Török pásztorkutyák

Három egyenlő egy?

Törökország hatalmas, magját az anatóliai fennsík képezi. A területén talált csontleletek szerint, már az i.e. 10 és 9. évezredben tartottak illetve tenyésztettek itt juhokat. Ebben az időszakban, a neolitikumban az egyre terjeszkedő, a tundrát elnyomó erdők miatt a még vándorló törzseknek újabb vadászfegyvereket kellett kifejleszteniük.

A nyíl és az íj, és az első specializált vadászkutya volt a válasz a megváltozott életkörülményekre. Gyors és fordulékony ebekre volt szükség, melyeknek végkimerülésig kellett hajtaniuk a csupán egy nyíl által megsebzett állatot, vagy a megsérült vad nyomát megkeresni és az esetleg elpusztult állatot megtalálni. Az egyik legrégebbi olyan festmény, mely egy vadászt ábrázol íjjal, nyíllal és egy kutyával, Catal Hüyük templomfalán látható, a mai Anatólia nyugati részén. Ez a kép kb. 8000–9000 éves lehet. Az időközben letelepedő törzsek később felfedezték az addig vadászati segítségként használt kutyák előnyös tulajdonságait településeik és nyájaik védelmére.

Valószínűleg ekkor kezdtek kialakulni a nagytestű, nyájőrző kutyák, mivel a farkastól állandóan védeni kellett a háziállatokat. Törökországban tehát meglehetősen régi hagyományai vannak a pásztorkutya-tartásnak és -tenyésztésnek, sőt a még mindig létező nagybirtokokon, a hatalmas birkanyájak mellet napjainkban is szükség van e hatalmas kutyák munkájára.

A török tenyésztők, és a nyugati szakirodalom többsége három török pásztorkutya fajtát – vagy csupán típust – különböztet meg. A „fehér fejű” akbas a kuvaszra hasonlító, nagytestű, általában hosszú szőrzetű, fehér kutya. A karabas neve „fekete fejűt” jelent, mely elnevezés nem a kutya teljes színére, hanem csupán fekete maszkjára utal. Gyakran nemcsak a kutya pofája és füle, hanem egész feje fekete. A karabas szőrzete rövid és sűrű, és a maszkot leszámítva világos barna, esetleg csíkozott.

A harmadik török pásztorkutya a kangal, mely az arisztokrata Kangal törzsről kapta nevét, akik Sivas tartomány Kangal nevű falujában illetve annak környékén élnek, és évszázadok óta juh- és lótenyésztéssel foglalkoznak. A kangal és a karabas külleme nagyon hasonló, kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e két önálló fajtáról beszélni. Az FCI igen egyszerűen – és furcsán – oldotta meg a problémát: a 331. számú standard által hivatalos fajtaként fogadta el az antóliai juhászkutyát. Ez a megoldás azonban szinte olyan, mintha a pulit, a pumit és a mudit „magyar juhászkutya” néven, egyazon fajtaként tartaná nyilván a Nemzetközi Kinológia Szövetség. A török kutyák esetében azonban „csak” két fajtáról beszélhetünk, melyet az FCI egy kalap alá vett mint anatóliai juhászkutyát. Az FCI-vel ellentétben azonban a török tenyésztők meg vannak róla győződve, hogy a török Sivas tartomány Kangal falujából származó kutyái különálló fajtát képeznek, melyet ők Sivas Kangalnak is neveznek. Ezzel a névvel csak azokat a kutyákat illetik, melyek közvetlenül ebből a tartományból származnak. A Kangal család napjainkban is befolyásos, híres dinasztiát képez, méneseik és nyájaik védelmére gondosan válogatott őrkutyákat alkalmaznak, azonban sajnos nem vezetnek törzskönyvet. Mindenesetre a család és az Amerikai Kangal Klub önálló fajtának tartja a kangált, míg az FCI, az amerikai és a brit ASDC illetve a német ASDA azon a véleményen vannak, hogy mindegyik, Törökországban előforduló pásztorkutya egyetlen fajtához tartozik, melyet az anatóliai juhászkutya névvel illetnek (Anatolian Sheperd Dog ill. Anatolischer Hirtenhund). Számukra tehát a kangal nem önálló fajta, hanem egyszerűen az anatóliai juhászkutya képviselője. A legtöbb szervezetnél előforduló fenti elnevezés egyébként kissé félrevezető, ugyanis a fajta nem szó szoros értelemben vett juhászkutya, mivel a rábízott állatokat nem tereli, hanem elsősorban védelmezi. Az elnevezés a török név szó szerinti fordításából ered (Coban Köpek), amit inkább birtokviszonyként kellene értelmezni (a juhász kutyája), sem mint feladatmegjelölésként.

A Kangal név tehát egyfelől geográfiai eredetű, másfelől azon család neve, amelyik ezt a fajtát pártfogása alá vette és régóta tenyészti. Törökországban, főleg az ország középső részein, még mindig a falvak és nyájak őrkutyája. Robusztus és ellenálló, a lehetséges legnagyobb igénytelenség mellett, ami a táplálkozást és tartást illeti. A legszélsőségesebb időjárási viszontagságokat képes elviselni a legszegényesebb táplálkozás mellet. Gyakran csupán kásával és aludttejjel etetik ezeket a kutyákat. Mivel a kangalt igazi tenyésztői nem törzskönyvezik az őshazában, és a kiválasztásnál még mindig a teljesítmény, és nem az egységes külső a legfontosabb, így hivatalosan, belátható időn belül nem fogják elismerni önálló fajtaként.