A Tatrang széles medrében csak egy keskeny vízcsík szalad alá. Még csobogni is alig van kedve, míg a köveken ugrál, néha erősebb sodrással, néha ellankadva. Ezeket a köveket a víz hordta le a Csukás bércei közül, és terítette el néhol száz méter szélességben is a havas lábától egészen a Feketeügyig. Nem az ilyen vékonyka csermely, mint ez, hanem a nagy, nevezetes éradások, amelyek e patak történetével annyira összefonódtak. Szegények nagyanyám, ha most látná, biztosan azt mondaná: - Bacsó Annának kiapadt a könnye a sok sírástól... Tőle tudom a mondát a tatrang vizének eredetéről. Ő meg talán - mivel nem volt e táj szülötte - valamelyik Csángó Naptárból olvashatta, vagy valakitől hallhatta. Hiszen gyakran mesélték ezt az apró gyermekeknek a csángó öregszülők. Szép csángó leány volt ez a Bacsó Anna, itt éldegélt a Barcaság szélén. De nem tudott igazán örülni a szépségének, mert átok ült az életén. Apja akarata ellenére ment az urához, egy juhászemberhez, aki a Csukás füves oldalain legeltette a juhait. Engedetlenségéért a tündér megátkozta, hogy csak akkor láthassa szerelmes férjeurát, amikor az néhanapján lejön a havasról. Neki nem szabad a Csukásra fölmennie, ahogyan a többi juhászfeleség teszi, ételt, szeretetet vinni az ő emberének. Bacsó Anna egy ideig viselte az átkot, aztán egy vasárnap reggel vakmerő tettre határozta el magát. Szembeszegült a tündér parancsával, felvette legszebb ruháját, tele iszákot dobott a vállára, és elindult a havas felé. Akivel találkozott, mindenki óvta, intette, mert az átkot jól ismerték az emberek. De nem hallgatott senkire, konokul ment tovább. Alig hagyta el Garcsint, az ég beborult, iszonyatos vihar készült. Ezzel sem törődött. Az Ósáncnál egy remete lakott akkoriban, a jószívű ember ijedten kiáltott utána: „Térj vissza, Bacsó Anna, mert ha nem, sohasem látod meg uradat!” Kitört a vihar, tüske tépte föl a kezét, ruhája átázott, de ment tovább. Az iszonyatos viharból egy ősz-öreg ember vált ki, s szigorúan megintette, hogy ne dacoljon a tündér parancsával. Ezt sem hallgatta meg a juhász felesége. S akkor szörnyű dörgés hallatszott, villám csapott alá, majd egyszerre elült a vihar és kisütött a nap. Bacsó Anna azonban többé nem volt sehol. Ott, ahol az előbb állott, most egy új szikla emelkedett. Furulyázva közeledett az új sziklához Bacsó Anna férjeura a nyájjal. Megbámulta a sziklát, amelyet még soha nem látott, s még jobban elámult azon, hogy a kőnek éppen olyan alakja volt, mint az ő feleségének. Elfogta szívét a vágyakozás , és a szikla lábához leheveredve, kesergő nótát kezdett furulyázni. Mit tudta szegény, hogy a sziklává vált asszony még érti a szavakat, még dobog a szíve. Ahogy véget ért a nóta az asszony szíve megszakadt. S a szikla oldalából, ahol nem is olyan régen két emberi szem ragyogott, megerdt a könny. Olyan erősen, hogy egy akkora patak lett belőle, mint egy Tatrang. S azóta, ha Bacsó Anna bánatosabb, a patak megárad, ha elfárad a sírásban, a patak vize is elapad. - És sohasem apad el egészen, nagyanyó? - hallom ijedt, gyermeki kérdésemet. Soha lelkem, mert az emberi fájdalom sem apad el soha.(1)       Bacsó Annának nem volt szabad hogy az urát megláthassa, mert tiltva ment hozzá feleségül. Az ura a Csukás havason őrizte a juhait, s a feleségit csak akkor láthatta, ha lejött a havasról. Bacsó Anna egy napon elindult a férjéhez a havasra. Ahogy a Garcsint elhagyta, nagy szél támadt s az ég kezdett borulni. Amint ment s beért az erdőbe, elébe állt az őszember s azt mondta:     - Bacsó Anna, térj vissza, met sohasem láthatod meg az uradot. Bacsó Anna nem akart visszatérni, ment tovább. Már az Ördög-völgyibe ért, amikor kitört a vihar. Dörgött, csattogott. Az őszember újból elejibe állt s mondta: - Bacsó Anna, térj vissza. - Nem térek vissza, akármi történjék, én ma zsindicét akarok enni a férjemnél a havason.     Erre egy nagyot villámlott, dörgött, s Bacsó Annából kőbálvány lett. A vihar elhúzódott, az ég kiderült, s a pásztor éppen arra hajtotta juhait, ahol a feleségit a vihar érte. Megállt s nézte, hogy ez a szikla eddig nem volt itt. S amilyen furcsa formája van, éppen olyan, mint a felesége. Azután elővette a furulyáját s furulyálni kezdett. Nem es tudta, hogy a kőbálványnak még ver a szíve s még hall. De a bánatos furulyaszóra a szíve megszakadt, s szemeiből a könny megeredt.       Innen ered a Tatrang vize.