót használni.

KEDD:

A hosszú hajú azt állítja, hogy őt az én oldalbordámból teremtették. Milyen ostobaság! Egyetlen bordám sem hiányzik.

SZOMBAT:

Az új teremtmény tegnap beleesett a tóba, amikor megint nézegette magát benne. Tudniillik ezt pillanatonként csinálja. Amikor nagy üggyel-bajjal kihúztam a vízből, sajnálkozni kezdett azokon a szánalomra méltó lényeken, akik kénytelenek a tóban élni. Este egy sereg ilyen csúf teremtményt hozott a hajlékomba, és mellém tette őket az ágyba, hogy ne fázzanak. Nincs kedvem még egy éjszakát ezeknek az undorító lényeknek a társaságában tölteni. Ha besötétedik, kiszórom őket.

KEDD:

"Éva" megismerkedett egy kígyóval. Roppant örülök, mert ez az állat tud beszélni. Végre megint lesz egy kis nyugalom.

PÉNTEK:

Az imént Éva idefutott hozzám, és elmondta, hogy a kígyó azt tanácsolta neki, kóstolja meg az almát arról a fáról. Állítólag, aki eszik belőle, az okos meg érdekes lesz, és még mit tudom én, micsoda. Hányszor magyaráztam neki, hogy akkor eljön a Földre a halál! Megint a lelkére kötöttem, hogy nagy ívben kerülje el azt a fát. Most jár a szája. Az az érzésem, hogy iszonyatos vészt zúdít ránk nemsokára. Elővigyázatosságból emigrálni fogok a Kertből.

SZERDA:

Az éjszaka elszöktem lovon. Gyors ügetésre szorítottam az állatot, hogy idejekorán biztonságba kerüljek. De már nem juthattam messzire. Vagy egy órával napkelte után elérkeztem egy virágdíszben pompázó, elragadóadn szép völgybe, ahol nyüzsögtek a legelésző, szundító, játszadozó állatok. Hirtelen borzalmas zűrzavar keletkezett. A négylábúak szörnyű üvöltéssel egymásnak estek. Rögtön tudtam, hogy mi történt: Éva evett egy almát arról a fáról. Ettől kezdve halál is volt a világon.

A tigrisek szélsebesen felfalták a lovamat. Nagyon dühös lettem, és felszólítottam őket, hogy legyenek olyan szívesek, hagyják ezt abba. De senki sem hallgatott rám. Ha még tovább is veszekszem a tigrisekkel, engem is felfaltak volna. De elrohantam, és nem messze a Kerttől kényelmes búvóhelyet találtam.

Eközben Éva felkutatott engem. Az igazat megvallva, örültem neki, mert korgott a gyomrom, és ő hozott magával néhány szem almát. Bár elveimmel ellenkezett, mégis ettem belőlük. Nem volt más választásom, mert éhes voltam. Úgy látszik, az elveket csak addig tarthatja tiszteletben az ember, amíg elegendő ennivalója van.

Távollétemben Évának az az ötlete támadt, hogy mindenféle ágakat és leveleket aggasson magára. Amikor megkérdeztem tőle, mit jelent ez az ostobaság, és leszedtem róla a sok zöldséget, Éva kuncogott és elpirult. A fülembe súgta, hogy majd észreveszem, miért tette.

Igaza volt. Ámbár még mindig nagyon éhes voltam, letettem az almát (pedig a felét sem ettem meg, és nagyon ízlett!), aztán összeszedtem azokat a leveleket meg ágakat, amelyeket levettem róla, s magamat ékesítettem fel velük. Amikor elkészültem, meglehetősen szigorú hangon ráparancsoltam, hogy ne ugráljon körülöttem tétlenül, hanem inkább hozzon még néhányat a pompás almából.

Tulajdonképpen nem is olyan rossz, hogy együtt élek vele. Mindenekelőtt azért, mert azt állítja: felülről úgy rendelkeztek, hogy a jövőben dolgoznunk kell. Majd én felügyelek rá.

http://inform.uw.hu